Alex J. Cavanaugh: CassaStorm

Nem mondanám, hogy annyi könyvet olvasok, mint szeretnék, de azért néha vannak olyan időszakok, amikor egy héten belül sikerül elolvasnom egyetlen könyvet. A rövid nyaralásnak köszönhetően, így volt ez Alex J. Cavanaugh bloggerbarátom CassaStormjával is.

 

Az előzményekről, a CassaStarról és a CassaFire-ről már korábban írtam, ezért nem maradhat ki az erről a könyvről alkotott véleményem sem.

 

Az időben újabb 20 évet ugrunk előre, amikor is Byron már boldog párkapcsolatban él a második részben megismert Athee-val, ráadásul románcukból egy fiú is született, aki a Bassan névre hallgat. Békés hétköznapjaikat igencsak felborítja a kiújult háború a vindicarn fajjal és annak szövetségeseivel. Ráadásul Bassan az idegen faj űrhajójának látogatásakor a sorsát döntően befolyásoló kalandba keveredik. És ha mindez nem lenne elég, akkor még a fosztogatókkal is meggyűlik a bajuk.

 

A regényt elég dinamikusra írta a szerző, ezért egy idő után elég nehézemre esett félretenni a könyvet. Érdekesen vegyülnek a légiharcok, űrcsaták, politikai játszmák, valamint a Byron családjával kapcsolatos események, érzelmi történések. Alex írási stílusa sokat fejlődött az első könyvet követően.

 

A karakterek jók, bár egy picit egysíkúak, valamint valamelyest érzelmileg túlvezéreltek, de talán ez indokolt is a kialkult helyzetet tekintve. Egy fiú esetleges feláldozása a könyv univerzumának ismert fajai megmentéséért nem kis áldozat.

 

A politikai csatározások közepette folyamatosan jelenlennek meg misztikus titkok, majd oldódnak meg. A csatákból nem kapunk túl sokat, de azok elég élveztesen vannak megírva. Cserébe kapunk egy nagy adag Bassant, akin érezhető a gyereki naivitás, ugyanakkor az apjánál több esetben bölcsebbnek tűnik.

 

Szerencsére a könyv pörgő dinamikája átlendít a problémás részeken és a cukormázas történeten, de utólag azért pár gondolat megfogalmazódik bennem. Ennyi lenne az ismeretlen idegen faj titka? Nem oldódott meg túl egyszerűen a fő konfliktus? Nem került túl nagy hangsúly az érzelmekre?

 

Mindenezen apróbb hibák ellenére a CassaStorm hangulatos írásra sikerült. Aki olvasta az előző könyveket és tetszettek is neki, azok ebben sem fognak csalódni. Főleg, hogy sokkal jobb, mint a CassaFire.

Hugh Howey: Shift

Hugh Howey a Woollal bizonyította, hogy tud remek posztapokaliptikus művet írni. Nagyszerűen fektette le az alapokat a Silo-val, ami egy föld alá épített siló sheriffjét mutatta be. Ezt a követően ugyan egy kicsit veszítette magából a lendület, de történet még mindig nagyon magával ragadó volt. Ahogy egyre többet tudtunk meg a silóval kapcsolatban annál több csúnya titokra derült fény.

 

A Woolt szerettem, eléggé bejött, ezért meglehetősen érdekelt a folytatás is. Nem tudtam, hogy a Shift mit ígérhet, szándékosan nem olvastam előre semmit, nehogy valami olyan dolog derüljön ki, ami elrontja a későbbi meglepetéseket. Mert meglepetésekre azonban számítottam. Innentől nem vállalok felelőséget, ha még a Woolt nem olvastad.

 

Az előző könyvből kiderült, hogy a silóban élő emberek nincsenek egyedül, nem csak egy, hanem több siló is létezik, bennük szintén emberekkel. Ugyanakkor felmerült a kérdés, hogy ki és miért hozta létre a silókat, vajon mi válthatta ki a katasztrófát, aminek következtében a föld alá kényszerültek. A Shift ezekre ad választ, miközben még jobban kitágítja a világot.

 

A Shiftben párhuzamosan ismerjük meg a dolgokat. A közeljövő eseményei egymás mellett futnak a jövőbeli történésekkel, míg végül a szálak összeérnek. Betekintést nyerünk az úthoz, ami a silókhoz vezetett és menet közben megtudjuk mik történtek a jövőbeli 1-es, 17-es és 18-as számmal ellátott építményekben.

 

Sajnos az első könyv első regényében, a Silóban megismert, szinte sallangmentes irásmód eltűnt. A remekbeszabott bevezetés után érezhetően a minőségtől a mennyiség felé tolódott el Howey. Ugyan szépen bemutatta Donald személyes tragédiáját, valamint a föld alatti építményekben található problémák egy részét, de ugyanakkor a terjengősebbé váló írásmód miatt új gondolatok fogalmazódtak meg bennem... amikre bizonyára nem is fogok választ kapni.

 

A társadalmi osztályok mintha szintenként lennének elkülönítve, amikből a legfontosabb az IT. Itt nem csak a geek, szemüveges számítógépbillentyűket nyomogató emberek ülnek, hanem igazából azok, akik a silók társadalmi működéséért felelősek. A Woolban megismerhettük a gépészeket, a Shiftben a gazdálkodókat és futárokat. De álljunk csak meg egy szóra... Mit esznek az emberek? Csak növényeket? Lehet azokat természetes napfény nélkül termeszteni? (A "trágyázást" már az előző könyvből megismertük.) Hogyan kerül hús és tojás az 1-es silóban felügyelők asztalára? És akkor elkezdenek záporozni a kérdések. Mi van az energiával? A tiszta levegővel és vízzel? Több száz évig valóban el lehet élni a föld alatt? És még lehetne folytatni...

 

Lehet, hogy időközben lettek problémáim a Howey kreálta világgal, de lelkesedésem töretlen és elkezdtem a Dust olvasását. Ami, ha már egy picivel jobb lesz, akkor én elégedett leszek.

Babbancshelyzet 2014. márciusában

Régen volt már gyermekekkel kapcsolatos, átfogó bejegyzés, ezért most ez következik. Sajnos, képek nem nagyon vannak/lesznek, mert a fényképezőgépről nem mondható el, hogy teljesen üzemszerűen működne. Az elemcserélesenkénti 3-4 db kép jóval az elfogadható határérték alatt van.

 

Annamária

A nagylány már elmúlt 6 éves. Elég nagy bulit rendeztünk neki és ez kellő tapasztalat volt, hogy legközelebb nem lesz hasonló nagyszabású rendezvény. Legalábbis egy darabig biztosan. Az óvoda nagycsoportjába jár. Az iskolaválasztás és jelentkezés kevésbé volt bonyolult, mert Évi mások tapasztalata alapján egyszerűen ki tudta választani a megfelelő. Az iskolalátogatásokkor szerzett élmények tovább erősítették a választást és most már CSAK a megfelelő visszajelzésre kell várni. Ez lesz a kevésbé egyszerű rész, de erről talán majd máskor.

Annamária időközben elkezdte a fogváltást is, már két foga esett ki. Az ovis logopédia foglalkozáskon sikerült csiszolni minden betű kiejtésén, úgyhogy talán már ezzel nem lesz baj. Bár összefüggően olvasni még nem tud, de a betűket nagy hatékonysággal felismeri. A számolással sincs túl nagy gondja.

 

Márton

A nagyobb fiúról kiderült, hogy nem teljesen lát jól, ezért szemüvegett kapott. Elsőre elég sokkolóan hangzott a dioptria szám... és másodjára is. A gyermek szemész azt mondta, hogy törődjünk bele, ez ilyen lesz és NEM FOG ROMLANI. Ezt mi nem igazán akarjuk teljesen elfogadni és a nem-romlást nem hisszük el. Alternatív gyógymódok felé próbáltunk fordulni és jelenleg a "szemtornát" gyakoroltatjuk vele. Az alternatív szemésznek van "hivatalos" végzettsége is, és a hagyományos módszereket tudja ötvözni a kevésbé hagyományosakkal. Szerinte és a második látogatást követő látásteszt szerint van már érzékelhető javulás.

Márton közben váltott a baba- és oviúszásról a "nagyobb" gyermekúszásra. Lassan, de biztosan fejlődik és alakul az úszása. Az óvodában egyelőre Annamárián lóg, ezért nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz szeptember után.

 

Mátyás

A legkisebb, akivel a legtöbb dolog történik. Mégis, ezek annyira folymatosak, hogy szinte fel sem tűnik előttünk, amint egyre ügyesebb lesz. Nagyon lassan akart megtanulni kúszni, de onnan viszonylag gyorsan váltott mászásra és majdnem minden helyen való felállásra. Mivel már elég stabilan tud ülve játszani és néha másodpercekre, kapaszkodás nélkül is állva maradni, ezért szerintem már csak napok kérdése az első lépések segítség nélküli megtétele.

Imádna dumálni, de amikor itthon vannak a tesók, akkor azok elnyomják benne. Foga még nincsen, ezért a doktornő jóslata a farsagi első fogra nem jött be. Ennek ellenére már mindent próbálna enni, olyanokat is, amiket nem nagyon szabadna még neki. Szerencsére az étvágyra nincs panasz. Ennek ellenére már nem akar mindent a szájába venni és azt lenyelni.

Az éjszaka átalvására is sikerült rávenni. Szerencsére az óraátállítás egyik pozitív hozadéka lehet, hogy ezentúl nem 5kor fog saját magától felébredni

King of Tokyo

forrás: www.boardgamegeek.com

Az elmúlt évek társasjátékos listáin előkelő helyet foglalt el a Richard Garfield (igen neki köszönhető a Magic: The Gathering játék is) tervezte King of Tokyo névre hallgató társasjáték. Néhány ismertető videó elültette a bogarat a fülembe, hogy bizony ez nekem kell. Tavaly év decemberében meg is rendeltem magamnak a játékot, rögtön az első kiegészítőjével együtt.

 

Gyorsan nagy kedvenc lett a barátok és család körében, a gyerekek pedig különösen élvezték a kockadobálást és a nagy pofozkodást. Karácsonytól január végéig több, mint 25 alkalommal került elő a játék.

 

 

Mi lapul a dobozban...

A játékszabályon túl a lényeg a 6 (+2) dobókocka, néhány kartonszörny, kartonból készült állapotjelzők, kör alakú kartonjelzők, egy kis zacskónyi zöld energiakocka, valamint egy pakli kártya.

 

Az alapötlet és a cél

A játékban egy kiválasztott szörnyet testesítünk, amelyekből mindegyik azonos életerővel és tulajdonságokkal bír, ezért a lényválasztás kizárólag szimpátia, illetve megmaradt választási lehetőségek alapján történik. A játék célja, mint a neve is mondja, hogy mi legyünk Tokió királyai. Ennek két módja van, vagy kiirtunk mindenki mást, vagy mindenki más előtt begyűjtjük a szükséges győzelmi pont mennyiséget.

 

Előkészítés

Kipakoljuk a dobozból a kockákat, a jelölőket, a szükséges szörnyeket talppal és állapotjelzővel együtt.  A kártyákat megkeverjük és belőlük hármat felfordítunk az asztal közepére. A kezdőjátékos megkapja 6db, fekete alapon zöld kockákat és indulhat is a játék.

 

forrás: www.boardgamegeek.com

A játémenet

Az éppen soron lévő játékos dob a 6 dobókockával. Amennyiben számára részben kedvező eredmény született, úgy kiveszi a neki tetsző kockákat és a többivel újra dobhat. A játékos a körében legfeljebb 3 alkalommal dobhat, és mindegyik dobása alkalmával annyi dobótestet választ ki, amennyit akar. Pl. az első dobáskor félretetteteket a harmadikban újra használhatja.

 

A kockák 6 oldalán a következő szimbólumok találhatóak: 1, 2, 3, szív, villám és mancs.

Ha a dobás eredménye három egyforma szám, akkor annyi győzelmi pontot (GYP) ér, amennyit a számok mutatnak (3db 1-es 1 GYP, 3db 2-es 2GYP, 3db 3-as 3GYP), az ezen felül dobott azonos számok +1 pontot érnek, így pl. ha csupa hármast dobunk, akkor az 3+1+1+1=6 győzelmi pontot ér.

A többi szimbólumból egy eredmény is hatást jelent. A villám esetén annyi energiakockát kapunk, amennyi villámot dobunk, mancs esetén annyi "pofont adhatunk", amennyit mancsot dobtunk és a szív esetén is annyi egységet gyógyulhatunk (normál esetben maximum a 10-es értékig), amennyi szívet dobtunk.

 

Az első játékos, aki mancsot dobot, automatikusan bekerül középre és kap egy győzelmi pontot. Ha a következő körét is bent kezdi, akkor újabb 2 GYP-t kap. Ha a játékos veszélyben érzi középen az életét, akkor kimenekülhet és az őt legutóbb támadó szörny kerül be középre (és kap 1 GYP-t). Fontos, hogy a Tokióban lévő szörny mindenkit támad, míg a Tokión kívüliek csak a Tokióban lévőt.

 

Jól hangzik, hogy belülről lehet kifelé pofozkodni? Nos, igen, de a dolognak van egy hátulütője is, mégpedig az, hogy hiába dobunk szíveket Tokióban, azokért ott semmit sem gyógyulhatunk. Szerencsére az összes többi kockadobás eredményét megkapjuk, legyen szó győzelmi pontokról vagy energiakockákat érő villámokról.

 

Az energiakockák jelentik a játék pénznemét. Körünkben bármikor vehetünk magunknak egy kártyalapot, a bal felső sarokban található értékért. Ehhez csak a megfelelő mennyiségű energiakockával kell rendelkeznünk. Ha egyik lap sem tetszik, akkor két energiakockáért cserébe az összes lapot lecserélhetjük újabb három lapra.

 

A húzott lapok valamilyen bónuszt adnak. Ezeket két csoportra bonthatjuk. Vannak olyan lapok, amelyek tartósan, a játék végig kifejtik a hatásukat és vannak olyanok, amelyeket el kell dobnunk, hogy valamilyen plusz haszonhoz jussunk. Kaphatunk újabb kockát, életerőt vagy akár győzelmi pontokat is. Azonban nem árt arra is figyelni, hogy egyes esetekben nem csak pozitív lehet a lapok hozama, hanem lehet valamennyi hátulütője is.

 

Végkövetkeztetés

Összességében a King of Tokyo egy remek, szórakoztató játék, családoknak és a könnyedebb játékokat kedvelő társaságoknak kifejezetten ajánlott. Ugyan a doboz szerint 2-6 játékos játszhatja, de én azt mondanám, hogy az optimális játékosszám 3-4 fő, de ketten is nagyon jól játszható. A több fő már nagyon megnyújtja a holtidőt, illetve ha kiesik valaki, akkor ő már csak a többiekért szurkolhat.

 

A téma és kockadobálás miatt akár már óvodáskorú gyermekekkel is játszhatjuk, de közben arra is nagyon figyeljünk, hogy a lapokon szereplő szövegeket mindig olvassuk fel nekik. A játék nyelvfüggőségét és esetlegleges értelmezési problémákat a kártyákon szereplő szövegek okozzák. A www.boardgamegeek.com társasjátékos oldal ide vonatkozó fórumaiban láthatjuk, hogy még anyanyelvű angolok számára sem tiszta minden szabály. Ez a "pici" problémát igyekszik részben orvosolni a magyar Delta Vision kiadó, aki idén tervezi a játékot magyar nyelven is megjelentetni. Tehát, aki az ismertetőm kapcsán kedvet kapott a játékhoz, még várjon egy picit a magyar megjelenésig.

Paul S. Kemp - Feltámadás

A pókkirálynő háborúja a végéhez ért. Hőseink egyre közelebb érnek az utolsó próbatételhez, amikor kiderül, hogy melyik papnő nyeri el azt a "kegyet", hogy Lolth kiválasztotja lehessen. A három jelentkezőből egyet gyorsan ki is zártam, aztán az események más fordulatot vettek.

 

A drow fővárosban a főmágus továbbra is lichdrow ellen küzd. Ugyan sikerült legyőznie fizikai valóját, a teljes sikerhez azonban az életeszenciáját is el kell pusztítania. Ami akkor sem lenne egyszerű, ha Gromph tudná hol is rejtőzik az valójában. Sajnos picit időhúzás jellegű ez a szál is, de valamiért úgy gondolta az író, hogy ezzel is meg lehet törni a drow papnők cselekményszálát.

 

Mivel kevés lenne a történetszál, ezért bónuszként megismerhetünk egy démont is, akinek a célja, hogy hatalmas seregével állítsa meg Lolth újraszületését. Ehhez csak a 3 papnővel kellene végeznie, egy 500 fős sereg élén. Nem tűnik reménytelen feladatnak...

 

Danifae és Quenthel folyamatos gyűlölködések közepette egyre közelebb kerül istennőjükhöz. A segítségek lévő hímek csak tovább szítják a konfliktust, ami bármikor kirobbanhat. Meglehetősen idegesítő húzás volt az írótól, hogy ezt a részt is mennyire elnyújtotta. De tény, hogy valamiről kellett írni néhány száz oldalt.

 

A Halisstra-szálban ugyan leledzett valamennyi potenciál, de annyira túl galamblelkű társakat vitt magával az istennő elleni reménytelen harcba, hogy szinte ezzel alá is írta saját halálos itéletét. Ugyanakkor itt történt nem várt fordulat, ami miatt még a véleményem is változott valamelyest.

 

Sajnos a végkifejlett nem lett teljesen az, amire számítottam és egy kicsit csalódott is vagyok. Nem is értem igazából, hogy miért, mert nagyjából érezhető volt, hogy ez nem afféle Drizztes tündérmese és hogy itt lesznek áldozatok is, hullanak kedvelhető karakterek is.

 

Persze pár dolog még nyitott maradt, amiből bármi következhetne, de nem hiszem, hogy folytatnám a történet olvasását, egy másik sorozat keretein belül.

Philip Athans - Megsemmisülés

Valahol olvastam, hogy a sorozat ezen részét tartják a leggyengébbnek. A negatív véleményemet már elmondtam a korábbi részről és sajnos azt kell mondanom, hogy ez annál is rosszabb. A színvonal tovább esett.

 

Mivel is van igazából a gond? Talán azzal, hogy volt egy jó alapötlet, a végső megmérettetés felvezetése. Ezzel még nem is lett volna gond, de az egész el lett nyújtva, ráadásul a párhuzamos történések közötti váltások túl hatásvadászok. A Halistra - Ryld szál olyan feleslegesnek tűnik, mintha mocsárba ragadva folyamatosan süppendnének. Ugyan ez az érzésem volt a fő szállal kapcsolatban is.

 

Állnak a káoszhajóval, várnak az indulásra. Miközben újabb és újabb szörnyrohamokat kell túlélnie a társaságnak. Philip Athans szeretné velünk valamiért Valas Hune-t megkedveltetni.

 

A drow fővárosban történő harcok jelentősen háttérbe szorultak. Nem sok mindent tudunk meg az ott zajló csatáról, mert egyedüli fókuszba a főmágus és a lichdrow között zajló küzdelem kerül. Amit sikerült nevetségesen túlnyújtani.

 

A könyv végére a társaság létszáma egy picit lecsökkent. Lehetne vitatkozni rajta, hogy melyik szereplőt kellett volna inkább kiírni a történetből, de el kell fogadni ezt döntést.

 

Az ötödik könyv végén igazából legjobban annak örültem, hogy már csak egy könyv van hátra a sorozatból, amiben végre lezárul a történet és talán végre az is kiderül, hogy mi is és miért is történt Lolthtal.

Going, going, GONE!

... azaz magyarul "Először, másodszor, senki többet harmadszor!" A társasjátékos körökben ismert Scott Nicholson ezt, a licitálós játékok mechanizmusát vette alapul a 2013-ban elkészült Going, going, GONE!-hoz. Én talán soha nem játszom vele, ha nem nyerek egyet a www.boardgamegeek.com szokásos nyereményjátékainak egyikén, a Stronghold Games felajánlásának jóvoltából.

 

Az alapötlet egyszerű és zseniális, a kivitelézés pedig remek szórakozást nyújt. Kell is több egy játékhoz? Nem vagyok a partyjátékok híve, mert általában nem tudunk túl sokan összejönni társasjátékozásra, vagy ha igen, akkor egy kicsit gondolkodósabb játékokat szoktunk elővenni. Ezért is egy kicsit óvatosan álltam a játékhoz. A játékot hármasban játszottunk, a 6 éves lányommal és a feleségemmel (Márton az első kör után kilépett, hogy "ez unalmas").

 

Képek helyett most inkább magát a kialakulást és a játékot bemutató videót szúrnám be, amin maga a játéktervező ismerteti honnan is az alapötlet és milyen variánsok vannak a játékára. Megnyugtatnék mindenkit, hogy játszani sokkal izgalmasabb és szórakoztatóbb, mint nézni.

 

 

Nagyjából már mindenki ismeri, hogyan is folyik le egy licitálás. Ehhez nem is kell társasjátékozni, vagy aukciós ház által meghirdetett eseményre elmenni, hanem elég csak felmenni a Vaterára vagy Ebay-re. Az más kérdés, hogy ez utóbbi kettőn inkább az utolsó pillanatokban igyekeznek nagy licitet beszúrni az időkorlát miatt. Egy sima aukción meglehetősen unalmas, hogy az egyik játékos teszi a másik után a licitjeit, majd végül az egyik nyer. Ha nincsen időkényszer, akkor eléggé elhúzódhat egy ilyen licitás, amit mások vagy akár összeget bemondó felek is elunhatnak egy idő után.

 

Scott Nicholson úgy döntött, hogy a licitálás idejét 10 másodpercre szűkíti. Ezalatt teheti meg mindenki tétjeit, azaz teheti a kockáit az előre kikészített műanyagpoharakba.

 

Hét szín (országzászlók) és hét forma (autó, képregények, társasjátékok, Mona Lisa portré, stb.), azaz összesen 7x7=49 lap van a játékban, amit begyűjthetünk. A cél, hogy egy típusból (szín vagy forma alapján) gyűjtsünk össze minél többet, amikért pontot kapunk. Kezdetnek kapunk 25 darab kockát a kiválasztott színben, amibők a későbbiek során lehet több is. Ezekből a fakockákból kell behelyezni, vagy inkább beledobálni a középre, az szabályban adott elrendezés szerinti műanyagpoharakba. Két pohárhoz 2-2, míg három pohárhoz 1-1-1 lap tartozik. A poharak mellé rakott kártyákat az kapja meg, aki a legtöbb kockát beletette. A vesztesek pedig visszakapják a kockáikat, a nyertesek kockái (ideiglenesen) kikerülnek a játékból.

Az összegyűjtött lapokból menet közben is vehetünk kockákat, de végelszámolás során akár több pontot is kaphatunk értük, ha még szerzünk megfelelő lapokat. Persze, ha elfogytak a kockáink, akkor muszáj valamit beáldozni...

A Going, going, GONE! érdekessége még, hogy a játék szabálya egy kartonból készült aukciós táblán van. A 10-től visszafelé számoló játékos kezében van, majd amikor a nullához ért, akkor a poharakra csapja azt, hogy még véletlenül se tegyen más a poharakba kockát.

A Going, going, GONE!-t végül az nyeri, akinek a megmaradt kockákból és az összegyűjtött lapokból a legtöbbet érő kollekciója van a hetedik kör végén, amikor elfogytak a pakliból a lapok.

A játék elég egyszerű és szórakoztató, ami mókás káoszba tud fulladni. A beszúrt videóban látható pár érdekes variáns, amit nagyobb angoltudás nélkül is könnyen megérthetünk.

Szerintem párszor még elő fog kerülni fel- vagy levezetésnek.

Gyermeki társasjátékok és Vuk kalandjai

Azt hiszem, hogy először mindenki gyermekként találkozik a társasjátékok világával. Ilyen korunkban még nem tudjuk befolyásolni, hogy mivel is játszunk és szinte a döntésünk arra korlátozódik, hogy akarunk játszani vagy sem.

 

Most kizárólag a klasszikus értelemben vett, dobozos társasjátékokról írnék, azaz most fordítanék időt az UNO-SOLO-magyar kártya-francia kártya kvartetre, ahogy a sakk és malomjátékokra sem. Ha mostanság szétnézük egy átlagos bolt kínálatán, ami társasjátékot is árul, akkor túlnyomó részben csak dobj-és-lépj típusú játékokkal találkozunk. Igaz, ez létezik rengeteg témában, főleg valamilyen rajzfilmhez köthető változatban.

 

Jelen blogbejegyzésem írásának kiváltója a Vuk kalandjai nevet viseli, amit a lányom kapott születésnapjára. Nincs is különösebb gond a játékkal. Egy kő egyszerű alaptábla, melyen a számozás nélküli mezőkön kell a rajttól a célig eljutni, kockadobás segítségével. A haladásunk nagyban befolyásolják a bizonyos mezőkön lévő események, illetve eseménykártyák. Mivel ezt két mondatban sikerült összefoglalnom, ezért látható, hogy igazi családi társasjátékról van szó, amit mindenki játszhat.

 

Ezzel sincsen különösebb probléma, ahogy azzal sem, hogy a gyermekek lelkesen dobálják a kockákat (6-os dobást követően egy újabb dobással is), majd lépegetnek. A felnőttek persze hamarabb elunják, hiszen tudják, hogy pusztán csak a szerencsének köszönhető, hogy mi lesz a végleges eredmény. A Vuk kalandjai azért nyújt egy, egyetlen egy választási lehetőséget, de hülye lenne bárki is a hosszabb utat választani a STOP mezőről, amikor onnan akár egy hatos dobással nyerhetne.

 

Ahogy mondom a gyermekeknek egész jó szórakozást jelent ez a játék, de mégis van KÉT fő probléma.

 

1. Sokan azt gondolják, hogy ilyenek a felnőtt társasjátékok is és a hagyományos boltok erre rá is erősítenek a kínálatukkal. A kevés igazi döntést kínáló és főleg kockadobásra építő dobozok hiába színesek, szagosak, ha a tényleges élvezeti értékük alacsony. Persze nosztalgia faktorból végig lehet dobálni 2-3 órán át egy-egy Monopoly vagy Az Ezüst-tó kincse partykat, de utána hónapokig rosszul vagyunk a társasjáték szó puszta említésétől is. De ezekről inkább majd máskor írnék.

 

2. Rossz a játék nyelvezete. Leszögezném, hogy rengeteg jó gyermektársasjáték is van, ami nagyon szépen és jól használja a szöveg nélküli, könnyen érthető szimbólumokat. Sajnos a dobj-és-lépj játékok nem ilyenek. Ott szükség van felnőttre is, hogy a színesítő szövegeket felolvassa a mezőkről vagy a húzott kártyákról. Egy idő után ez a gyermeket már nem érdekli, csak az, hogy dobjon és lépjen, illetve kövesse a konkrét utasításokat.

Az lenne a jó, hogy ha iskoláskor alatti gyermekeknek is lenne olyan dobj és lépj típúsú játék, ami nem követeli meg a felnőtt jelenlétét. Nem hiszem, hogy a kártyákra nem lehetett volna kockadobást imitáló vagy kimaradást jelző ikonokat rakni, illletve olyan jelelöléseket, amikből mindenki könnyen érti, hogy előre vagy hátra mennyit lehet haladni. Ha a gyermekek közt van olvasni tudó is, akkor az így könnyen csalhat a kisebbek, olvasni még nem tudók kárára.

 

Az ilyesfajta dolgokból való kudarcélmény nagyban hatással lehet arra, hogy a jövőben miként viszonyulunk majd a társasjátékokhoz. Én például nagyon sokáig nem tudtam kiverni a fejemből, hogy egy társas sokkal többet is tud nyújtani.

 

Azt tanácsolnám, hogy legyünk körültekintőek. Ne csak az alapján döntsünk, hogy milyen a téma és hogy mi az ár, hanem egy picit "nézzünk be a doboz alá" is, hogy mit nyújthat az adott játék. Szerencsére erre ma már jó támpontot ad az internet, de akár ismerősök és mások tapasztalat is sokat segíthet.

 

Nyugodtan lehet játszani dobj és lépj típusú játékokat, de nem, ha közben mást is megismerünk, esetleg olyanokat, amikben van választási lehetőség is.

Lisa Smedman - Pusztulás (A Pókkirálynő háborúja IV.)

A kaland folytatódott. Hőseink csöbörből vödörbe esnek és ide-oda cikáznak Mélysötét és a felszíni világ között. Ekközben a szürketörpök és egyéb mélysötéti lények serege egyre jobban megközelíti a sötételfek fővárosát.

 

Menzoberranzan nagyon nagy bajban van. Egy ezidáig ismeretlen, drowk irányította szervezet a Pókkirálynő és hívei pusztulására áhítozik. Ennek érdekében nemcsak a duergarok és tanarukok között kovácsolnak ideiglenes szövetséget, de még egy magas szinten lévő házat is bevonnak az új rendszer kialakításhoz szükséges küzdelemhez. A lichdrownak sikerült kiaktatni a város főmágusát, ezzel további intrikákat és belső viszályokat szítani a város mágusai között. A főpapnők továbbra is tehetetlenek, mivel saját mágiájuk nincsen és a varázseszközeik is szinte kiapadtak.

 

Hőseink, miután visszatértek Abyssból máris azon fáradnak, hogy visszatérjenek oda. Nem meglepő, de az eddig törékeny szövetség hálója egyre jobban foszlásnak indult. A belső ellentéteken túl, újabb egyéni célok bontakoznak ki, és menet közben egyesek fő célja is jelentősen megváltozik.

 

A Lisa Smedman által írt 4. könyv eddig - számomra - a leggyengébb darab volt. Bár egyesek szerint az 5. még gyengébb... Majd ez is hamarosan kiderül. Az viszont tény, hogy egyre jobban feltűnnek a felesleges szálak, amik mintha csak azért lennének, hogy teljesüljön egy bizonyos oldalszám. Szerencsére ezt nem ment az olvashatóság rovására, mert még mindig falatják magukat a betűk.

 

Igazából nem is tudom, hogy mit írjak erről a könyvről. Nem olyan jó a történet, de még mindig nem sajnálom a rá szánt időt. Ugyan már erősen lendületét vette a kaland, a kipattanó szikra okozta tűz már csak pislákol, de még mindig nagyon érdekel a végkifejlet. Eredetileg is az volt a célom, hogy végigolvasom a 6 könyvet és ki is fogok tartani ezen elhatározásom mellett.

Az elvarázsolt labirintus

2013 év vége is hozott pár társasjátékot, amikről lehet pár mondatot írni. Igaz, ezekből csak egy volt karácsonyi ajándékféle, a többi pedig egyéb alkalomból érkezett. Annamária kapta a 6. születésnapjára Az elvarázsolt labirintus nevű játékot, amit már egy ideje nézegettem. Végül a Gémklub licitálós játékának segítségével olyan áron megkaphattam, amit már nyugodtabb szívvel megvásárolhattam.

 

2009-ben megkapta a német Kinderspiel des Jahres, azaz az Év gyermekjátéka címet, ami elég szép elismerés. Még akkor is, ha mostanában én már nem annyira érzem erősnek a német játékdíjjal jutalmazott játékokat. De most inkább ebben nem mennék túlságosan bele.

 

 

Mi is lapul a dobozban...

A szokásos, nagy méretű doboz nem tartalmaz túl sok játékelemet, de jelen esetben nem csak 70% levegőt és 30% anyagot kapunk, hanem akad még egy nyomós ok is a doboz megtartására. Az Appenzell sajtvárához hasonlóan ez is szükséges a játékhoz. Az egyetlen, kartonból készült kinyomókeret alkotja a "rácsot", amibe a fából készült faldarabokat lehet beilleszteni. A keretből ugyan sok mindent kell kinyomkodni, a végén csak - az egészhez képest - nevetséges mennyiségű korongalakú jelzőre lesz szükség. Amik talán túl nagy méretű húzózsákba kerülnek majd. A játék fontos részét képezi még egy dobókocka (amitől ne nagyon ijedjünk meg) és négy bábu, a hozzájuk tartozó mágnesgolyóval.

 

Előkészítés

Az alsó rácson többféleképpen is kialakíthatjuk a labirintusunkat, de először talán érdemes a szabálykönyvben javasoltakat megvalósítani. Erre rakjuk rá a játéktáblát, a sarkokba a bábukat, majd végül azok aljára a mágneses golyókat.

 

Hogyan játszunk

Határozzuk meg a kezdőjátékost, húzzunk egy korongot a fekete zsákból, majd kezdődhet is a játék. Az első játékos dob a különleges kockával, majd annyit léphet, amennyit a pöttyök mutatnak. A lépés mindig csak előre-, hátra- és oldalirányban történhet, soha sem átlósan. (Ha valaki, valamilyen irányban megkezd egy lépést, akkor azt végre kell hajtania és nem szabad menet közben változtatni!) Ha a golyó alul falba ütközik, akkor az leesik és az egyik sarkon ki kell venni. Ilyen esetben az adott játékos köre véget ér és tőle balra ülő dobhat a kockával. Ha a lépések során sikerül olyan ábrás mezőre érkezni, ami a kihúzott korongon szerepelt, akkor azt a játékos megkapja. Ezt követően újat húzunk (ha egy játékos egy olyan jelen áll, amit éppen húztunk, akkor nagy szerencséje van, mert automatikusan megkapja a korongot). A játékot az nyeri, akinek előbb lesz meg az 5. korongja. Mint a jobb oldalt látható esetben, mikor Annamária nyerte a játékot.

 

 

Ez egy meglehetősen könnyed, 10-15 perces játék, amit már nyugodtan játszhatunk akár egy 4 évessel is. A játékot maximum 4 személy játszhatja, ezért nem túlsok a holtidő sem, sőt, jelen esetben nagyon érdemes figyelni, mert itt tényleg jól lehet tanulni más kárából is.

 

A játékot mindenféleképpen ajánlom, habár az 7000Ft feletti árazása szerintem egy kicsit túlzó. 

A képek saját készítésüek, leszámítva a játék dobozának tetejét ábrázolót, ami a www.boardgamegeek.com oldalról származik.

Richard Baker - Elkárhozás (A Pókkirálynő háborúja III.)

Az volt a célom, hogy még idén pontot teszek a Pókkirálynő háborúja sorozat végére, de egyre inkább úgy tűnik, hogy ezt a célt nem fogom teljesíteni. Esélytelen, hogy 9 nap alatt a végére érjek a még hátralévő három könyvnek. Tudom, hogy régebben ez még könnyebben ment volna, de manapság más idők vannak.

 

Nincs abban semmi meglepő, hogy a Richard Baker által írt harmadik rész, az Elkárhozás ott folytatódik, ahol az előző rész befejeződött. Az első néhány fejezetben van 3-4 olyan bekezdés, amiben - csak úgy mellékesen - megjegyzi az író, hogy ki kicsoda és hogy eddig nagyjából miről volt szó. Innentől egy kicsit belemegyek az első két könyv történésébe, valamint írok néhány gondolatot a harmadik részről is.

 

Az első könyvben arra derült fény, hogy a sötételfek leghatalmasabb istensége, Lolth nem válaszol hívői szavára. Miután a papnők megbizonyosodtak arról, hogy ez nem csak a drowokat érinti, hanem minden más fajra is kiterjedt, úgy döntöttek, hogy további nyomozásba kezdenek.

 

A második könyvben ennek megfelelően a csapat el is jutott Ched Nassadba, ahol további fény derült arra is, hogy Lolth nem csak Menzoberranzant büneti, hanem egész Mélysötétet, vagy még talán annál is többet. A hőseink kétségbe esnek egy kicsit a folytatást illetően, hiszen nem igazán tudják miként is tudhatnák meg mi okozza istennőjükkel kapcsolatban a bajt, illetve azt sem, hogy mi lehet a megoldás.

 

Miközben Quenthel és csapata az ügyön dolgozik és mellékküldetésként egy kis vagyont akarnak magukhoz venni, egy szokásos sötételf fortéllyal futnak össze, az árulással. Ched Nassadból származó társuk ugyanis elárulja őket, aminek következtébe meglehetősen szorult helyzetbe kerülnek. A menekülésben nagy szerepe volt a megkövült pókfonatokra épült város totális pusztulásának is, de teljesen nem nyugodhattak meg.

 

Két új társukkal együtt a napfény világára, a felszínre kerültek, ahol újabb megpróbáltatások vártak rájuk. Elsődleges céljuk az lett, hogy egy másik vallás papját megkeressék és az ő segítségével még többet tudjanak meg Lolthról. Ha a felszínen való tartózkodás és a másik istenség papjával készülődő találkozó nem hangzana elég izgalmasan, akkor ott van még a Menzoberrazan ellen készülő hatalmas sereg, és szálakat háttérből írányító elemek összeesküvése.

 

A könyv - a sok hülyeségén túl - szintén magába szippantott. A csapaton belül érezhető feszültség és a Mélysötéten alakuló háború meglehetősen sodró lendülettel bír. A sötételfek lelkivilágát egyáltalán nem könnyű megérteni, főleg, ha családi vonatkozásokról van szó, de mindezek teszik nagyon pikánssá és egyedivé ezt a sorozatot. Felesleges méltatnom a könyv erényeit, vagy éppen felróni hiányosságait, mivel ez "csak" egy ponyva sorozat, amit a helyén kell kezelni.

Ainol Novo Venus 7

Már tavasszal szerettem volna írni erről a 4 magos tablet csodáról, de akkor sajnos úgy esett, hogy a tablett leesett. A keresztben megrepedt kijelző az egész készüléket 2/3-ad részt használhatatlanná tette, ezért nem sok kedvem lett ismertetőt írni. Most is egy kicsit szomorúan tekintek vissza arra a pár hétre, míg használni tudtam, de úgy gondoltam, hogy pár mondatot azért megér ez a kínai tablet.

 

Kellően akciósan választottam ki egy kínai oldalról, majd nagyjából 3 hét várakozási idő után meg is érkezett. Semmi gond nem volt vele, rögtön lehetett használni. Szinte az első látásra megkedveltem, a hátsó részén kellemes tapintás fehér készüléket. A benne lévő IPS panel gyönyörű képet adott vissza, ami még a feleségemnek is tetszett. A hangszórója kevésbé volt erős és jó hangzású, de nekem a célnak megfelelt.

 

A négymagos, ACT ATM729 Arm Cortex A9 procival ellátott készüléket elég sokan lenézték, vagy hátra sorolták be, és még a Prohardver szakfórumain is ugyanezen gyártó egy kétmagos készüléke után rakták a rangsorba, de összehasonlítási alap nélkül nem mondom meg, hogy nekik volt-e igazuk. Az viszont tény, hogy az Ainolnak ez a készüléke egy kicsit hírhedté vált annak okán, hogy az általánosan használt teljesítménymérő programban, az Antutuban bizony csaltak. Annyira, hogy az alkalmazás nem is engedi már ezen készülékek tesztjét és csalónak bélyegzi az Ainolt. Üsse kő! Nekem az a fontos, hogy a készülék megfelelően működjön.

 

A bekapcsolást követően hamar töltőre került és úgy próbáltam még vele egy picit ismerkedni. A kínai érintésvédelmi szabályozások némiképpen szellősek lehetnek, mert párszor éreztem, mintha én is töltődnék. Ráadásul töltés közben az érintőképernyő nem reagált mindig megfelelően. Ha ilyen típusra ruházna be valaki úgy ne nagyon használja töltés közben. Ráadásul a kapott adapteren is egy kicsit faragni kellett, hogy beférjen a konektorba.

 

A szép képen túl még két nagyobb elvárásom volt, mégpedig a kellően erős wifi egység és a gyorsaság. Az elsővel nem is nagyon volt probléma, könnyen és megfelelő erősségben talált a készülék hálózatot. Persze nem olyan ez sem, mint egy iPadben, de bőven elfogadható.

 

A teljesítményben nagyjából hozta azt a szintet, amit elvártam. Néhol érezhető volt a röccenés és a böngészés sem ment hipergyorsan, de szerencsére ez sem volt nekem túl zavaró. A betárcsázós internet korszakát testközelből éltem meg, tehát nem lehetett okom a panaszra. A teljesítmény javítása érdekében azért kicseréltem a ROM-ot, ami megérte azt a nagyjából fél óra időbefektetést. Érezhető volt a gyorsulás és hogy mintha egy kicsit jobban optimalizált lett volna az eszköz a kezemben. Külön plusz pont, hogy a ROM-csere abszolút nem volt ördöngőség.

 

Bizonyára nyüstölhettem volna izmosabb programmal is, de én a Real Racing 3-at választottam, és nyúztam vele a készüléket. Az alkalmazás elindítása már majdnem a régi C64-es betöltési időket idézte, de a rajtnál lévő apró akadozást, illetve a ritka, verseny közbeni akadást leszámítva nem volt vele gond, a játék szinte tökéletesen játszható volt.

 

Fontos még szót ejteni az aksiról. Ezzel a tényezővel előzetesen nem nagyon számoltam, de azért kellemes meglepetést jelentett, hogy 6-8 óra használatot is kibírt (főleg internethaszálat, Real Racing 3 és Candy Crush Saga játékokkal).

 

Sajnos pár hét használatot követően bekövetkezett egy törés. Nagyjából egy méteres magasságból hullott, gagyi kínai tokkal, a parkettára. Elsőre nem is vettem észre rajta semmit. Bekapcsoltam működött, a kijelzőt nem is néztem. Később vettem csak észre a rajta keresztbe átfutó törést, ami miatt az egész 1/3-a volt csak használható. Mit lehet tenni, úgy gondoltam mielőtt kidobnám szétszedem. Elég gyorsan és ügyesen szét lehetett szedni, ezért úgy gondoltam, hogy megpróbálom házilag megjavítani.

 

Menet közben észrevettem, hogy az "alaplapot" a kijelzővel összekötő "nyákkábel" megsérült/megtört, ezért az érintőképernyővel együtt azt is rendeltem. A fórumlátogatások során kiderült, hogy ez egy nagyon érzékeny rész a tabletekben, általában maximum három hajtást bírnak ki ezek a vékony lapocskák, és utána bizony törnek. Ezzel a résszel nem nagyon számoltam, amikor - ügyességemhez mérten - szétszedtem a tabletet. Ráadásul, az első rendelésem kézbesítés nélkül visszament Kínába, ezért elég sok idő eltelt, mire javíthattam.

 

Az érintőképernyő megérkezésekor jött az első meglepetés, ugyanis ezen felül volt egy műanyag keret, amit a korábbiról le kellett feszegetni. Az egészet kétoldalú ragasztószalag tartotta össze, ezért hasonló anyaggal tapasztottam én is vissza az új kijelzőt. Sajnos itt ért egy következő probléma. Valószínűleg a kétbalkezességemnek köszönhetően megsérült az kijelző is, ami miatt nem sikerült a javítás. Úgy döntöttem, hogy újabb 1 hónapot és 5eft-ot nem ér meg a dolog, ezért feladtam szerelési ambícióimat. Persze nem kizárt, ha véletlenül belebukkannék egy kijelzőbe olyan 2eft összegért, akkor akarjam a készüléket összerakni, de most egyelőre jegelve van ez a projekt. Kár érte, mert jó kis készülék volt, ami teljesen hozta az elvárásaimat. Csak kár, hogy a vacak, műanyag keret és a gyenge terhelhetőség miatt buktam egy ilyen tabletet.

 

A technikai jellemzőkkel és a külsőről készült képekkel talán nem nagyon fárasztanám tovább az olvasót, hiszen Google barát ezekre stabil választ ad, azonban a készülék beljeséről és darabokról megosztanék pár saját képet.

 

 

 

Zárszóként annyit mondanék, hogy aki tud vigyázni egy ilyen tabletre és nem olyan ügyetlen, mint én, vagy jobb minőségű tokban tartja, ami talán védelmet is nyújt a leejtéssel szemben az nyugodtan rászánhat 100-120 dollárt, mert ár/teljesítmény viszonylatban nem rossz vétel.

 

Előnyök:

- szép képet adó, IPS kijelző

- elfogadható teljesítményt nyújtó, négymagos processzor

- 6-8 óra működést bíró akkumulátor

- használható erősségű wifi

- könnyen cserélhető ROM

 

Hátrányok:

- gyenge anyagminőség, főleg a műanyag keret és érintőkijelző esetében

- gyenge hangszóró

- 0,3 megapixeles első és 2,0 megapixeles hátsó kamera

- töltés közben nem megfelelően működő érintőkijelző

 

Ha valaki esetleg olcsón megválna a hozzávaló kijelzőtől, akkor az nyugodtan szóljon. :)

 

 

Thomas M. Reid - Lázadás (A Pókkirálynő háborúja II.)

Nincs túl nagy meglepetés, a könyv ott folytatódik, ahol az előző rész befejeződött. Miután Menzoberranzan vezetői összerakták nekünk a kalandozócsapatot az útra kelt, hogy közös küldetésüket teljesítsék.

 

A meglehetősen egydimenziós karakterek közös jellemzője, hogy tökéletesen beleillenek a drowokról alkotott sztereotípiákba. Ha valamelyikük árulást követ el saját érdekből, azon nem is érdemes meglepődni, ahogy azon sem, ha valamelyik karakter valamiben hatalmasnak érzi magát, úgy azt próbálja érvényre jutattni. Ebben talán egyedül a fegyvermester Ryld kivétel, de azt még nem tudhatom mit hoznak a következő könyvek eseményei.

 

Elvileg bármit, ugyanis a könyvsorozat részeit más-más szerző jóvoltából olvashatjuk végig. Nem tudom, hogy a fordítás miatt van-e, de nem nagyon vettem észre, hogy más lenne Reid stílusa, mint Byersé. Nem mintha, ha szórakoztató fantasy ponyva stíluson belül nagy bravúrokra lehetne számítani, de ez az író is hozza az előző szintjét.

 

Itt is van árulás, új karakterek bevezetése, csata és nagy pusztulás. A könyv egy másik nagy mélysötéti városba, Chad Nassadba kalauzol el minket, ahol az egész település egy nagy pókhálórendszerre lett felépítve. Lássuk be, ez azért erősen magába hordozza a kockázatot és az elkerülhetetetlen vég bizony könnyen megjósolható.

 

Ezt a könyvet is egyértelmű Pharaun karaktere viszi előre. A Quenthellel való folyamatos csipkelődése, majd kétértelmű meghunyászkodásai remek szórakoztatást nyújtanak. Ryld továbbra is a kétlábon járó mészárszék, amiben nagy segítséget nyújt neki a Vagdaló névre hallgató kardja. A Baenre papnő arroganciája néhol elég bosszantó. Valas karaktere meglehetősen sótlan, de elég béna dolog tőle, hogy nem tud lebegni, csupán teleportálgatni (Itt nem teljesen értettem például, hogy apró teleport ugrásokkal, miért nem tudja kiváltani a lebegést). Végül pedig essen pár szó, a visszafolytott erőszakról, a féldémon Jeggredről. Sajnos ő is erősen vissza van fogva, bár érezhető a belőle kitörni készülő végtelen őserő. Sajnos, egyelőre még csak a gusztustalan táplálkozása és kínzásra tett utalásai miatt emlékezetes.

 

Reid új karakereket és új történetszálakat is megjelenít, de ezekről nem írnék, elkerülve az élményrombolást.

 

Összességében ez is egy jó kis könyv, melynek irodalmi értéke talán nem túl magas, ugyanakkor felettébb szórakoztató a műfaj kedvelői számára. Eddig még olvasási kedvem a sorozat irányába töretlen, ezért folytatom a 3. résszel.

Dungeon Roll

Ez is megtörtént. Egy kickstarteres kampányban vettem részt, aminek nyomán, egy minden kitűzött célt elért terméket kaptam kézhez. A Dungeon Roll finanszírozásának sikere már abban a pillanatban biztos volt, amikor csatlakoztam, mégis hosszasan hezitáltam, mielőtt csatlakoztam volna a közösségi előfinanszírozású társasjátékhoz.

 

Lássuk miről is van szó. A játék neve magában hordozza a tartalmát. A dungeon azon csúnya angol szavak közé tartozik (az artifact szóval együtt), aminek magyar megfelelőjét nagyon nehéz egy szóba sűríteni. A kazamata és várbörtön nem igazán adja vissza azt a tartalmat, amit egy szerepjátékokban vagy fantasy témakörben kicsit otthon mozgó egyén gondol. A dungeon általában egy sötét, rendszerint föld alatti hely, ahol bátor kalandozók küzdenek a gazdagságért és hírnévért. Ráadásul a biztosan felbukkanó szörnyeken túl szinte egy sárkány jelenléte is garantált. A játék nevében szereplő roll pedig egyértelmű utalás, hogy itt bizony kockadobásokkal dől el, ki lesz az a hős, aki a legdicsőbben távozik a szörnyek megszálta terepről.

 

Mi is lapul a dobozban...

...vagyis jelen esetben kincsesládában.

Egy 10 oldalú dobókocka, amivel az aktuális szintet, azaz egyszerre megjelenhető szörnyek számát jelöljük. 7+1 fehér kocka, ami a kalandozó csapatunkat jelöli. 7+2 szörnykocka, 8+1+8 karakterlap, 4 játékos részére 1-1 segédlap, egy temető- és egy sárkányfészek lap.

Kapunk még rengeteg apró kartonkört, amik a tapasztalati pontjaink és begyűjtött kincseik jelölésére szolgálnak. Valamint ezen felül még kapunk egy szabálykönyvet, valamint a hősök tulajdonságait részletező szabálykönyvet.

 

Hogyan játszuk

A Dungeon Rollt 1-4 játékos játszhatja, de igazából akár annyi is, ahány karakterlap van. Ez azonban egyáltalán nem lenne szerencsés, mert sokat kell várni, mire valaki sorra kerül.

A játékszabály egyszerű, de könyvecske egy kicsit túlbonyolítja, nem a legegyszerűbb módon magyarázza mit is kell csinálni.

 

Miután kiválasztottuk a kívánt hősöket és a kezdőjátékosokat. A kalandozó (fehér) kockák kerüljenek az aktív játékoshoz, a szörnykockák (feketék) a mellette ülőkhöz. A játékos előtt három fázis áll.

 

1. Frissítés: Amikor új játékos kerül sorra, akkor "frissíteni" kell a hőst, ami azt jelenti, ha egy korábbi körben felhasználtuk/kimerítettük annak különleges tulajdonságát (fekvő helyzetbe tettük), akkor most újra aktív állapoba (állóhelyzetbe) kell tennünk a kártyát.

 

2. Alkossuk meg a kalandozó csapatot. A fehér kockákkal az aktív játékos megdobja a kalandozó csapatot. Egyszer lehetőség van tetszőleges számú kocka újradobására is. A csapat a következő tagokból állhat: bajnok (joker, akit bármilyen szerepben használhatunk), harcos, varázsló, pap, tolvaj és tekercs (amivel lehetőség van valamelyik kocka újradobására, vagy ital elfogyasztására).

 

3. Kalandozás a sárkány barlangjában. A dungeont jelen esetben én a sárkány barlangjának tekintem, ahol szörnyekkel és kincsekkel futhatunk össze, vagy nagy ricsajunkkal akár a sárkányt is felébreszthetjük.

 

Harc:

Kedves játékostársunk az aktuális szintnek megfelelő számú dobókockával dob. Ha sikerült legyőzni a szörnyet, akkor eldönthetjük próbára tesszük-e újra a szerencséket, és a tízoldalú kockán eggyel magasabbra állítjuk-e a szintet (ami azt jelenti, hogy kövekező körben már eggyel több szörnykocka eredményét kell túlszárnyalnunk), vagy megállunk és begyűjtjük az aktuális szinttel megegyező számú tapasztalati pontot.

 

A szörnykockákkal való dobás eredménye a következő lehet: goblin, csontváz, nyálka, kincsesláda, varázsital vagy sárkány. A fehér és fekete kockák színe remekül jelzik, hogy melyik szörny ellen, milyen fajta kalandozó jelenti a legaktívabb segítséget. Míg egy szörnyet bármelyik csapattagunkkal legyőzhetünk, addig egy szörnytípusból bármennyit legyőzhetünk egyetlen bajnokkal, harcossal, pappal vagy varázshasználóval is, a tolvajok pedig egyszerre több kincsesládát nyithatnak ki.

 

A harcban résztvevők csapattagok rögtön a temetőbe kerülnek, ahonnan a varázsitalok segítségével támaszthatóak fel. Érdekes fordulat, hogy győzelem esetén is a temetőbe kerülnek kalandozóink, de a játék csak így működhet. Miközben az egyre magasabb szinteken egyre több ellenfél jön velünk szemben, úgy a harcban résztvevő csapattagjaink száma egyre csak fogy, ahogy az esélyünk is a sikerre. Ráadásul a sárkány is felébredhet, miután megdobtuk a 3. sárkányunkat (minden körben dobott sárkányt ábrázoló kockát félre kell tennünk).

 

A sárkány elleni harc is elég egyszerű. Három különböző kalandozó szükséges a legyőzéshez (kincsek és a hős tulajdonságai is felhasználhatók ehhez!).

 

Az egyes szinteken a kockadobások eredményét a következő sorrendben kell végrehajtani. Először a szörnyeket kell legyőzni (ha vannak) és csak azt követően jöhetnek a kincsek és varázsitalok. Majd a legvégén ellenőrizni kell, hogy összegyűjt-e már a három sárkány. Ha igen,  akkor kötelező ellene harcolni (Siker esetén egy 1GYP + 1 kincs jár, a kudarc esetén pedig a következő játékos jön, mi pedig üres kézzel távozunk). Győzelem esetén választhajuk, hogy megállunk, vagy lépünk a következő szintre. Ha elbukunk az egyik szinten, akkor nem kapunk győzelmi/tapasztalati pontokat, ha igen, akkor a szinttel megegyező számban.

 

A fűszer

Hogy egy kicsit több legyen a játék egy egyszerű, "tedd próbára a szerencsédet"-kockadobáldánál arról a kincsek és a karakterek egyedi tulajdonságai gondoskodnak.

 

Kincsek

Egy tolvajjal vagy bajnokkal tetszőleges kincsesládát kinyithatunk. Nem sok értelme van egy körön belül egyetlen ládát kinyitni (ahogy egyetlen varázsitalt elfogyasztani sem), csak akkor a szörnykockákkal legalább kettőt dobtak ki nekünk. A kincsek közt a kalandorokkal megegyező tulajdonságú kartonkörök lapulnak, de ezeken felül lehet sárkánycsali, sárkánypikkely, vagy akár egy biztonságos faluba repítő teleport is. Ezek használatával bánjunk bölcsen, mert a játék végén 1-2 győzelmi pontot érhetnek.

Hősök

Minden hős rendelkezik egy alap- és egy különleges tulajdonsággal. Az alaptulajdonságot mindig, minden harcban, vagy kör elején lehet használni, míg a különlegeset csak egyszer. Ez utóbbit jelöljük a lap elforgatásával. A tulajdonságokat nagyon figyeljük, mert igencsak hasznosak lehetnek a harcok során, de azt is, hogy az 5. megkapott tapasztalati szint után forgassuk át a túloldalra, ami nagyobb bónuszra ad lehetőséget.

 

Befejezés

A játék azt követően ér véget, miután minden játékos teljesítette a 3. körét. A győztes pedig az lesz, aki a legtöbb győzelmi/tapasztalati pontot gyűjtötte. Apróság, de a pontszámtól függően rangot is lehet kapni.

 

Végkövetkeztetés

A játék nem rossz, de ne várjunk tőle túl sokat. 3-4 főnél több személynek egyszerre nem ajánlott a várakozási idő miatt és nincsen benne túl nagy szórakozási faktor sem. Gyerekekkel élvezhető, főleg ha szövünk mellé egy pici mesét is. A 4 és 6 éves gyermekeimnek tetszett, de két játéknál többre egyszerre soha nem jutottunk. Az árát és a kickstarterrel szerzett tapasztalatot bőven megérte. A pénzemért elfogadható minőséget kaptam és még a játék is szórakoztató valamilyen szinten. A támogatásomat nem bántam meg.

A képek sajátok, melyek minőséért elnézést kérek, mivel sem megfelelő technikám, sem megfelelő képesítésem nincsen normálisabb képek készítésre. Végül pedig egy olyan "hiba", amit nem én követtem el, ez egy igazi "egyedi kocka". 

A húzópakli blogon Csibu "kolléga" is írt a mai napon egy ismertetőt, ami talán jobb is, mint ez. ;)

Richard Lee Byers - Hanyatlás (A Pókkirálynő háborúja I.)

A 2000-es évek elején Jimmy barátom árasztott el rengeteg fantasy könyvvel, még jobban megszeretve velem ezt a műfajt. Ezen belül széles volt a kínálat, mert a George R. R. Martin fémjelezte high-concept-fantasy-n túl kaptam rengeteg "ponyvát" is. A Sárkánydárda sorozat teremtette világhoz kapcsolódó könyveket túl, megismerhettem az Elfeledett Birodalmak (Forgotten Realms) érdekes világát is. Bár főleg az R.A. Salvatore által írt könyvek mutatták az utat, de sok más írótól is, sok más könyvet, szereplőt és területrészt megismerhettem Faerűn széles világán.

 

A Pókkirálynő háborúja több szempontból érdekesnek ígérkezett. Egyrészt visszavitt minket abba a világba, amit a Sötételf trilógia könyvein megismerhettünk, másrészt egy kicsit jobban megismerhettük belőle Mélysötét minden szempontból sötét világát. Mikor először olvastam a Pókkirálynő háborúja sorozatot, akkor nem sikerült a végére jutnom. 2 vagy 3 könyvvel a vége előtt egy kicsit elszakadtam az olvasmányforrásomtól, ezért soha nem tudtam meg, hogy mi lett vége. Ezért is kezdtem neki újra a sorozatnak, remélve, hogy nem olyan végtelen folyammá alakult ez is, mint Drizzt Do'Urden kalandjai.

 

Mióta először olvastam az első könyvet elég sok víz lefolyt a Dunán. Akkor is tudtam, hogy ponyva az iromány, de szórakoztatónak találtam. Egy picivel másabb, sötétebb volt, mint a korábbi olvasmányok, mégha érezhetően erősen képtelennek és élhetetlennek is tartható. De ki keresne sok realitást egy fantasy olvasmányban. Kit érdekel, hogy miként képesek élve maradni a sötétben, a folyamatos ármánykodás közben a különböző fajok? Ezen "műveknek" a kizárólagos célja csupán a szórakoztatás és nem a mély gondolkodtatás.

A történet a sorozat egyik első része, tehát tipikus "ismerjük meg a karaktereket, akikből csapat lesz, hogy egy közös ügyért küzdjenek". Talán a tipikus szót is idézőjelbe kellett volna tennem, mert a drow társadalom nem igazán mondható tipikusnak. (Annyira jellemző volt az a jelenetsor, amikor a menekülő kereskedők között egyszercsak valaki felkiáltott, majd amikor megvizsgálták, mi is történt, mindenki csak érzelemmentesen elfogadta, hogy csak az egyik kereskedő végzett az egyik konkurenssel.)

A szereplők útjai külön utakon futnak, majd a végére szépen összeérnek. Ezen történetszálakon megismerhetünk egy mágust, egy fegyvermestert, egy papnőt, egy féldémont, egy másik város nagykövetét és egy felderítőt. Mindegyikük tekintélyes és hatalmas a maga módján, mert ha bénák lennének, akkor nem is lenne helyük a csapatban.

Menzoberranzan egy titkot rejt, amit szeretnének elhallgatni mindenki elől, de végül mindenki előtt kitudódik. Ez a dolog csak olaj, ami már lángra lobbanni készülő tűzre, mely akár a dicső város vesztét is okozhatja.

A könyvben van vér, kegyetlenség és minden, amit a szerepjátékosok imádnak. Az egészet kellemesen fűszerezi be a drow társadalom furcsán szőt politikai pókhálója, ami mindig tartogathat meglepetéseket. Ugyan már nem vagyok annyira lelkes, mint tíz éve, de még mindig elfogadható szórakozást nyújtott Richard Lee Byers Hanyatlás című könyve, ami A Pókkirálynő háborúja sorozat első kötete.

LG 22EA63V-P 22" IPS LED Monitor

Bevallom, hogy voltak és még vannak is félelmeim a jelenlegi monitorommal kapcsolatban. Ennek egyszerű oka, hogy az előző lapos monitorom is LG volt, ami egy évvel a garanciaidő letelte után bemondta az unalmast.

 

Egy ideig még bíztam a csodában, hátha sikerült meggyógyítani az én kis, kedves, első 22 collos monitoromat. Sajnos nem jött össze... Ezért kitartó kutatásba kezdtem, hogy mit érdemes megvenni azért az árért, amit rászánok a dologra. Elsőnek két dolog volt világos. Nem akartam 22"-nál kisebb monitort venni, valamint igyekeztem úgy az ár/teljesítmény vonalon mozogni, hogy egy véresszájú prohardver fórumos guru se nagyon tudjon belémkötni. Részben az oldal javaslata alapján esett a választásom a címben is említett típusra.

 

A hozzászólásokat is igyekeztem tüzetesen átvizsgálni, bár azok inkább arra akartak irányítani, hogy vegyek 24 collos, vagy annál nagyobb képátmérőjű kijelzőt az asztali számítógépemhez. Ráadásul, a hozzászólások nagy része azért sugallja, hogy több pénzt kellene szánni a dologra.

 

Korában én is úgy gondoltam, hogy egy monitor az tartós beruházás, nem csak 1-2 évet kiszolgáló jószág. Sajnos ebben tévedtem, ezért a választásnál inkább a 40 000 Ft környéki árkategóriát céloztam meg. Ha valami baj lenne 3 év után, akkor se nagyon bánkódjak.

 

A monitor paramétereit felsorolhatnám, de inkább linket adnék hozzájuk, mert egy kicsit buta vagyok a sok jellemző kapcsán. A főbb, kiemelendő dolgok, hogy IPS paneles, valamint HD felbontásra képes. A többiek "csak" számok, amik egy laikus számára nem mondanak sokat. De szerintem igazából csak a látvány számít.

 

Mit is értek látványon? Az előző monitornál túl sárga volt a fehér szín. Valamiért a LED-es lámpáknál is használt melegfehér fény kifejezés jutott róla mindig az eszembe. Jelen esetben azonban a fehér, valóban fehérnek tűnik. Fontos még, hogy sokkal jobb betekintési szöggel bír, mint az előző testvére. A HD felbontás számomra nem volt annyira fontos, de nem baj, ha jó sok minden fér el a monitoromon.

 

Filmet és sorozatot nézni is nagy élmény vele, de ezeket jobban szeretem inkább tévén nézni, kellemesen eldőlve, mint a monitor előtt ücsörögve.

 

Persze, tökéletesen nem vagyok vele elégedett. A monitor alsó részén vannak az érzékelők, amikkel a beállításokat lehet kezelni. Én sokkal jobban örültem volna fizikai gomboknak, mert így elég nehézkes a dolog, és a be-/kikapcsolás sem mindig egyértelmű. A HD felbontás egy kicsit ellop a videókártya teljesítményéből is, ami a mai kor követelményeinek már nem elég izmos. Csak az a gond, hogy annak cseréje, több más alkatrész cseréjét is hozná magával, amiket én egyáltalán nem szeretnék. Talán, majd egyszer, ha nyerek a lottón.

 

Mindenesetre, most úgy látom, nem volt rossz választás ez a monitor, amit már több hónapja használok. Igazán elégedett csak akkor lehetek majd a választásommal, ha már több évet is probléma mentesen kiszolgált.

Hugh Howey: Wool

Több helyről is nagyon jó ajánlásokat és kritikákat olvastam a Wool-könyvsorozatról és annak első darabjáról, Silóról. Magyarul sajnos eddig még csak ez utóbb említett első rész került kiadásra, és nem tudom, hogy milyen esély lesz a folytatások hazai megjelenésére.

 

A fő probléma abban rejlik, hogy az első könyv 100 oldal alatt van, ami miatt valószínűleg nem lesz túl kelendő a hazai boltokban és a kudarc előre vetítit majd a sorozat további könyveinek sorsát. Szerencsésebb lett volna, ha magyarul is egy könyvben jelenik meg az első öt szakasz. Én ezt az első öt könyvvel végeztem az elmúlt napokban.

 

Az alaptörténet szerint a lakosság valamiért hatalmas, föld alá épült silókba költözött és ott élik életüket. Az építmény közel 150 szintjén minden megtalálható, ami az életben maradáshoz szükséges, valamint szigorú népességszabályozás is életben van. Ebben a poszt-apokaliptikus környezetben követhetjük végig az emberi sorsok és az egész közösség életének alakulását.

Ha történetről többet írnék, akkor azzal ellőném a poént. Az első történet elolvasása úgyis mindenkit meggyőz arról, hogy akarja-e folytatni a Howey alkotta sajátos világban folyó események követését vagy sem. A sajátos hangulatban szinte érezzük a rozsdásodó falakat, az épület "zakatolását", benne az apró hangyaként szorgoskodó emberekkel, akiknek mind előre meghatározott feladata van. A siló olyan, mint egy méhkaptár vagy egy hangyaboly, csak vajon van-e benne méltó királynő? Vajon megfelelő-e a vezetés? És vajon mi kellhet ahhoz, hogy a mesterségesen fenntartott idilt fent lehessen tartani? Mi lehet az az apró szikra, amely a szorgos méhek hadát felbolydult kaptárrá változtassa?

Hugh Howeyban szinte minden megvan, amit a mostani kedvenc íróimban is kedvelek. Nem csak az, hogy az egyes fejezetekben bizonyos szereplők nézőpontjából követhetjük végig az eseményeket, hanem az is, hogy az író a karaktereivel szemben kegyetlen. Vagy inkább a realista szót kellene használnom? A mostani világunkban sem minden fehér vagy fekete. A céljaink mozgatórugói hiába tartanak nemes cél felé, ha maga az eszköz mocskos, vagy hiába próbálunk mindent selyemkesztyűvel intézni, ha közben a végcélunk gonoszságtól nem mentes.

Szerencsére a karaterek nem egydimenziósak és szinte mindent megtesznek a saját maguk elképzelte világban való életben maradásért.  Nem kívánt titkokat fednek fel, amelyek a továbbiakban meghatározzák sorsukat. Vajon a könyv nyitot marad, hogy végül Howey kegyetlenül végez-e hőseivel, kegyetlen sorsra nem ítéli őket, vagy valamiért megszánást tanúsít irányukban. Ezért is remek ez a könyv.

Mint minden elképzelt világban, itt is próbáltam keresni valamennyi realizmust. Ahogy haladt előre a történet, úgy ismerhettük meg a siló természetét és tulajdonságait. Miközben bennem folyamatosan merültek fel kétségek, hogy bizonyos dolgok mennyire lehetnek lehetségesek, úgy jöttek szépen lassan a válaszaim a fejemben megfogalmazott kérdésekre. Howey óvatos cseppekben adagolta az információkat, nem vízesésként zúdítva a nyakunkba.

Miután pihentem egy kicsit az olvasással, utána mindig fejben előreszaladtam a történetben. Próbáltam gondolataim segítségével jobban megismerni a silók világát, próbáltam a menet közben felmerült kérdésekre választ találni. Az ilyen könyvek a jók, amelyek gondolkodtatnak. Nem csak addig érnek valamit, amíg olvassuk őket, hanem amik további gondolkodásra is késztetnek.

Hugh Howey Wool című írása jó, 5 csillagot adtam rá a Goodreads-en. Nem hiszem, hogy mindenkinek tetszene, de azt maximum száz oldalt érdemes lehet bepróbálni.

Mátyás ma négy hónapos

Rengeteg mindenről kellene már írnom, de valahogy nem úgy alakul az időbeosztásom (nagyrészt a lustaság miatt), hogy aktívabban blogoljak.

 

A kiscsávó ma lett kereken négy hónapos. Rettenetesen szalad az idő. Tegnap még szinte apró kis maszatka volt, és mostanra már tömör, dögönyözni való gyermek, aki imád mosolyogni és nevetni. Mi pedig nagyon imádjuk ezért!

 

Kicsit aktívabb, mint hasonló idejében Márton volt, de Annamária gyors fejlődésétől - szerintem - egy picit még el van maradva. Ha nagyon akar, akkor tud már hasról hátra, illetve hátról hasra fordulni. Néha már felhúzza a csípőjét is és alakul a mászás irányába. Onnantól lesz nagy reszketés, mert mindent be fog támadni.

 

A kezeivel is egyre ügyesebb. A dolgokat már meg tudja fogni és el tudja engedni. Valamennyire már tapsoláshoz hasonló mozdulatokra is képes.

 

"Dumálni" nagyon imád. Hosszasan tud magyarázni valamit, amit nem igazán értünk. Ma itt is történt egy érdekes dolog. Miután tüsszent, mi mindig mondjuk neki, hogy egészségedre, ő pedig azt szokta mondani, hogy "egű". Azonban ma reggel szinte tisztán érthetően azt mondta, hogy "egészség". Hihetetlen. Néhány hónap és ki tudja még, hogy mi fog történni.

 

Hogy néhány dolgot írjak a többiekről is:

Márton szeptembertől már óvodába jár, a testvérével egy csoportba. Eddig még túl sok foglalkozásra nem mertük beíratni. Annamára már kész "kiscsaj". Balettozik és úszik, ráadásul egy napon. Ezen felül igyekszik magát okosítani... Látszik rajta, hogy most nagyon hajszolja a teljesítményt. Nem lesz majd egyszerű eset.

 

Végül beszúrnék két képet, amit az 1 éves unokatesójuk szülinapján készültTörpőről.

Tolja magába a kólát

Nem veti meg a jóféle husit sem

 

Joe Abercrombie - A királyok végső érve

A szokásos, gyönyörű, dombornyomott borítón található cím újra meglepheti azokat, akik nem olvasták Joe Abercrombie korábbi könyveit. A királyok végső érve, azaz Ultima Ratio Regum feliratot még XIV. Lajos francia király vésette fel ágyuira. Ez a cím bőven előre vetíti, hogy a könyv bővelkedni fog a harcokban és csatákban, amik nem feltétlenül csak fegyverekkel vívódik meg.

 

Az Első Törvény harmadik könyvére már bőven megtanulhattuk, hogy egyik karaktert sem lehet igazán megszeretni. Ha korábban tápláltunk is kedves érzelmet bármelyik szereplő irányába, az ebben a könyvben nagy valószínűséggel elveszik. Ez úgy még érdekesebb, hogy a saját nézőpontjukból követve az eseményeket és közben látjuk a motívációjukat. is. A szereplők sodródnak az árral és közben igyekeznek a saját érdekeik szerint a legjobb mederbe terelni az egyre jobban elszabaduló folyót.

Ahogy lapozzuk előre az oldalakat egyre több értelmet nyernek a korábbi kalandozások, kitérők és egyéb események. Jezal a visszatérést követően olyan helyzetbe kerül, amiről korábban álmodni sem mert. Ami pedig még rosszabb, a jónak tűnő fordulat igazából óriási teherré válik. Ráadásul a nyomás egyre csak nehezedik rajta, ahogy folyamatosan lép előre a ranglétrán és ahogy közeledik az ellenség félelmetes serege.

Az északi fronton is kezd eldurvulni a helyzet. Bethod király térdig gázoló véres csatamezővé változtatja északot, ahol a megoldást már csak azt jelentheti, ha szembekerül Logennel. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, és persze itt is érkezik egy nem várt fordulat.

 

Bayaz az első mágus a harmadik könyvre teljesen ellenszenvessé vált számomra. Korábban is adott már szikrákat valódi természetéről, de amit a harmadik könyvben művel - saját maga érdekében - az nagyon felháborító. Számos érdekes dologra derül fény vele kapcsolatban, de a könyvben való utolsó jelentei szintén bosszantóak.

 

És végül ott van, a talán mégis kedvencnek tekinthető, minden szempontból megnyomorított, a kripli, Glokta elöljáró. Abercrombie valami zsenális karaktert írt neki. Nem csak torz személyiségét lehet szánni, hanem az a sok megpróbáltatást, dilemmát okozó dolgot is, amivel folyamatosan szembesülnie kell. Ezek után már nem is kell csodálkozni, hogy előkerülnek a kínzóeszközei.

 

Azt kell mondanom, hogy Abercrombie nagyon jó szereplőket írt, akiket annyira nem lehet szeretni, de mégis izgatotjan követjük a sorsukat, ahogy befolyásolni próbálják az Unió sorsát. Nem csak a külső ellenségekkel kell megküzdeniük véres harcokban, hanem a belső ellenségeikkel, vagy saját magukkal is ádáz csatát kell vívniuk.

 

A történet azonban erősen hullámzó. A harmadik könyv első szakasza annyira nem tetszett. Hiába volt ott az északi front, hiába küzdött Bayaz a Zárt tanáccsal, valami hiányzott, ami miatt egy kicsit lelassultam az olvasással. Aztán miután kezdtek összefolyni a szálak Adua városában, az események is kezdtek kellően összesűrűsödni. Ez a szerkezeten is látszott, ugyanis nem az egy fejezet, egy karakter szemszöge, hanem az egy fejezet, több szereplő szemszöge formában követhettek a történéseket.

 

Az már csak külön zseniális, mind az író, mind a magyar fordító részéről, hogy volt olyan jelenet, amikor az egyik helyszín utolsó mondata, a következő első mondata volt. Azokat a részeket egyszerűen imádtam.

 

Joe Abercrombie Az Első Törvény névre hallgató trilógiája mindenképpen ajánlott olvasmány a fantasy rajongóknak. Azonban legyünk óvatosak, mert néhol elég brutálisak, szinte beteg szintűek a brutális jelenetek. De ahogy az északi barátaink is mondanák, reálisan kell szemlélni a dolgokat.