Zsiványok (George R. R. Martin és Gardner Dozois válogatásában)

Elég volt csak a borítóra tekintenem, hogy el akarjam olvasni ezt a könyvet, még akkor is, ha tudtam, hogy számtalan író egyedi történetei vannak benne, egymással a legtávolabbi kapcsolatot sem ápolva, kivéve azt, hogy zsiványok a főszereplői. Nos... ez sem teljesen igaz, de erről majd később.

George R. R. Martin a bevezetőjében utal arra, amit már a Warriors válogatáskötetben is említett, azaz hogy mennyire szerette, amikor kiskorában bement a helyi vegyesboltba, ahol a forgós polcon elhelyezett, semmilyen módon nem kategorizált könyvek között turkálhatott és kereshetett magának valót. A zsáner nélkül egymás mellett sorakozó kötetek között izgalmas feladatot jelentett a megfelelő kiválasztása, de ugyanakkor szélesítette a szemléletet is.

A Zsiványok sem egyetlen műfajból merít, hanem széles palettáról válogatja össze az írásokat. Ugyan - vélhetően GRRM miatt - több a fantasy történet, de lehet találni sci-fi, krimi, drog-maffiás, párhuzamos világos, jövőbe tekintős, vagy egészen életszerű történetet is, a képtelennek tűnőek között.

A sok írónak köszönhetően nagyon sokszínű antológia lett a Zsiványok. Ugyan a történetek színvonala kicsit hullámzó, de alapvetően magas. Furcsa, hogy pont érkezett csalódás, ahol többet vártam. Ugyan a kezdésnél Joe Abercrombie velős kezdésével és hogy rögtön belecsap a fura, de ugyanakkor remek hullámvasúttal, jó alaphangot ad meg könyvnek, de a végén Martin bácsi lekever nekünk egy nagy pofont, a képzeletbeli világának történelemórájával. Az utolsó írásban ugyanis semmi zsiványost vagy szórakoztatót nem találtam. Semmi kedvem nem volt családfák ágrajzait magam elé képzelni vagy a sokadrendű szerepelőket elhelyezni az egyre terebélyesebbre nőtt intrika-hálózatban. Ja... és persze zsiványok sem voltak benne.

Ugyanakkor sikerült belefutni néhány nagyon szórakoztató írásba is. Milyen képtelen dolognak tűnhet például egy utca ellopása? Egyszerűen zseniális volt az egész kivitelezése. Vagy ott volt a történet a hatalmas moziplázában, ami egészen hihető jövőt vázolt fel, még az erős túlzásai ellenére is.

A könyvet nem ajánlanám mindenkinek, ugyanakkor szinte mindenki találhatna benne magának tetszőt. Elég sok benne a fantasy, de elég sok benne a nem fantasy is. Ezek minősége is elég váltakozó, tehát vegyes lehet a megítélésük. Azonban az utolsó írást inkább hagyjuk ki, csak akkor olvassuk el, ha tényleg nagyon el akarunk mélyedni a Jég és tűz dala sorozat háttérvilágában.

Sherlock Holmes lehetetlen kalandjai

Már akkor felkaptam a fejem, amikor külföldön megjelent a The improbable adventures of Sherlock Holmes novelláskötet. Tudtam, hogy ezen történetek gyűjteményét el szeretném olvasni. Aztán majd meglátjuk, hogy akarok-e még nem Sir Arthur Conan Doyle-tól Sherlock Holmes történeteket olvasni.

Meglehetősen neves írók novelláit találhatjuk ebben a gyűjteményben. A Sherlock Holmes lehetetlen kalandjai kötet szerzői között találkozhatunk Stephen Kinggel, Michael Moorcockkal, Stephen Baxterrel vagy Neil Gaimannel is. Ahogy az antológia címe is utal rá, itt általában olyan írásokkal találkozhatunk, amelyek kicsit lehetetlenek, megdöbbentőek, vagy valamilyen módon kifacsart irányból követik le a híres nyomozó kalandjait. Ennek megfelelően itt találkozhatunk időutazással, lovecrafti teremtményekkel vagy egyéb természetfelettivel. Némely szerző eljátszik azzal a gondolattal is, hogy mi lenne, ha deduktív képességeket alkalmazó nyomozó és hű társa találkozna más híres személyekkel, az eredeti történetek szerzőjével, vagy H. G. Wells-szel, esetleg más írók történeteinek detektívhősével.

Az írások nagy része igen jól sikerült. A kicsit hihetetlenebb kalandok között találkozhatunk olyannal is, ami könnyen beillene Sir Arthur Conan Doyle munkásságába is, mert nem nagyon lóg ki sem az alapfelvetéssel, sem a nyomozással. Olyan is van, ami egy kicsit túlzásba veszi SH-történetek alapvetéseit, például az egyik novellában nagyon viccesen jött ki, hogy Watson doktor sorozatban nem vette észre, hogy barátja lapul az álruhák mögött. Ugyanakkor már-már bosszantó volt, amikor mindenféle sárfoltok alapján állapította meg a tanácsadó, deduktív detektív, hogy honnan érkezett a kliens vagy merre járt az áldozat.

Érdekes módon a leggyengébb darab az lett, amelyik azt hangsúlyozta, mennyire el vannak nyomva a női karakterek Sherlock Holmes világában (is). A történetben éppen nem Watson a segédje, hanem egy kivételesen eszesnek mondott diáklány, akinek talán pont ezt a képességét nem sikerül bemutatnia. Holmes is meglehetősen csak háttérszereplő, mégha a lényeg az ő kudarcát akarta is volna megjeleníteni.

A történetek között némelynél azt éreztem, hogy egy picit karikatúraszerűen túl van írva. Ugyanakkor az egyik, túl sok régies kifejezést használó novella esetében lehet, hogy a magyar fordítás volt inkább egy picit ludas. Mindezek ellenére nagyon élveztem az olvasást és az elmúlt hónapok tempójához képest nagyon jól haladtam és viszonylag gyorsan végeztem a könyvvel.

Nehéz lenne egy kedvencet kiemelni, mert valójában több is lenne. A könyvben felvázolt esetek több, mint 90%-át szerettem, mert noha nem volt mindegyik tökéletes mű, de mégis valami egyedi ízt hoztak a Sherlockverzumba.

Ha szereted a Sherlock Holmes történeteket, akkor mindenképpen ajánlom, de azok számára is érdekes lehet, akik csak bele szeretnének kóstolni ebbe a világba, mégha azt nem is az eredeti író pennáján keresztül teszik meg.

Chuck Wendig - Aftermath

Emlékszem, hogy mennyire meglepődtem és milyen áhítattal vettem kézben az édesapám által hazahozott Star Wars könyvet, amire a VII. epizód volt nagy betűkkel rávésve. El sem tudtam fogadni, hogyan is létezhet az általam annyira szeretett filmsorozatból újabb rész, mégha egy könyv formájában is. Az azóta sok rajongó szívét megdobogtató Timothy Zahn-féle Thrawn-trilógia örök darabnak számít... Csak kár, hogy már nem az eredeti kánon része.

Miután a Disney felvásárolta a Lucas-műveket, végrehajtottak egy nagy törlést, azaz semmissé tették a nem Lucas által megalkotott könyves, kiterjesztett univerzumot. Ezzel nem csak a nálunk hamisítványként megjelent Star Wars könyvek estek ki a világ történelméből, hanem az addig elfogadottnak vélt, hivatalosan is megjelenhető alkotások is.

A kezdeti lendület meglehetősen hosszan kitartott. Emlékszem, hogy még az általános iskolás éveim végén olvastam nagy lendülettel Timothy Zahn Csillagok háborúja univerzumban álmodott folytatását, valamint Han Solo kalandjait, még az első Halálcsillag felrobbantását megelőzőleg. Még az akkori matektanáromtól is jött kölcsön ilyen könyv. Szüleimnél egy egész polc van tele - a Kaland-Játék-Kockázat  könyvek mellett - Star Wars jellegű könyvekkel. Aztán már annyi folytatás és leágazás következett, hogy egy kicsit követhetetlen lett az egész. Ezt részben be lehet tudni a nálunk megjelent hamisítványokkal is.

Bár még megvettem az I-III. epizód hivatalos könyveit, de ennyi. Jó sokáig egyetlen ilyen könyvet sem olvastam. Az ébredő erő előzeteseinek hatására és egy barátom rábeszélésére újra Star Wars témájú könyvet vettem a kezembe, az Aftermath-ot.

Szóval ott járunk, hogy az Endornál lévő második Halálcsillag a darabjaira hullott és a két ismert Sith is halálát lelte. Innen kellene annak következnie, hogy minden szép és jó, a terroristák... izé lázadók, Új Köztársaság néven egy újabb szuperhatalmat hoztak létre... Nos, ez nem teljesen így alakult.

A második Halálcsillag pusztulásával még nem sikerült az egész Birodalmat megdönteni. Számos világon folynak a harcok, van ahol nem is hiszik el a Császár és Vader pusztulását. Egy kicsit káosz uralkodik az univerzumban, ahol a jövő az ismeretlenség homályába vész.

A történet nagyrészt egy Akiva nevű bolygón játszódik. Ide érkezik az endori csata egyik nagy hőse, Wedge Antilles, aki a környék felderítése során Birodalmi erőkbe botlik. A találkozást nem ússza meg könnyedén, mert fogságba esik.

Eközben a bolygón újabb karakterekkel ismerkedünk meg. Egy fejvadásszal, egy korábbi birodalmi tiszttel, akik mindketten véletlenül már találkoztak az Endoron, a nagy csata idején, valamint Norra Wexley-vel (aki megjárta űrhajójával a második Halálcsillag belsejét), valamint a fiával.

A könyv lehetett volna jó is, de abszolút nem lett az. Most olvasom, hogy az írója 45 nap alatt dobta össze, ami látszik is. Lehet, hogy egy picit igazságtalan vagyok, mert a Star Wars könyvek színvonala soha nem volt túl jó. Volt néhány történeti elem, ami mellé a saját képzeletünk társítva emeltük magasabb szintre az alacsony és középszerű műveket. Már ha rajongói voltunk az SW könyveknek.

A történet faék egyszerűséggel csúszik előre, az író nem mer erősen belenyúlni a karakterek életébe. Ugyan megnehezíti a dolgukat, de ennél többre nem tesz próbát. Ugyan két karaktert is hoz, akik ott voltak a második Halálcsillag belsejében űrhajójukkal, de ezek véletlenszerű megjelenése egy mindentől messze lévő bolygón elég nevetséges. Ahogy a két endort megjárt szereplő egymásra akadása is. Arról nem is beszélve, hogy anyuka is pont jókor érkezett vissza a fiacskájához. Nagyjából már ezen a ponton kezdett elegem lenni a könyvből.

A helyzetet tovább súlyosbította a rettenetes nagy klisé halmaz. A történetben utalások vannak az összes film kulcsfontosságú helyszíneire. Szó esik még az előzmény trilógiákból megismert Naboo-ra és Mustafarra is. Ezen felül többször szakad meg a fő cselekményszál kisebb kitérőkkel, amik nem tartoznak szorosan a történethez. Ezek igazából kis, színesítő elemek, hogy éppen mi is történik a galaxisban. Egy rövid részlet erejéig újra találkozhatunk Han Solóval, valamint látogatást teszünk Jakku bolygóra is. De az egész rettenetesen van megírva. Nem tagadom, hogy egy párszor elvigyorodtam egy-egy utalást olvasva, de egy idő után ez is inkább bosszantóvá vált. Ackbar esetében pl. felhoztál a legendássá vált mondatát, az "It's a trap"-et és még sorolhatnám.

Az Aftermath egy olyan sorozat első kötete, ami átvezető kapocs akart lenni A jedi visszatér és Az ébredő erő között. A Disney a sok találgatás miatt letiltotta a következő könyveket, egészen a VII. rész bemutatójáig. Valamiért tartanak tőle, hogy valami poén ellövésre kerül.

Az alkalmankénti elmosolyodások ellenére nem állítom, hogy túlzottan élveztem volna a könyvet. Persze érdekes volt olvasni olyan szempontból, hogy milyen hangulatra számíthatok majd a filmes folytatást illetően, de sorozat többi kötetének letiltása miatt nem sok minden derült ki. A könyvet olvasásra abszolút nem ajánlom és a gyengén megírt története miatt viszont nem tudom, hogy mikor lesz az, amikor egy újabb Star Wars könyv olvasására szánom el magamat.

James S. A. Corey - The churn

Több okom is volt James S. A. Corey Churn című rövid novellájának elolvasására. Egyrészt néha jó megtörni egy kizárólag stílus olvasását, másrészt már elég régen olvastam pár oldalnál hosszabb, összefüggő írást angolul.

A történet a Földön játszódik és igazából nem sok sci-fi elem van benne, akár az egész elmehetne egy egyszer gengszteres-bűnözős novellának is, ha nem tudnánk, hogy az Expanse (magyarul: Térség) könyvsorozathoz kapcsolódik. Szerencsére nem olvastam a Goodreads-es és egyéb értékeléseket/ismertetőket, így poén jobban ütött a végén, mivel igazából csak akkor derült ki, hogy kiről is szól The churn valójában.

A központi téma az, hogy hatalmas, összehangolt rajtaütést hajtottak végre Baltimore városában, főleg a helyi szervezett bűnözés megtizedelésére. A szereplők a "rossz" oldalon állnak, és azt követhetjük végig, hogyan próbálják elkerülni a lebukást. Ugyanakkor azt is megtudhatjuk, ha bekövetkezik az a bizonyos lebukás, akkor az milyen következményekkel járhat. Ebben a közegben ismerhetünk meg főleg egy bizonyos szereplőt, akit már korábban íródott, de cselekményben már előrehaladottabb Térség könyvekben szerepel.

A novella nem rossz, ugyanakkor nem is kiemelkedő. Ha a Térség sorozatból még korábban nem olvastunk részeket, akkor felesleges ezt is kézben venni, mert nem értenénk a lényeget. De ha olvastuk, akkor sem veszítenénk sokat ezen írás kihagyásával, ugyanakkor mégiscsak színesíti az egyik szereplő múltját, hátterét.

Robert Jordan: A nagy hajtóvadászat (Az idő kereke II.)

A történet túl sokat nem pihen az első kötet óta. Hőseink próbálják magukat összeszedni Shienarban, ahol éppen jelen van az Amyril trón is.

 

Rand továbbra is megpróbálja elutasítani, hogy ő lenne az Újjászületett Sárkány, ezen felül még vivó- és illemleckéket is vesz Lantól, az őrzőtől. A viszonylagos idill azonban rémálommá válik. A börtönből megszökik Padan Faint, majd magával viszi Valere kürtjét és Mat tőrét is. Hőseink előtt így új feladat jelenik meg. A helyzetet bonyolítja, hogy a szereplők újra különválnak. A nők Tar Valonba tartanak, hogy ais sedai képzést kapjanak, és "csak" a fiúk indulnak a kürt nyomába.

 

Már rögtön a könyv elején kiderül, hogy Ba'alzamon, a Sötét Úr nem halt meg, vagyis nem teljesen, és vannak hívei a varázstudó nők között is. Ugyanakkor a többi hívei sem gyengültek és egyre komorabb lesz a helyzet. Minden út Tomafőre vezet...

 

 

A nagy hajtóvadászat tovább mélyíti a karaktereket. Már kevésbé volt olyan érzésem, hogy jól pofán kellene vágni Matet, vagy Randet, mivel kezdenek érettebben viselkedni. A női tagozatot viszont mintha kicsit ostobán kezelné Jordan. Elméletileg nincsen túl nagy korkülönbség a korábbi javasasszony és Egwene között, mégis olyan érzése van az embernek, hogy Nynaeve mintha az anyja lenne az utóbbinak.

 

Jordan megint elveszett párszor a részletekben és megint találni legalább 100 oldalt, amit nyugodtan ki lehetett volna húzni. Bár, ki tudja. A végén még lehet, hogy kiderül, hogy azok az oldalak is nagy jelentőséggel bírtak.

 

A nagy hajtóvadászat jobban tetszett, mint ez első könyv, de ugyanakkor lehetett volna feszesebb és néhány dolog túlságosan egyszerű megoldással bírt. Tetszett a könyv háromnegyedénél bekövetkezett fordulat és szerencsére az onnan változott helyzet lezárult még ezen könyvön belül. Maradok a folytatásra is.

Andy Weir - A marsi

Andy Weir nem aprózza el, rögtön belecsap a lecsóba. Már a történet első szavával megalapozza az egész könyv hangulatát. Ha valakinek ez bejön, akkor nagy baj már nem lehet.

 

A helyzet a következő. Egy marsi küldetés első napjaiban becsap a ménkű, a kis 6 fős csapatnak menekülnie kell egy nagyobb vihar elől. Sajnos a nagy porkavalkádban az egyik űrhajóst szerencsétlen módon elsodorja egy antenna, ami olyan károsodást okoz az űrruhájának, ami után a biológiai jeleket fogó berendezések halottnak hiszik. A többi 5 űrhajósnak sikerül elhagyni a bolygót a küldetés Marsi Felszálló Egységével (MFE), de Mark Watney ott marad.

 

A szerencsétlenül járt biológus és egyben gépészmérnök nem sokkal társai távozása után eszmél rá kétségbeejtő helyzetére. Tök egyedül marad egy élhetetlen bolygón, ahová legközelebb csak évek múlva érkezik újabb ember. A lassú vagy gyors halál vár rá... vagy elképesztő életösztönével és leleményességével legyőzheti a bolygót és túlélheti annak viszontagságait?

 

Megmondom őszintén, hogy félve kezdtem az olvasásnak. Jó, szinte minden könyvnél (vagy könyvsorozat első kötetéténél) ezt mondom, de akkor is. Igazából soha nem szerettem az olyan történeteket, ahol egyedül marad valaki és az ő dolgait kell követni. Nekem egy könyvbe kell a párbeszéd és attól tartottam, hogy itt nem lesz. Szerencsére volt és talán azok nélkül is életképes lett volna az írás.

 

Szerencsére az író jól választotta meg a figurát. A marsi expedíció "humorzsákja" maradt a bolygón, ráadásul személyében egy örökké küzdő, szeretni való zsenit kaptunk, aki nem csak a biológia vagy műszaki területen állta meg a helyét. Nagyon sokminden megtalálható volt karakterében, egyszerre volt Robinson Crusoe, MacGyver, vagy az akár a remek (sic!) magyar Űrgammák sorozat egyik okostojása. Ez utóbbit kénytelen voltam kiemelni. Hiába tartom nagyon jónak a könyvet és akár még hihetőnek is a dolgokat, de néha a tudományok és számok belénk súlykolása, többszöri elméleti dolog ismétlése egy picit fárasztó volt. Rendben, valamivel ki kellett tölteni a könyvet. Nem lehetett csak az egyik vészhelyzetből másikba jutást megírni, vagy a szintén számomra kényszeresen megjelenített földi eseményekről tájékoztatni. Picit olyan volt a könyv, mint ami rövid novellának készült, majd tovább bővült. Szerencsére, hellyel-közzel jól vette az akadályt.

 

Lehetne írni a könyv hibáiról, de nekem is több minden csak később szúrt szemet, az írónak nagyon jól sikerült álcázni a hiányosságokat. Ahogy nagyon jól érezte, hol fulladhat unalomba a történet és hol van szükség arra, hogy legyen valami váltás. Ezért is volt majdnem letehetetlen a könyv és sokszor még a buszról való leszállást követően is azt olvastam a járdán sétálva.

 

Mark Watney figurája nagyon találó. Élvezet volt olvasni a történetet, ahogy kistermelővé és felfedezővé vált a bolygón. Rengeteg kilátástalan helyzetbe került, de nem veszítette el az eszét, sem a humorérzékét. Érezte, hogy Mars királya, de közben annak is a tudatában volt, hogy nemzetközi vizeken jár. Ennek ellenére nem volt az ő személye sem túldimenzionálva, ahogy az összes többi szereplő is csak egydimenziós töltelék volt. De jelen esetben ez bőven elég volt.

 

Két dolgot szeretnék még megemlíteni, amellett, hogy bátran ajánlom mindenkinek. 1-2 fejezet már mindenki el tudja dönteni, hogy tovább akarja-e olvasni vagy sem. Az egyik, hogy ebből film készül, ami szerintem egész jól megoldható és még akár jó is sikerülhet. Én legalábbis meg szeretném nézni.

 

A másik, hogy a történet olvasása közben eszembe jutottak a Marson játszódó filmek, de ezek közül is egy videóklip tört át élesen, amit nem is osztanék meg beillesztve, ha nem lennék nagy RMB rajongó.

 

Ernest Cline - Ready Player One

Kicsit féltem belevágni ebbe a könyvbe, mert előzetesen nem tudtam mennyire fog lekötni. Szerencsére az írás tartalma és hangulata kellően jó volt ahhoz, hogy elégedett legyek választásommal. Ha már így ellőttem tetszésemet a könyv felé, akkor részletesebben is kifejteném.

2044-ben járunk, amikor az energiaválság olyan szintet ér el, hogy az autózás és egyéb távolsági közlekedés luxusnak számít. Az embereknek gyakorlatilag egy nagyobb szórakozása létezik, egy OASIS nevű virtuális térben való szórakozás. Gyakorlatilag a legszegényebb rétegek is hozzáférnek a jövő internetes hálózatához és olyan eszközökhöz, amikkel lehetővé válik a barangolás ebben a mesterségesen létrehozott térben. Elég szomorú jövőkép, ahol ez a függőség van jelen, de érezhetően a világ ezen irányba halad.

A történetben az egész világot megrázza James Halliday halála, azé a multimilliárdosé, aki degeszre kereste magát az OASIS létrehozásával. Csak, hogy életét követően se csituljanak a dolgok, az általa kreált virtuális valóságban egy "easter egg hunt"-ot, "húsvéti tojásvadászatot" szervezett. Az OASIS-ban meg kell találni három jól elrejtett kulcsot, majd az ehhez tartozó kapukat. Számos feladaton kell majd a próbálkozóknak végigverekednie magát, mire megkaphatja valaki a főnyereményt, a rendszergazda jogot és a milliárdos örökséget.

A történetben Parzival (polgári nevén Wade Watts) kalandozásait követhetjük végig, amint próbálja megnyerni a tojásvadászatot. A játékban mindenki a vetélytársa, amik között megtalálható igaz barát és halálos ellenség is. A lepukkant konténervárosban élő fiú teljesen rabja lett a tojásvadászatnak és Halliday életének. IRL életéről, azaz a valós világban való létéről nagyon keveset tudunk meg, viszont alaposan elmerülünk avatarja mindennapjaiban. Furcsa látni, hogy az OASIS-on belül tanul, látogat meg világokat, barátkozik és játszik játékon belüli játékokkal.

A pénz nagy úr, ezért a tojásvadászok, más néven nyestek alaposan megismerik Halliday munkásságát, életét, mindennapjait, kedvenc könyveit, filmjeit, sorozatait, játékaikat, amik nagy része az 1980-as években készült. Kicsit nehéz elképzelni, hogy lehet valakinek valós élete, a régi sorozatok és filmek többszöri(!) darálása és játékok szintén többszöri végigjátszása mellett. És közben rajongójává válni a korszak pop és rock slágereinek. Jó, a könyv hatására én is megnéztem a háborús játékokat és kaptam kedvet több, abban az időszakban készült film egyszeri megnézésére, de ennyi. Sajnos, a könyvből sok utalást nem fogtam teljesen, de még így is nagyon élvezetes olvasmány volt.

Itt Magyarországon, mi egészen másmilyen 80-as években éltünk. 1988 volt, amikor először otthon püfölhettem egy C64-es klaviatúráját és rángathattam a joystickokat. A filmek is később érkeztek be hozzánk akkortájt és a korszakban készült zenék egyáltalán nem lopták be magukat a szívembe.  Mindezek mellett jó volt látni a Firefly sorozathoz és Vissza a jövőbe trilógiához köthető említéseket is...

Sokkal jobban élveztem volna, ha a 90-es évekről szól a könyv, ha az akkor pop és számítógépes kultúra jelenik meg benne. Mindennek ellenére a könyv valami zseniális. Ha a 90-es évek előtt születtünk, ha szeretjük a számítógépes történelmet, valamint ha félre tudjuk tenni a hatalmas függőséget, a sok képtelenséget, ami a valós világban folyik, és bele tudjuk élni magunkat a játékba, akkor a szórakozás garantált.

Szerencsére a könyv maga teljes, egy kerek, lezárt történetet kapunk és nincsen semmi hiányérzetünk. Én nem nagyon tudom elképzelni, hogy film legyen belőle. Nem is hiányzik... csak egy olyan könyv, ami egy 10 évvel későbbi korszakot ölel fel hasonló módon.

Brandon Sanderson: Ködszerzet III. - A korok hőse II/2.

Sanderson egy kicsit megvezetett. A könyv befejeztével kicsit hasonló érzésem lett, mint a Battlestar Galactica sorozat végén. De ennél többet nem árulnék el, mert már lehet, ez is sok lett.

Az előző könyvből sokat sikerült megtudni a Romlás titkos módszerét illetően. Akik testébe valamilyen fémcövek került, azt szinte bármikor az irányítása alá tudja vonni, vagy valamilyen képességgel tudja felruházni. Legyen szó emberről, acélinkvizítorról, koloszról vagy akár kandráról.

A mindent lezáró kötetben nagyon durva dolgokat tudhatunk meg ez utóbbiakról, azok múltjáról és vallásáról. Az egészen megdöbbentő első nemzedéken túl, azért jó lett volna valamit megtudni a ködlidércekről és azok kialakulásáról is.

A valláson túl Sanderson még a számmisztikát is erősebbé teszi. Jobban mondva ezt a két dolgot egyszerre erősíti. A 16-os szám fontossága talán még a későbbiekre tekintve is érdekes lehet.

A ködszerzet könyvekkel kapcsolatban mindenképpen jó tudni, hogy a vaskos téglák története nem folyamatosan találódott ki és nem az volt a koncepció, hogy először ír egy jó könyvet, ami ha sikeres, akkor majd kitalálja hozzájuk a folytatást is. A harmadik könyv végén is érezhető, hogy már mindent kitervelt az első soroktól kezdve.

Sajnálatos módon a karakterek nincsenek túlságosan kidolgozva. A picit színesebb fő karakterek mellett a kevésbé fontos karakterek kontrasztosan szürkébbek, nem is beszélve a népről, a katonákról, akik szinte mintha nem is léteznének. Az utolsó könyvnél talán ez nem is annyira nagy gond, mert a végjátékban már a hatalmasok végjátékáról van szó. Az azonban mégis fura, hogy Marshon kívül nem ismerünk más acélinkvizítort.

Érdekes az is, hogyan szakad el folyamatosan az író Vintől és Elendtől. Azzal, hogy fokozatosan háttérbe szorítja őket, kezdünk egyre kevésbé aggódni a sorsuk miatt.

A záró könyv dinamikája is nagyon furcsa. A könyv közepénél nagyon bedurvul, nagyon sok mindent megtudunk, ami el is tart a könyv háromnegyedéig, aztán azt követően mintha lenne egy gödör. Az olvasó várná az előző oldalak dinamikáját, ami nem jön. Vin és a Romlás viszonya egy kicsit érdektelennek tűnt, és én már nagyon vártam, hogy a többiekkel történjen valami. Hiába kaptunk megerősítést arról, amikről korábban csak a dőlt betűs "emlékezésekből" tudhattunk meg, mégis kicsit érdektelenné vált, hogy mi lesz majd, hogyan élheti túl az egészet az emberiség.

A válasz ezekre talán túl triviális is. Bár van benne egy kis logikátlanság, de talán ezt meg tudjuk bocsátani Sandersonnak. Nagyon jó LEZÁRT történetet írt, aminek a végén van egy kis függőben hagyott dolog, de a Ködszerzet sorozatot mégis egésznek érezzük. Szeretnék még sok könyvet olvasni Sandersontól...

Brandon Sanderson: Ködszerzet III. - A korok hőse II/1.

Ez a sorozat immár ötödik könyve, ha a magyar szétbontást nézzük. Egyenként sem kis téglák, a maguk 500-600 oldalával, de sokkal jobb ilyen formában szétbontva, mintha egy 1000+ oldalas könyv lenne a kezünkben. A Ködszerzet korábbi részei elég jól sikerültek, ezért nem volt kérdéses, hogy nem szakítom meg az olvasását, és azonnal belevetem magam a trilógia lezáró darabjába.

A könyv elején rögtön belecsapunk valaminek a közepébe. Csodálatos módon Elend ködszerzetté vált, de nagyjából ez az egyetlen jó hír az előző rész óta eltelt, közel egy évből. A Romlás, melyet Vin szabadjára engedett egyre csak teszi tönkre a birodalmat. Elend hiába (önkényesen saját magát megválasztó) császár a birodalom összes királysága mégsem hódolt be előtte.

Vinnel sorban járják a városokat, hogy az ott található minisztériumi épületekből újabb titkokat tudjanak meg, amivel megmenthetik népüket. Ez nem annyira könnyű, mert az egyre erősődő inkvizítorok minden fortély és sok koloszhordát vetnek be, hogy a végső harcban majd a Romlást hozzák ki győztesnek.

 

Az események több szálon futnak. Egyrészt követhetjük a ködszerzet párost, amint az utolsó titkot rejtő várost szeretnék uralmuk alá hajtani, másrészt a hitét vesztett, önmagát marcangoló terrisi Sazedet, aki egy másik várost szeretne békésebb úton a birodalomba olvasztani. Továbbá ott van még a súlyos árulással vádolt kandra, aki magányosan vívja harcát fajtársaival szemben az igazáért, és kezd előjönni a háttérből Kobold, aki rejtélyes hangnak köszönhetően nagy ajándékot kap. Csak az a kérdés, hogy ezen ajándéknak a későbbiekben milyen ára lesz.

 

A könyv olvasása során több dolog is el kezdett foglalkoztatni. Az Uralkodó által teremtett lényekről, a kandrákról, a koloszokról és az inkvizítorokról már elég sok mindent sikerült megtudni. Elég megdöbbentő és ocsmány dolgokat. Erősen kérdéses, hogy miért volt erre szükség? Persze a logikus válasz az, hogy a hatalom megerősítésére. A csúnya dolgok és annak ellenére, hogy korábban nem láttunk bele az Uralkodó nézeteibe és gondolkodásába, mégis úgy érezzük, hogy elég sok mindent helyesen cselekedett és Kelsier a bukás felé taszította el a népet.

 

Végül ugyan Vin győzedelmeskedett a vélt zsarnok ellen, de azzal magát a Romlást szabadította a világra. Utóbbinak minden a kezére játszott, és gyakorlott bábosként terelte az embereket abba az irányba, hogy végül mindenki neki hódoljon be. Nem akarok poént ellőni a találgatásaimmal, de most a következő bekezdéssel azt teszem találgatásaimmal.

 

Vajon ő is súgott Kelsiernek és biztatta a gyilkolásra, ahogy Zane-t tette? Vajon Kobold mögött is ő munkálkodik? És akkor ott van Vin, akinek kezdetek óta sugalmaz valamit a közelben nem lévő bátyja "szelleme".

 

Nagyon érdekel, hogy mi lesz a végjáték, és hogyan alakul hőseink sorsa, nem is beszélve a végkifejlettről. Az már valamennyit ellő, hogy ebben a világban, egy későbbi korban is íródott könyv, tehát a világnak nem lesz vége.

 

Az látszik, hogy összeszedett annyiból az írás, hogy Brandon Sanderson már az első könyv óta tudta, hogy mi akar és csak menet közben - kandraként - építette fel a húst és izomzatot a meglévő csontokra. Érezhető, hogy már az első könyvtől konkrét elképzelése volt, miként is fog zárulni ez a hosszú kaland. Remélem, hogy mielőbb a végére tudok járni a dolognak.

 

 

Brandon Sanderson: Ködszerzet II. - A megdicsőülés kútja II/2.

Mondhatni remek helyen vágták ketté A megdicsőülés kútja könyvet. A főszereplők szempontjából a rossz helyzet még rosszabbá fordult, de érezhetően itt még nem volt vége a negatív irányú történéseknek.

 

A várost körbevevő három sereg többszörös patthelyzetet eredményezett, ami biztos feloldásra várt a könyv végéig. Közben Vin egyre jobban elmélyéti kapcsolatát OreSeurral, megtudva pár fontos dolgot a kandrákról, sőt a koloszokról is. A terrisiek eközben egyre jobban beleássák magukat a Korok Hősének legendjába és vélnek dolgokat felfedezni a Mélységgel és a Megdicsőülés Kútjával kapcsolatban.

 

Brandon Sanderson karakterábrázolásával még mindig nem vagyok teljesen kibékülve. Szereplői meglehetősen egysíkúak. Ugyan próbál egy kis színt belevinni a karakterekbe azzal, hogy egymással is beszélteti őket, de ettől csak olyan érzésem támadt, hogy bizonyos személyek nem fogják megélni a könyv végét vagy iszonyatos áldozatokat fognak elszenvedni.

 

Vin a szuperhősök szuperhőse címre tör. Nem egyszer éreztem, hogy egyszerűen sok az, amire képes. Nem is beszélve arról, hogy amíg bizonyos dolgokkal nagyon sokat szenved, addig másokat játszi könnyedséggel old meg. És akkor ott vannak a síron túlról való visszaérkezései. Erős a gyanúm, hogy valamelyik könyvben afféle Obi-wan Kenobis jedi-szellemalakként fog megjelenni.

 

Szerencsére meglepetés volt bőven. Nem lehetett kitalálni előre minden fordulatot, sőt a könyv végén még nem várt szereplő is megjelent. És ami a végkifejletet illeti... elég meglepőre sikerült.

 

A megdicsőülés kútja második felét nagyon élveztem, ezért 5 csillagot adtam rá a Goodreadsen. Miután befejeztem azonnal rácsaptam a folytatásra.

Brandon Sanderson: Ködszerzet II. - A megdicsőülés kútja II/I.

A Ködszerzet sorozat első darabja nagyon tetszett, ezért nem volt kétséges, hogy folytatom Vin és társai kalandjainak folytatását.

 

A történet kis idővel az uralkodó bukása folytatódott. Elendet megválasztották királynak, a ködszerzet lett a személy testőre (és szeretője) lett, míg Kelsier bandájának tagjai az újdonsült vezető segítői. A helyzet azonban nem lett sokkal jobb.

 

A város kapui előtt ellenségek sorakoznak, akik csak a megfelelő pillanatra várnak. Közben Elend demokráciába vetett hite saját vesztét okozhatja. Nem is beszélve az ellene felbérelt orgyilkosokról. Közben pedig még a köd is furcsán kavarog és aggasztó tüneteket produkál. Úgy tűnik, hogy az Uralkodó legyőzésével valami nagyon retteneteset sikerült a világra szabadítani.

 

A történet jó, bár nekem már egy kicsit túlburjánzottnak tűnik. Sanderson bizonyára nagyon szeret írni és sok betűt tenni műveibe. Azonban lehetett volna egy kicsit feszesebb is a (Magyarországon) kettébontott könyv első része. Érdekes módon engem legkevésbé a harcjelenetek kötöttek rá, mikor Vin ide-oda taszított, vonzott, horgonyzot és lobbantott. Sokkal érdekesebb volt, amikor újabb dolgot lehetett megtudni a világról, a Hősről vagy éppen kandrákról. Például OreSeurral kapcsolatban elég sok mindent nem tudunk még meg és Sanderson az első könyv végéről is mintha szándékosan homályban hagyott volna pár dolgot.

 

Érdekes látni Vin önmarcangolását, valamint Elend fejlődését. Sazed kutatásai ugyan érdekesek lennének, de ezekből nagyon keveset kapunk meg. A többi szereplő meg egyszerűen csak van, nem tudunk meg róluk szinte semmit, csak díszként funkcionálnak.

 

Mindenesetre elég szórakoztató volt ez a könyv, mégha nem is annyira, mint az előzmények. Talán ennek is tudható be, hogy az első felén nehezen lendültem csak át, és a könyv vége felé kezdett érdekes lenni. Mármint, a kettébontott könyv első könyvének vége felé. Már olvastam pár oldalt a folytatásból és az elég ígéretes, de arról majd csak akkor írok, ha már végeztem vele.

 

Brandon Sanderson: Ködszerzet I. - A végső birodalom II/2.

Az első könyv remek bevezetésül szolgált a Brandon Sanderson által kreált világba. Az egyedi fantasy környezet beszippantott, mint egyszeri egy üvegcsényi fémet az allomanta gyomra.

 

Szerintem egyáltalán nem volt baj, hogy a magyar kiadásban két könyvre lett bontva a történet. Ugyan nem maradt teljesen kétségbeejtően függőben a történet az előző kötet végén, de mégis rengeteg megválaszolatlan kérdésre vártam választ. És persze elsősorban az is érdekelt, hogy miként alakulnak megkedvelt hőseim sorsai.

 

Sanderson nem nagyon cicózott és húzott egy meredeket, aminek következtében szinte széthullott az amúgy is törékeny, nagyravágyó terv. Itt nálam be is következett egy pici mélypont az olvasásban, mert valahogy nem éreztem túl nagy késztetést, hogy folytassam. Igaz, hogy más tényezők is közrejátszottak. Szerencsére ez csak néhány 10 oldalt érintett, mert utána újra belendült a történet és kezdett egyre érdekesebb lenni.

 

Később is érkeztek (megrázó) töréspontok, de itt már volt egy sodró lendület, aminek következtében a könyv nem nagyon engedett el. Egyszerűen be kellett fejeznem.

 

Be kell vallanom, hogy maga a sorozat címe és már az első könyv alakulása is megerősítette bennem azt az érzetet, hogy itt bizony valamikor vezéráldozat fog történni. Kérdéses volt, hogy vajon ki fog elbukni. Annak ellenére, hogy ez a magamódján bekövetkezett volt még bőven meglepetés.

 

Érdekesek voltak a hős naplójából kiválasztott részletek. Ugyan nem sok titkot árultak el, sőt inkább még jobban mélyítették el a titkokat és misztériumot, de mégis közelebb vittek minket ahhoz, hogy a kirakós darabjai helyre kerüljenek.

 

Azonban a könyv végén, mintha egy kicsit sok minden történt volna. Én most még nem számítottam ilyen lépésekre, és ami nagyon meglepő volt az az inkvizítorok kapcsán történt... Ezt azonban most nem fejteném ki bővebben, mert nem akarok lelőni semmilyen meglepetést.

 

Viszont az események ilyesfajta alakulása miatt és mivel nem nagyon látható a messzibe nyúló stratégia, fogalmam sincsen, hogy a következő 2 (ami igazából 4, vagy fordítva) könyvben mi lehet majd.

 

Ugyan a könyv egy lezárt történetként is megállja a helyét, mégis számtalan izgató kérdést hagyott hátra. Vajon milyen titkai vannak még az Uralkodónak, mi lehet az a titokzatos mélység, mit tudhatnak még az inkvizítorok és ködszerzetek? Nem lehet kérdés, hogy ennek végére kell járnom és el kell olvasnom a folytatásokat.

Brandon Sanderson: Ködszerzet I. - A végső birodalom II/I.

Most egy pillanatra elbizonytalanodtam, mert azzal akartam kezdeni, hogy újra nem városi fantasy-t olvasok. De ez így teljesen nem lenne igaz, mert a történet városokban játszódik. Ugyan nem egy modern világban, ami hasonló lehet a miénkhez, hanem egy fejletlennek tűnőben, de mégiscsak lehetne urban fantasy kategória.

 

A Ködszerzet már régen a listámon volt, mert sok felől olvashattam jót a történetről. Brandon Sanderson ezzel a könyvfolyammal alapozta meg hírnevét, aminek köszönhetően ő lett Az idő kereke sorozat (még egy sorozat, ami az elolvasandók listáján szerepel) befejező írója. A kedvező jeleket követően nőtt az elvárásom is az irománnyal szemben, ami soha nem jelent jót az esetemben.

 

A Ködszerzetben egy furcsa hangulatú világba érkezünk, ahol hamu hullik az égből. Erről túl sokat nem tudhatunk meg, csak sejtéseink lehetnek ennek hátteréről. Annyit elárulok, hogy erről az első könyv még nem árul el sokat, ahogy a szinte állandó ködről sem. A ködtől a világ lakói babonásan tartanak, félnek belemenni, főleg a ködben megbújó furcsán torz lények miatt.

 

Hamar bepillantást nyerhetünk a világ társadalmi helyzetébe. Már az első fejezetekben megismerhetjük az elnyomott szolgákat, a szkákat, akik rengeteg munkájukért cserébe szinte semmit nem kapnak viszonzásul. Az ő ellenpontjukon a nemesek állnak, akik az Uralkodó jóvoltából fényűzően élhetnek. (Egyelőre ez a felállás nekem egy kicsit túlságosan fehér és fekete, de talán ahogy haladok a sorozatban árnyalódni fog a kép.)

 

A helyzetet bonyolítja, hogy a világban működik egy furcsa mágia, ami fémeken és azok "égetésén" alapul. A míves néven ismert allomanták, vagy nevezhetnénk őket fémfogyasztóknak is, különböző fémeket képesek lenyelni és azokból mágikus képességeket nyerni. Ezek között lehet fém taszítás és vonzás vagy akar érzelmi képességeket befolyásoló hatás is. Az allomanták általában csak egy fémet tudnak a befolyásuk alá vonni, de vannak olyanok is, akik mindet a saját akaratuk szerint tudják használni. Őket hívjuk ködszerzeteknek.

 

A történet nem nevezhető túl egyedinek. A Kelsier nevű főhőst azzal bízzák meg, hogy döntse meg az aktuális hatalmat, amivel majd jobb létet biztosíthatnak az addig elnyomottaknak. Ezt követően folyik a szokásos csapatverbuválás és csapatbemutatás.

 

Kelsier mellett a másik főhős egy Vin nevű szká lány. A sorozat első könyvéből (ami igazából egy trilógi első könyvének megfelezése) ez még nem derült ki.

 

A Ködszerzet eddig nekem nagyon tetszik. Remélem, hogy hasonlóan folytatódik...

Neil Gaiman: Amerikai istenek

Utólag már nem tűnik jó ötletnek, hogy párhuzamosan két urban fantasy-t olvastam. Amelyek -emlékeim szerint - az elsők voltak ebben a műfajban.

 

Neil Gaiman elismert, sokat dícsért, díjakat nyert szerző, akinek műveinek egy részét már mozivászonra is vitték. Az Amerikai isteneket sokan afféle referencia anyagnak mondják, az író egyik legjobb alkotásának (a Sandman sorozat mellett), ezért bátran mertem vele próbát tenni.

 

Mondanom sem kell, hogy ez is nagyon jó kezdett. Az első helyszínek számomra egy Stephen King történetbe illő világot vázolt fel, valamiért önkéntelenül is A remény rabjai, Az évszázad vihara és a Langorierek jutottak sorra az eszembe. Igaz, hogy ezeket az utóbb említett horror-szerzőtől inkább csak mozgóképes alkotásban élvezhettem. Árnyék bemutatása, a börtönből való kikerülése és Szerdával való találkozása egész jó volt. Aztán kezdett itt is szétcsúszni a dolog.

 

A fő sodor eseményeit Gaiman apróbb történetekkel törte meg, amikben Amerikába "érkezett" isteneket ismerhettünk meg. Az elgondolás nagyon jó volt, hogy ilyen módon bemutatta az egyes főbb hatalmak miképpen is jutottak el Újhazába. A sok istenséggel Gaiman nagyon jól ábrázolja az USA kultúrális és vallási sokszínűségét. Azonban hiába volt a jó ötlet, ha a megvalósításba valamennyi hiba csúszott. A beszúrt történetek nem mindegyike jó és talán ezek közül párat szükségtelennek is gondoltam.

 

Sokáig Árnyék szerepe sem világos előttünk, valamint az sem, hogy miért kerül abba a nyugodt kisvárosba, de a végére minden kirakósdarab a helyére kerül. Sikerül mindent megértenünk, az apróságokat, amiknek az olvasás közben nem is tulajdonítottunk jelentősséget, valamint bizonyos szükséges események bekövetkeztét. A könyv végén több meglepő csavar is található. Ugyan az apró jelekből és utalásokból párat bizonyára saját magunk is kitalálunk, de biztos lesz meglepetés is.

 

Az Amerikai istenek sokkal többet ígért, mint amit végül kaptam tőle. Talán túl magasak voltak az elvárásaim (ahogy China Miéville esetében is)? Lehet, hogy a számomra szükségtelennek ítélt részek nélkül sokkal jobban élveztem volna a könyvet. Így azonban csak egy 3-ast adtam neki a Goodreads-en. (Mert ugye merni kell alacsonyabb pontszámokat is osztani, mert ha az értékeléseink csak csupa négyes és ötös osztályzatokból állnának, akkor nem vennének minket túl komolyan.)

 

Azonban ez a hármas érdemjegy ne riasszon el senkit. A könyv nem rossz, egy kicsit ugyan szövegbeni túlburjánzás van benne, de Gaiman iró stílusa ezért kárpótol. Szépen ír és ötletesen. És ami a lényeg, hogy elgondolkoztat. A könyv nem csak addig tart, amíg olvassuk, hanem utána is agyalsz rajta, hogy mennyi igazság rejtezik a sorokban. Érdekes belegondolni, hogy ténylegesnek gondolt vallási felekezetünkön túl miféle "istenségeket" imádunk még. Nem kell messzire mennünk, hiszen ott van a televízió, az internet és még megannyi függőség, aminek áldozatai oltárai előtt nap mint nap, akkor többször is megjelenünk.

 

Gaiman tökéletesen rávilágít, hogy milyen furcsa egy világban élünk és hogy milyen dolgokba vetjük hitünket. Miközben akár kinevetjük vagy elítéljük mások vallását, vallási elgondolását, addig mi magunk is milyen nevetséges dolgokat imádunk és milyen dolgokért vagyunk képesek hihetetlen áldozatokat hozni.

 

Az Amerikai istenekre mondhatnám, hogy egy jó könyv és hogy bátran ajánlom, de élvezeti értéke számomra lehetett volna bőven jobb is. Azonban abban biztos vagyok, hogy Gaimantől még fogok valamikor mást is olvasni.

Hugh Howey: Dust

Howey Silós sorozatának első nagyobb kötete a Wool elég erős kezdésre sikerült, de sajnos a Shiftben zuhant valamennyit a színvonal. Ezért valamelyest csökkent érdeklődéssel vágtam bele a sorozat zárórészébe a Dustba.

 

A Woolban megismerhettük a Howey poszt-apokaliptikus világát, mikor az emberek egy (vagy több?), föld alá épített silóban élik életüket. A sajátosan kialakított önellátó rendszer egész jól, évszázadokon át jól működik, amit időként megzavar valamilyen belső lázadás, amit sajátos módon torolnak meg a rend őrzői, a fővétkest, vagy vétkeseket kiküldik érzékelőket pucolni. Ami egyet jelent a halálra ítéléssel is.

 

Innen csak az olvasson tovább, aki olvasta az első és második könyvet, vagy nem érdekli, ha fontos részleteket tud meg a történetből.

 

A könyv második felében egy kicsit kibővül a világ, és megtudjuk, hogy a silón túl is van élet, másik silókban. Itt megismerhetjük egy magányos túlélő világát, hogy miként is boldogul egyedül a hatalmas siló belsejében.

 

A második könyvben erősődik az első könyv végén tapasztalható érzés a saga elnyújtásával kapcsolatban. Egyre több töltelék dolog jelenik meg és bár megismerhetjük a múltat, a kiváltó okokat és motívációkat, de közben laposodik a történet. Ugyan betekintést kapunk a silók múltjába, korábbi felkelésekbe és lázongásokba, de valahogy nem érezzük szükségét. Megkockáztatom, hogy Juliette is erősen eltávolodott tőlünk, ha korábban megkedveltük.

 

A harmadik könyvben felpörögnek az események. Egyrészt beindul a nagy ásás, másrészt érezhetjük Juliette vezérlő erejét és betekinthetünk Donald leépülésébe is. Ahogy az 1-es siló vélt vezetője egyre több titkot tud meg és ahogy egyre több dologra döbben rá, súlyos hibákat is elkövet. Minden erejével azon van, hogy a 18-as silónak jót tegyen, de ezzel visszafordíthatatlan folyamatokat indít be.

 

A 18-as silóban az ásás elég nagy vitákat vált ki, és sajnos Howey behoz egy - számomra - feleslegesnek tartott vallási szálat is. Valamiért szűkségesnek érezte az író, hogy legyen elvadult szekta, amely megkavarhatja a dolgokat. Ebben a könyvben is vannak felesleges kitöltő részek, de valahogy dinamikusabb, mint a Shift volt. Itt végig belengi a könyvet, hogy lezárásra kerülnek a dolgok, legyenek azok bármilyenek is. Szerencsére Howey magában hordozza a boldog és a sötét vég lehetőségét is... amelyikből egyik be is következik, ezzel korrekt lezárást adva az egész sagának.

 

Hugh Howey: Shift

Hugh Howey a Woollal bizonyította, hogy tud remek posztapokaliptikus művet írni. Nagyszerűen fektette le az alapokat a Silo-val, ami egy föld alá épített siló sheriffjét mutatta be. Ezt a követően ugyan egy kicsit veszítette magából a lendület, de történet még mindig nagyon magával ragadó volt. Ahogy egyre többet tudtunk meg a silóval kapcsolatban annál több csúnya titokra derült fény.

 

A Woolt szerettem, eléggé bejött, ezért meglehetősen érdekelt a folytatás is. Nem tudtam, hogy a Shift mit ígérhet, szándékosan nem olvastam előre semmit, nehogy valami olyan dolog derüljön ki, ami elrontja a későbbi meglepetéseket. Mert meglepetésekre azonban számítottam. Innentől nem vállalok felelőséget, ha még a Woolt nem olvastad.

 

Az előző könyvből kiderült, hogy a silóban élő emberek nincsenek egyedül, nem csak egy, hanem több siló is létezik, bennük szintén emberekkel. Ugyanakkor felmerült a kérdés, hogy ki és miért hozta létre a silókat, vajon mi válthatta ki a katasztrófát, aminek következtében a föld alá kényszerültek. A Shift ezekre ad választ, miközben még jobban kitágítja a világot.

 

A Shiftben párhuzamosan ismerjük meg a dolgokat. A közeljövő eseményei egymás mellett futnak a jövőbeli történésekkel, míg végül a szálak összeérnek. Betekintést nyerünk az úthoz, ami a silókhoz vezetett és menet közben megtudjuk mik történtek a jövőbeli 1-es, 17-es és 18-as számmal ellátott építményekben.

 

Sajnos az első könyv első regényében, a Silóban megismert, szinte sallangmentes irásmód eltűnt. A remekbeszabott bevezetés után érezhetően a minőségtől a mennyiség felé tolódott el Howey. Ugyan szépen bemutatta Donald személyes tragédiáját, valamint a föld alatti építményekben található problémák egy részét, de ugyanakkor a terjengősebbé váló írásmód miatt új gondolatok fogalmazódtak meg bennem... amikre bizonyára nem is fogok választ kapni.

 

A társadalmi osztályok mintha szintenként lennének elkülönítve, amikből a legfontosabb az IT. Itt nem csak a geek, szemüveges számítógépbillentyűket nyomogató emberek ülnek, hanem igazából azok, akik a silók társadalmi működéséért felelősek. A Woolban megismerhettük a gépészeket, a Shiftben a gazdálkodókat és futárokat. De álljunk csak meg egy szóra... Mit esznek az emberek? Csak növényeket? Lehet azokat természetes napfény nélkül termeszteni? (A "trágyázást" már az előző könyvből megismertük.) Hogyan kerül hús és tojás az 1-es silóban felügyelők asztalára? És akkor elkezdenek záporozni a kérdések. Mi van az energiával? A tiszta levegővel és vízzel? Több száz évig valóban el lehet élni a föld alatt? És még lehetne folytatni...

 

Lehet, hogy időközben lettek problémáim a Howey kreálta világgal, de lelkesedésem töretlen és elkezdtem a Dust olvasását. Ami, ha már egy picivel jobb lesz, akkor én elégedett leszek.

Hugh Howey: Wool

Több helyről is nagyon jó ajánlásokat és kritikákat olvastam a Wool-könyvsorozatról és annak első darabjáról, Silóról. Magyarul sajnos eddig még csak ez utóbb említett első rész került kiadásra, és nem tudom, hogy milyen esély lesz a folytatások hazai megjelenésére.

 

A fő probléma abban rejlik, hogy az első könyv 100 oldal alatt van, ami miatt valószínűleg nem lesz túl kelendő a hazai boltokban és a kudarc előre vetítit majd a sorozat további könyveinek sorsát. Szerencsésebb lett volna, ha magyarul is egy könyvben jelenik meg az első öt szakasz. Én ezt az első öt könyvvel végeztem az elmúlt napokban.

 

Az alaptörténet szerint a lakosság valamiért hatalmas, föld alá épült silókba költözött és ott élik életüket. Az építmény közel 150 szintjén minden megtalálható, ami az életben maradáshoz szükséges, valamint szigorú népességszabályozás is életben van. Ebben a poszt-apokaliptikus környezetben követhetjük végig az emberi sorsok és az egész közösség életének alakulását.

Ha történetről többet írnék, akkor azzal ellőném a poént. Az első történet elolvasása úgyis mindenkit meggyőz arról, hogy akarja-e folytatni a Howey alkotta sajátos világban folyó események követését vagy sem. A sajátos hangulatban szinte érezzük a rozsdásodó falakat, az épület "zakatolását", benne az apró hangyaként szorgoskodó emberekkel, akiknek mind előre meghatározott feladata van. A siló olyan, mint egy méhkaptár vagy egy hangyaboly, csak vajon van-e benne méltó királynő? Vajon megfelelő-e a vezetés? És vajon mi kellhet ahhoz, hogy a mesterségesen fenntartott idilt fent lehessen tartani? Mi lehet az az apró szikra, amely a szorgos méhek hadát felbolydult kaptárrá változtassa?

Hugh Howeyban szinte minden megvan, amit a mostani kedvenc íróimban is kedvelek. Nem csak az, hogy az egyes fejezetekben bizonyos szereplők nézőpontjából követhetjük végig az eseményeket, hanem az is, hogy az író a karaktereivel szemben kegyetlen. Vagy inkább a realista szót kellene használnom? A mostani világunkban sem minden fehér vagy fekete. A céljaink mozgatórugói hiába tartanak nemes cél felé, ha maga az eszköz mocskos, vagy hiába próbálunk mindent selyemkesztyűvel intézni, ha közben a végcélunk gonoszságtól nem mentes.

Szerencsére a karaterek nem egydimenziósak és szinte mindent megtesznek a saját maguk elképzelte világban való életben maradásért.  Nem kívánt titkokat fednek fel, amelyek a továbbiakban meghatározzák sorsukat. Vajon a könyv nyitot marad, hogy végül Howey kegyetlenül végez-e hőseivel, kegyetlen sorsra nem ítéli őket, vagy valamiért megszánást tanúsít irányukban. Ezért is remek ez a könyv.

Mint minden elképzelt világban, itt is próbáltam keresni valamennyi realizmust. Ahogy haladt előre a történet, úgy ismerhettük meg a siló természetét és tulajdonságait. Miközben bennem folyamatosan merültek fel kétségek, hogy bizonyos dolgok mennyire lehetnek lehetségesek, úgy jöttek szépen lassan a válaszaim a fejemben megfogalmazott kérdésekre. Howey óvatos cseppekben adagolta az információkat, nem vízesésként zúdítva a nyakunkba.

Miután pihentem egy kicsit az olvasással, utána mindig fejben előreszaladtam a történetben. Próbáltam gondolataim segítségével jobban megismerni a silók világát, próbáltam a menet közben felmerült kérdésekre választ találni. Az ilyen könyvek a jók, amelyek gondolkodtatnak. Nem csak addig érnek valamit, amíg olvassuk őket, hanem amik további gondolkodásra is késztetnek.

Hugh Howey Wool című írása jó, 5 csillagot adtam rá a Goodreads-en. Nem hiszem, hogy mindenkinek tetszene, de azt maximum száz oldalt érdemes lehet bepróbálni.

Stephenie Meyer: Hajnalhasadás (Breaking Dawn)

Nagyjából három éve, hogy az Alkonyat-sorozat első három részét olvastam, de még csak most jutottam el a befejező kötetig. Igazából két dolog vezérelt a könyv elolvasását illetően, mégpedig hogy nem szeretek dolgokat fejezetlen hagyni és azért egy picit érdekelt, hogy milyen befejezést kap Bella kalandja.

Az első könyvet olvasva még volt egy pici remény, hogy az írónő milyen jól tudja megírni egy tizenéves lány belső világát, tele az ilyen korszakra való ostobasággal és egyéb jellemzőkkel. Azonban időközben rájöttem, hogy Meyer gyakorlatilag csak ilyen jellegű karaktereket írni. Hiába több száz évesek a tininek kinéző vámpírok, mégis úgy viselkednek, mint egy tinédzser. Sajnos nem sok olyan karakter van, aki kivétel lenne, igaz azok pár mondattal le vannak rendezve.

 

Az egész sorozat egy kliséhalom, és ez alól ez a rész sem volt kivétel, de szerencsére hozott néhány apróbb meglepetést, amiért nem volt szívem a goodreads-en 2 csillagnál kevesebbet adnom. A későbbiekben ezeket majd a történet bővebb ismertetésével meg is említem.

 

A történet ott folytatódik, hogy Bella és a vámpírcsalád nagyban készülődik az esküvőre. A külvilág gyakorlatilag megszűnt, a főhősnőnek már nincsenek barátai, csak szülei a nagy eseményen. Persze a természetfelettieket leszámítva. Aztán Bella és Edward elutaznak nászútra.

 

Ezt követően kapjuk a második nagyobb részt a könyvben (szándékosan nem akartam említeni, hogy a második könyvet a könyvben, mert azért ez nem egy A gyűrűk ura), amiben Jacob szemszögéből követhetjük végig az eseményeket. Csak azért nem mondom, hogy ez a könyv a legrosszabb szakasza, mert a többi is az. De itt történik a legkevesebb meglepő dolog.

 

Nem mondom, hogy a könyv nem olvastatja magát. Szinte mindent csak párbeszédekből tudunk meg, amik nem annyira erősek (vagy Edward elmondja, hogy mit gondolt a másik).

 

A könyv gyenge, mégis az egyszerűsége miatt sok rajongója van. Meyer talán egyik legnagyobb erénye, hogy valamennyi bátorságot adhat a bizonytalan lányolvasóinak. Miért mondom ezt? Többször is olvashattuk, hogy Bella milyen bizonytalan saját magát illetően, csúnyának tartja magát (ahogy nagyon kevés nő tartja magát szépnek, hiába mondják neki), de igazából ez érdekében nem is nagyon tesz semmit. Kivéve persze Edward meghódítását. A Hajnalhasadásban azonban kicsúsodik a központi karaktersége, ami már azért erős túlzás.

 

Az írásom végén csak élményrombolás lesz. Tehát, ha nem olvastad a könyvet, vagy nem akarod tudni mi lesz még, akkor innentől ne olvasd ezt a bejegyzést.

 

Az esküvő és nászút még csak rendben, de hogy a vad együttlétükből gyerek fogan, az azért már egy picit túlzás. Egy élőholt rendelkezik élő, szaporításra képes sejtekkel? És ha most eltekintünk attól, hogy Meyer vámpírvilága meglehetősen "egyedi", akkor ilyenről, hogy-hogy nem hallottunk még?

 

Jacob kihúzza magát Sam, az alfahím vonzása alól, majd ő maga is alfa lesz? Aztán a végén kiderül, hogy nem is vérfarkasok? Sőt akár lehettek volna vérnyulak is?

 

Meyer végül csak világra hozatja Bellával a gyermeket, akiből hibrid lesz. Az anya igazából belehalt a szülésbe, de vámpírrá változtatják. Aztán nem úgy viselkedik, mint egy elvárt újszülött... Persze, mert ő a kiválasztott, aki végül úgyis megnyeri a család számára a harcot. Ami annyira nem is harc, de lehet csak azért, mert az írónő nem tudta volna tisztességesen megírni.

 

A vége olyan semmilyen. Szerencsére nem kapunk egy 10-20-100-1000 év múltánt, ahol mindenki nagyon boldog, és már nincsen semmi fenyegetés. Így még akár az is megtörténhet, hogy egy Stephen Mayor álnéven valaki ír egy tényleg vérfürdős folytatást Vörös az ég alja címmel, amiben a Volturi klán egyesével lemészárol mindenkit, aki a tisztáson volt.

Alfred Bester - Tigris! Tigris!

Több helyen olvasni arról, hogy ez minden idők egyik legjobb sci-fi regénye, ezért én is úgy döntöttem, hogy elolvasom ezt az 1956-ban íródott történetet. Annak ellenére, hogy az írás még ma is viszonylag időállónak bizonyult, én mégsem voltam teljesen elégedett vele.

 

Amikor sci-fi könyvek toplistájáról beszélnek, akkor szinte nem találtunk olyan, aminek az első 10 helyezettje között ne lenne ez a könyv. Egy-két kívételen túl szinte csak jókat lehet hallani Alfred Bester ezen munkájáról. Én ezen kívételek közé fogok tartozni.

 

A történet szerint főhősünk, Gulliver Foyle a Nomád névre hallgató űrhajó utolsó túlélőjeként tengeti napjait. Az ekkor szánni való hős már közel hat földi hónapja él egyik napról a másikra, különösebb cél nélkül, amikor feltűnik a Vorga névre hallgató űrhajó. Először megközelíti a roncsot, majd minden további nélkül továbbáll. Főhősünkben ekkor pattan meg valami, ami kizökkenti korábbi nyomorúságából. Kapott egy új célt. A bosszút.

 

Hirtelen fejlődésen esik túl, ami a könyv további részében is hasonló hihetetlen tempóban zajlik le. Szinte még fel sem fogtuk mi történt az egyik helyszínen, máris haladunk egy másik felé. Nem nagyon van lehetőségünk egyik környezetben is, mert az írás lendülete sodor minket tovább. Gully Foyle egyfajta modern Monte Christo-ként (több internetes oldalon használják ezt a hasonlatot) veszi az akadályokat fejlődik fel a nulláról egy szinte legyőzhetetlennek tűnő szuperlénnyé, közben pedig további rettentes kínokat él át, amik ahelyett, hogy megtörnék még erősebbé teszik.

 

Még nem említettem, hogy a történet a 25. évszázad Naprendszerében zajlik, amikor a bolygók és holdak egy részét lakhatóvá tette az emberiség. A fejlettség ekkor már nem csak technikai jellegű, hanem maguknál az embereknél is észrevehető valamiféle szintlépés, mégpedig a dzsauntulás (leánykori nevén jauntulás) formájában. Ez nem más, mint egyfajta, külső behatás nélküli teleport eljárás, aminek segítségével egy személy az egyik helyről a másikra jelenhet meg, mindazon tárgyakkal, amik rajta vannak. Ennek persze vannak korlátai, de ezeket a könyvből úgyis megtudjuk.

 

Ebben a környezetben harcolja meg bosszúhadjáratát hősünk. Ezt nem egyedül teszi ugyan, de a mellé szegődő társakat nem nagyon lehetne bajtársaknak nevezni. Mindannyian csak eszközök, akik akár el is dobhatóak.

 

Bester regénye nem nélkülözi a fordulatokat, ezzel tele van az egész könyv. Mint korábban említettem meglehetősen időt álló, sodró lendületű írásról van szó. Én azonban mégsem vagyok vele teljesen elégedett. Egy kicsit elhamarkodott módon, de csak 2 csillagot adtam rá a Goodreads-en. Talán a túlzott elvárások is közrejátszottak, de igazából volt még a művel pár bajom.

 

Lehet erősen közrejátszott, hogy nem nagyon lehetett az egész írásban egy pozitív karaktert sem találni. A végére ráadásul teljesen elszabadult a téboly. Persze ennek már korábban is voltak jelei. A szemem előtt többször olyan jelenetek pörögtek le, amik nagyon jól megfilmesíthetőek lennének egy Terry Gilliam rendezte filmben. Mintha az író valami tudatmódosító szerek hatására írta volna az egész történetet (persze egyáltalán nem meglepő, ha összevetjük más híres sci-fi írók alkotásaival).

 

Nem tetszett továbbá, hogy túl gyorsan történt minden, túl hirtelen váltások és ugrások voltak a történetben. Amik egy kicsit hiteltelenné tették az amúgy hihetetlen történetet. Úgy gondolm, hogy ezt egy kortárs író legalább trilógia méretben írta volna meg, nem sűrített, hajszolt volna bele mindent cirka 300 oldalba. Ezen felül még a moralizálós rész sem lett volna olyan szájbarágós. Talán lehet, hogy ezek voltak azok a tényezők, amik miatt annyira nem tetszett, a néhol mégis nagyon élvezetes mű. Talán, ha az egész nem csak valami vázlatosnak tűnő ötletroham lett volna, hanem részletesebben kidolgozot írás...

 

A gyenge pontozásom ellenére mégis azt mondanám, hogy ez egy kötelező mű, amit mindenkinek el kell olvasni, aki csak egy kicsit is szereti a tudományos-fantasztikus írásokat. Ezt követően pedig mindenki levonhatja a maga következtetéseit.

Sir Arthur Conan Doyle összes Sherlock Holmes története

Azt hiszem, hogy Sherlock Holmest nem kell bemutatnom, hiszen még az is hallott róla, aki egyetlen olyan történetet sem olvasott, amiben ő lett volna a főszereplő. A legendás detektív most újra reneszánszát éli, mivel Robert Downey jr. megszemélyesítésében az utóbbi években igencsak jól termelt a mozipénztárnál. Nem is beszélve a BBC sorozatáról, ahol Benedict Cumberbatch alakjában nagyon jó modert Sherlock Holmest találtak. Én most azonban nem ezeket szeretném további magasságokba emelni, hanem sokkal inkább a Sir Conan Doyle által írt eredeti történetekről.

 

Sherlock Holmes ősatyja igencsak termékeny volt a detektívtörténetek tekintetében. Habár írt más sok történetet is, mégis ezek váltak a legismertebbekké. Ráadásul, mikor több ízben befejezeni kívánta az ilyesfajta kalandokat a köz nyomására újabbakat kellett írnia. Azzal sem lövöm le a poént, hogy az egyik esetben gyakorlatilag feltámasztotta a főhöst.

A történeteket nagy részben a detektív mellé szegődő Watson doktor szemén keresztül látjuk. Ő Sherlock Holmes krónikása, és az eseteket az ő tollából tudhatjuk meg. Kicsit bosszantó, amikor néha olyan ügyeket említ meg, amik soha nem kerültek megírásra.

 

Sajnos a korábbi Sherlock Holmes tévés sorozatok elég sokat tettek, a bennem a főhősről kialakult kép tekintetében. Ezek alapján mindig egy nyurga fickót képzelek el, amint testreszabott öltönyében komótosan, megfontolva pipázgatva igyekszik megoldani az aktuális esetet. A regényekben ennél azért sokkal mozgékonyabb képet kaphatunk róla. Nem csak a sajátos életviteléről, az alkalmankénti kábítószerhasználatról, hanem álcázózseniéjéről és atletikus képességeiről elég sok mindent megtudhatunk. Az utóbbi évek mozifilmjeiben egy kicsit sokkolónak hathatott, hogy mennyire is pöröghet kedvenc detektívünk és hogy mennyire ügyes a küzdősportok tekintetében. Pedig, az írások alapján, ez teljesen elképzelhető.

A történetek elég sokfélék. Terjedelmükben alapvetően megkülönböztethetjük a hosszú írásokat a rövidebbektől, de nem ez az, ami alapvetően befolyásolta a minőséget. Azonban néha a rövidebbek -számomra - szórakoztatóbbak voltak.

Az is jó ezekben a történetekben, hogy nem csak gyilkoságokról szólnak, hanem más jellegű ügyekről is. Egész apróságnak tűnő dolgokról, amikor mögött sokkal több rejtezik. Persze ACD stílusát erősen szokni kell, néha szinte éreztem bizonyos eseteket erősen túlmisztifikál. De természetesen nem lehet minden műve egyformán jól kidolgozott és kellően érdekfeszítő. Szerencsére akadt jó sok meglepő történet is!

Kedvenceket nem nagyon emelnék ki és olyant sem, ami nem nagyon tetszett. Igaz, ez utóbbira nem is nagyon volt példa. Inkább csak bizonyos írásait döcögősebben tudtam olvasni, ezért nem nyerték meg annyira a tetszésemet, vagy mert már volt hasonlóra példa a korábbiakban. Nem lehet mindig megugorni ugyanazt, a magasra tett lécet.

Úgy érzem, hiányozni fog, hogy nem olvashatok további történeteket ACD-tól...