Győri-Nádai Réka és Győri Zoltán: Mit játsszunk?

Ti, akik olvassátok a blogomat látjátok, hogy főleg társasjáték témában írok már csak egy ideje.* A napokban a kezembe került egy könyv, ami elég erősen kötődik a főbb hobbijaim egyikéhez, és már egy ideje el szerettem volna olvasni. Ez nem más, mint Győri-Nádai Réka és Győri Zoltán írása a Mit játsszunk?. Még nem tudom, hogy mennyire leszek kemény a könyvvel..

Előzetesen elég sok kérdést vetett fel, hogy vajon miről is szólhat a könyv, vajon ki lehet a célközönsége, fog-e nekem újat mondani, és hasonlók. Azt el kell ismernem, hogy a Mit játsszunk csapatot sem kikerülni, sem átugorni nem lehet, ha valaki a társasjátékozással kezd el foglalkozni. Réka és Zoli rengeteg időt és energiát tett bele, hogy létrehozzák ezt a brand-et. Lehet őket szeretni, vagy nem szeretni, de a hazai mezőnyből kiemelkednek a profizmusukkal, főleg, ami a marketing részt illeti. Őszintén, a szakmai részben nem teljesen értek mindig egyet, és azt sem tudhatom, hogy üzletileg mennyire vannak esetleg befolyásolva egy-egy termék ismertetése során.

A könyv első fele gyakorlatilag azokat a morzsákat szedte össze, amiket eddig elmondtak a videóikban. Ha a videóik 80%-át láttad, akkor azzal a könyv első felét is olvastad. A maguk modoros módján ismétlik magukat. Szinte hallod, ahogy Réka és Zoli szájából kijönnek azok a szavak, amik le vannak írva a papírra. Ráadásul ugyanúgy hallod, a szakzsargont, vagy ahogy ők mondják "terminus technikus" kifejezések magyarázatát is. De ezzel semmi baj sincsen. 

Ha még nem nézted meg elég videójukat és/vagy nem vettél részt a hobbitársaiddal ezek elemzésében, akkor rengeteg új dolgot is megtanulhatsz.

A könyv felénél kezdtem érezni, hogy elfáradt valami. Én is valamennyire az olvasásban, ezért tartottam egy nagyobb szünetet. Nem tudhattam, hogy miről fog szólni a könyv második fele, mert az elsőben szinte minden ellőttek, amiket a videókban el szoktak mondani... Gondoltam én!

Szóval a könyv második felében komolyabb (és nem szeszélyesebb (haha)) vizekre eveznek. Kicsit kezdtem magam úgy érezni, hogy elérkezett az a pont, ahol cégeknek ajánlják saját magukat, vagy éppen az önismeretet folytatók számára akarnának segítséget nyújtani néhány dologgal. Nyilván nem mélyrehatóan, inkább csak a felszínt kapargatva, és azért be kell vallanom, hogy voltak értékes gondolatok is.

Miről is szól ez a könyv és kiknek ajánlanám? Ezek elég fogós kérdések. Nem tudom, hogy ez igazából mi akart lenni a nagy marketinggépezetükben. Olyan, mint egy portfólió bemutató. Nem rossz, mert igazából olvasmányos, de nekem nem adott újat. Főleg az első fele. A második fele pedig abszolút nem nekem szólt. Jó-jó, részben nekem is szólt... Aki tényleg látta sok videójukat és/vagy rajongójuk, azok tényleg nem fognak sok újat megtudni, viszont akik nem, azok számára nem tudom, hogy mennyire lesz érthető. Főleg a néha elég véletlenszerűen bedobált játékcím. Mindenesetre eléggé kortörténeti darab, és rálátást kaphatunk, hogy mi is történik a Mit játsszunk csapat körülötti társasjátékos miliőben. Az tudom, hogy kinek nem ajánlanám a könyvet. Komolyabb gémereknek biztos nem, és azoknak sem, akik valamiért utálatot éreznek a szerzőpáros iránt (vannak ilyenek, kár szépíteni).

Ahogy már többször leírtam, sok újat nem mutatott a könyv. Főleg az említett első fele. A második részben meg lett kapargatva néhány téma, de valahogy elfáradt az egész. Ezt főleg a könyv utolsó negyedében lehetett érezni. Mintha azon ment volna az agyalás, hogy még mit tegyünk bele a könyvbe, hogy tartalmasabb legyen. Nem tudom, hogy mennyire volt szükséges pl. a "zsebszótár". Főleg, hogy ezen fogalmak egy része mintha menet közben is megmagyarázásra került volna. A statisztikát kedvelők számára érdekes lehetett az általuk készített közvéleménykutatás eredménye (én is szeretem az ilyesmiket).

Amellett sem tudok teljesen elmenni szó nélkül, hogy többször említésre kerülnek Győri Zoltán játékai. Néhol egy picit túl soknak éreztem, de úgy gondolom, hogy egy szinten normális, hogy a saját játékaikat promózzák, és próbálják minél erősebben a köztudatba emelni.

Mit is tudnék zárszóként mondani. Én tényleg elismerem azt a brandet, amit építettek. Biztos nagyon sokan irigyek rájuk, hogy rakétaként kilőttek a sok tartalomgyártó közül. Amint írtam, a képi, hangi, szövegi világban érezhető a profizmus, viszont a legutóbbi videóik hiába néznek ki nagyon magas minőségűnek, mégis valahogy sterilek. A tűz valahogy elfogyott. A szakmaiságot néha megkérdőjelezem, de valószínűleg én sem tudnám jobban csinálni. És én már hamarabb belefáradtam volna. A könyv szükségességét sem annyira éreztem, de gondolom, hogy az eladási számok mást mutatnak...

*(Szoktam ugyan könyveket is olvasni és különböző tartalmakat nézni is, de ezek már egy ideje háttérbe szorultak. A magánéleti dolgaim pedig majd lehet egy másik blogban találnak hamarosan otthonra. Talán névtelenül...)

** Igen, tudom. Az én véleményem nem annyira fontos, és nem is annyira jól megírt, mint a téma alapjául szolgáló könyv. Bizonyára nem fogják túl sokan elolvasni és egyetérteni sem. De ez a saját véleményemet tükrözi.

Brandon Sanderson Wax és Wayne sorozata

Joe Abercrombie könyvei után egy másik fantasy író könyveit kezdtem el olvasgatni. Ahhoz már nem volt kedvem, hogy a Kozmerum világán játszódó írások nyitódarabjait újra elővegyem (Elantris, Ködszerzet-trilógia), de arra kíváncsi voltam, hogy miként változik a világ történelme. A Wax és Wayne sorozat, magyarul is megjelent, első három könyvét sikerült néhány hónap alatt elolvasnom, és ezekről szándékoztam néhány gondolatot megosztani. 

A Ködszerzet-történetfolyam után járunk több száz évvel, amikor már az említett trilógia alakjai nagyrabecsült hősökként vannak kezelve. Az remek ötlet volt Sanderson részéről, hogy a világot évszázodokkal előre vitte, mivel érdekes volt látni a fejlődést. Ezzel kapcsolatban a könyvekben volt egy gondolat, hogy sokkal előrébb is tarthatna a technikai fejlődés, ha nem kényelmesedtek volna bele a világ lakói az isteni kegyekből kapott "ajándékokba".

A történet főhőse Waxillium Ladrian, aki egy ikerszerzet. Ez azt jelenti, hogy fémmívesként rá tud taszítani fémekre (ami segítségvel gyakorlatilag "repülni" is tud), illetve egy másik fém segítségével állítani tudja a saját testsúlyát. Őt nagyjából úgy lehet elképzelni, hogy a Végeken (gyakorlatilag westernfilmekből ismert porfészkekben) lévő sheriffből visszaköltözött az iparosodó nagyvárosba, hogy ott átvegye örökségét. Nyilvánvaló, hogy a korábban kalandokhoz és izgalmakhoz szokott férfi nem fogja magát jól érezni a nemesurak politikai cselszövésének és semmittevésének világában.

Rezidenciáján hamarosan megjelenik korábbi társa és barátja Wayne, aki képes az időt lassítani, illetve a saját egészségi állapotát módosítani. Ezek elég hasznos tulajdonságok, ha a szereplők körül pisztoly- és puskagolyók röpködnek. A régi társ megjelenése és a nagyvárosban való történések, hamar kirángatják Wax-ot is az unalmas hétköznapokból, és újra a kalandok közepette találja magát.

Én a háttérben való összeesküvéseket és politikai játszmákat erősen súlytalannak találtam. Sokkal érdekesebb volt az akciódús történet, még akkor is, ha a harcokat sem volt túl könnyű elképzelni és jobb lett volna ezeket inkább látni, mint olvasni. Szerencsére mindhárom könyvben voltak fordulatok és meglepetések is, amiket idővel akár már előre is lehetett látni. Egy picit kiszámíthatóvá lett, főleg a harmadik könyv olvasása közben, hogy megint lesz valami - az író által meglepőnek gondolt - fordulat. A könyvek úgymond klasszikus bossfighttal értek véget, ahol sok vér és szenvedés után a hőseink győzedelmeskednek, vagy legalábbis túlélik a könyveket. Ezzel valószínűleg nem okozok meglepetést, vagy nem lövöm le a poént.

Érdekes, hogy a Ködszerzet olvasása közben még nem gondoltam a fémégetőket szuperhősöknek, de ahogy modernizálódik a világ egyre inkább úgy gondolom, hogy a különleges képességgel bíró személyek azok. Sanderson ügyesen helyezi őket a különböző korokba, annyira, hogy akár mozgóképes formában is nézném. Kérdés, hogy a harcokat miként tudnák majd ábrázolni.

Én mindenesetre jól szórakoztam az első három könyv olvasása közben. A negyedik rész már megjelent angolul, de mivel úgyis még rengeteg kötet van az olvasási listámon, ezért majd szépen kivárom, ha magyar nyelven is elérhető lesz a folyatás.

Joe Abercrombie Szilánkos-tenger trilógiája

Azt hiszem, hogy nagyon jó érzékkel írtam a héten Joe Abercrombie négy könyvéről is az Első törvény világából, hiszen úgy tűnik, hogy ezek közül egyet filmvászonra is visznek. Nagyon kiváncsi vagyok, hogy mi fog kisülni a Hidegen tálalva mozgóképes megvalósításból, de nagyon szurkolok a projektnek, mert siker esetén talán a szerző más könyveit is megfilmesítik vagy sorozatosítják.

A Szilánkos-tenger trilógia egy teljesen másik világon játszódik. Úgy emlékszem, hogy a könyvekben sehol nincsen megemlítve, de gyakorlatilag a Földön játszódik, egy nagyobb apokalipszis után, mikorra a lakosság gyakorlatilag vikingre butul. Már csak azért is, mert a skandináv államok területén játszódik főleg a történet, de idővel hőseink egy kicsit keletebbre is elhajóznak.

A történet úgy indul, hogy hősünk nagyban készül a miniszteri vizsgájára, majd a semmiből megörökli a trónt, amit követ egy cselszövés és egy gyilkossági kísérlet, aminek következtében egy rabszolgahajó evezőspadján találja magát. A helyzetet erősen súlyosbítja, hogy egyik kezére nyomorék is.

Nem nehéz kitalálni, hogy innentől a bosszúvágy tartja életben és erősíti meg. A három könyvben Yarvi küzdelmeit követhetjük végig, ahol végig az eszét használva igyekszik elérni a megálmodott célt. 

Természetesen nem is Abercrombie könyvekről lenne szó, ha nem találnánk bármi kivetnivalót a szereplőkben. Szinte mindegyikben találunk valami kivetni vagy kifogásolni valót. A kisebb szerepekben lévő karakterek is igazából addig szerethetőek, amíg jobban meg nem ismerjük őket.

Érdekes látni a különböző hiearchiákat, a királyokat, a főkirályt, valamint az őket támogató második embereket, a minisztereket. Ez utóbbiakat úgy képzeljük el, hogy ők afféle mindentudók, mindenben jártas, de minden hájjal és nagy ambíciókkal megkent személyek. Nem feltétlen a könyvsorozat legszerethetőbb karaktereit ismerjük meg bennük.

Fontos elem még a vallás is, ami éppen reform alatt áll. A régi vallás követői szó szerint mindenben, legyen az fizikai vagy elméleti dolog istent láttak. Eközben a főkirály (és főminiszter) azon fáradozik, hogy az egyisten hit legyen a fennhatóság alatt az elfogadott és követendő irány.

Nekem tetszett ez a három könyves sorozat, de elég sokszor éreztem úgy magam, mintha a Mark Lawrence által létrehozott Tövisek hercege, Tövisek királya és Tövisek császára világán járnánk. Nyilván ebben erősen közrejátszott, hogy itt is egy nagy világégés utáni eltorzult (a helyszínek neveiben is jól fellelhetően), elkorcsosodott, lebutult környezetbe kerültünk, ahol a korábbi fejlett világ maradványai tiltott ereklyéknek minősültek.

A három könyv együtt kerek egész, lezárt történetet ad. A végén nem nagyon maradt hiányérzetem, de persze itt sem lehettem teljesen elégedet a végkifejlettel. De ez már legyen az én problémám... Mindenesetre fordulatokban sem volt hiány.

Joe Abercrombie az Első törvény világának második fele

Még tavaly nyáron vittem el egy nyaralásra a Pengeélen című könyv puhafedeles verzióját, hogy ne csak a Kindle-ről olvassak. Azért is esett erre a választásom, mert több, különálló novellát tartalmazott a kötet, amik önmagukban is megállják a helyüket. Az első néhány történet után leesett, hogy ezeket a történeteket már olvastam, és igazából ezt a könyvet is.

A Pengeélen az Első törvény világán játszódó könyv, ami a sorozat 7. kötete, amely valamennyire ráépül az előző könyvekre, de igazában saját magában is élvezhetőek a történetek. A novellák egy része általában egy-egy mellékszereplőre fókuszál, esetleg egy történés más szemszögből való megközelítésére. Ezért is lett volna szerencsés, ha az összes előzményt korábban olvasom, mert bizonyos történetekhez több lett volna a háttérismeretem. Ugyanakkor a kötetben van egy folyamatosan visszatérő szereplő is, aki kapcsán még nem sok előzményt ismerünk. A Pengeélent nyugodt szívvel tudom ajánlani az Első törvény könyveket nem ismerőknek is, mert található benne jó pár humoros történet, amihez nem kell ismerni a "múltat".


Mivel egy picit bosszantott, hogy újraolvastam a könyvet, ahelyett, hogy valami újat vettem volna a kezembe, ezért úgy döntöttem, hogy akkor "kivégzem" Joe Abercrombie-t. Az első három könyvhöz időtakarékossági okokból már nem nagyon volt kedvem újra nekikezdeni, bár talán nem lett volna baj, hogy egy kicsit jobban belekerüljek a világba és hogy felfrissüljenek az emlékek.

A Hidegen tálalva egy bosszútörténet. A történet elején Orso herceg végezni szeretne Monza Murcatto tábornokkal és annak testvérével, ami egy kicsit balul sikerül. A sebeiből nagyrészt felépült hadvezér egyesével lát neki az őellene szervezkedők kiiktatásának. Nagyon tetszett, ahogy Abercrombie felépíti a csapatot és ahogy megtervezi, majd végrehajtja az egyes merényleteket. Borzasztó, hogy vannak hőseink, de igazából egyiket sem lehet igazán szeretni, vagy szívből szurkolni nekik.

A Hősök gyakorlatilag egy értelmetlen háborúba visz minket, ahol több szemszögből követhetjük végig a véres darálót. Nem meglepő, hogy - bár lehet szurkolni néhány karakternek - itt is kevésbé szerethetőek a főhösök. Feltűnnek a történetben ismerős szereplők a korábbi könyvekből, akiket jó viszontlátni. A történet sem rossz, és még egy kicsit halad előre is világ, néhány kulcskarakternek tűnő szereplő halálával és az erőviszonyok változásával. Bár a történet látszólag jól zárul, mégis hagy maga után egy kis keserédes ízt.

A történetfolyam hatodik könyve a Vérvörös vidék, ahol egy Déli Szende nevű hölgyet követünk végig, aki az elrabolt gyerekeket, a testvéreit szeretné visszaszerezni. Társa lesz a jámbor mostohaapja, Bárány, akivel együtt indulnak a hosszú útra. A történet előrehaladtával újabb ismerősökbe botlunk, akik egy kicsit megkavarják az eseményeket. A Vérvörös vidéket olvasva olyan érzésem volt, mintha egy aránylázzal tarkított western könyvet olvasnék, ahol szereplőink átgázolnak a vad prérin, majd letelepednek egy sáro-s, minden tekintetben mocskos kisvárosban. Az író könyveihez hasonlóan itt sem teljes a hepiend, de talán itt volt a legkellemesebb befejezés a bejegyzésben említett köteteket illetően.

Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam az itt felsoroltakat és kicsit várom is, hogy majd újra visszatérjek ebbe a világba. Még akkor is, ha minden mocskos, torz és semmi sem egyenes, tiszta vagy jólelkű. Abercrombie groteszk humora, kifordult világbemutatása, nem annyira szerethető hősei és a keserédes végletei egyedivé teszik írásait, amiket könnyed stílusának köszöhetően szinte habzsolva lehet olvasni és imádni. A történetekben lévő kegyetlenség miatt nem ajánlanám a pillangólelkűeknek, sem a realitásokat kedvelőknek. A fantasy történetek már csak ilyenek... Bár igazából nincs is jelen túl erős mágia és akár realisztikusnak is tűnhet az író által teremtett "alternatív" világ.

Lupin

2021-ben a semmi robbant be számunkra a Lupin című sorozat. Semmit sem tudtunk a címszereplőről, ezért teljesen meglepett minket és okozott nagyon kellemes meglepetést. Ugyan az erős kezdést követően némileg visszaesett, de azért még így is elég szórakoztató időtöltésnek bizonyult. Ennek hatására döntöttem úgy, hogy elolvasom a sorozat ötletét adó könyveket.

Maurice Leblanc bizonyára megirigyelte angol nemzetiségű kortása, Sir Arthur Conan Doyle sikereit a Sherlock karakter köré épített regényfolyammal és meg akarta alkotni Franciország saját fikcionális (szuper)hősét. Sőt, még össze is ereszti őket, ahol nem kérdés, hogy ki fog végül győzedelmeskedni.

Arsene Lupin egy nagykaliberű szélhámos, aki kis piti tolvajból egy bűnbanda vezére lesz. Itt persze ne a hutt Jabba, vagy a Keresztapa jusson eszünkbe. Mivel főhősünk nem egy gátlástalan alak, hanem egy igazi "úri betörő", aki a nagyság elérése után is operatívan részt vesz az ügyekben. Kezdetben még csak arról van szó, hogy elveszi a gazdagoktól az értékeket, míg a későbbiek során egész nagy tudathasadáson megy keresztül, mert különféle álnevek alatt inkább magánnyomozósdit játszik.

Mint említettem, a bűnös élete során összefut Herlock Sholmes karakterével, aki egy meglehetősen béna, egy helyben toporgó alaknak tűnik a franciák zsenije mellett. Leblanc írásaiban a szerethető gazember képét akarta megfesteni Lupinról, akinek becsülete tiltja, hogy embert öljön. Ugyanakkor a nép ünnepelt hőse, a rendvédelmi szervek állandó kifigurázója. Erősen túlzó szinten.

Nem szeretnék külön kiemelni egyetlen regényt vagy novellát sem. Nem olvastam el a teljes Lupin életművet, csupán csak egy töredékét, de valószínűleg a magyarra lefordítottak nagy részét. Egy idő után már nem is tudtam, hogy miért olvasom. Sajnos a történetek nem olyan jók. Szerintem a Netflixes sorozat elég sokat javított az alapanyagon. Olyan benyomásom támadt az íróról, hogy alkotás közben elpipázgat, elborozgat és megpróbálja a maga módján másolni az angol mesterdetektívet. Úgy gondolta, hogy egy bűnöző zsenit alkot, aki több lépéssel mindenki előtt jár, minden lehetséges kimenetelre gondolva. Itt is előfordul, hogy a semmiből olyan következtetések alakulnak ki, ami korábban még sejtetés szintjén sem szerepelt. Ilyenkor általában nem a meglepődés tört fel belőlem, hanem inkább egy bosszankodás, vagy düh.

Előfordult, hogy pár szemrevételező pillantás elég a végkövetkeztetés levonására, bár ez csak sok-sok oldal után derül ki, hogy valójában már az első oldalokon megjött a megoldás. De olyan is van, hogy hosszú hónapokat vesz igénybe az ügy megoldása. Mindez úgy, hogy a bűntett helyszínén tölt el hónapokat, ott van elszállásolva, ingyen étkeztetve, mert ő egy úr, aki éppen egy bűnügyet old meg.

Eddig írásomból bizonyára már kiderült, hogy nem vagyok teljesen elégedett, és nem is tudom, hogy néhány könyv után miért nem hagytam abba az olvasást, mert ezek nem annyira jó írások. Találhattam volna más "szemetet" is, ami jobban szórakoztat. Ugyanakkor élt bennem a remény, hogy egyszer majd jobb lesz. Hogy talán megértem miért is annyira népszerű figura Lupin. A megoldás nyilván abban rejlik, hogy a franciáknál más nem írt hasonló történeteket, és mert valamelyest sikerült Sherlock hátán elszörfölgetni. 

Az ajánlásom is ez alapján történik. Ha olvastál Sherlock történeteket és szeretted azokat, akkor elolvashatsz 1-2 Lupin könyvet, hátha az is tetszeni fog. Szerencsére nem hosszúak, 1-2 nap alatt befejezhetőek. Ugyanakkor, ha már az angol detektív sztorijai sem jöttek be, akkor felesleges Lupint olvasni. A Netflixes sorozatot viszont ajánlom!

Howard Phillips Lovecraft összes művei 1.

Nagyon úgy tűnik, hogy a 2021 nem lesz számomra az olvasás éve. Már jócskán túl vagyunk az év felén, de én még csak két könyvet olvastam el idén. Na jó, volt még egy, de azzal inkább annyira nem büszkélkednék, valamint néhány képregényt is sikerült befejeznem.

Tavaly csak egy rövid bejegyzésre futotta Andrzej Sapkowski Az utolsó kívánság kötete kapcsán. Ez volt a Vaják-univerzum (akik az angolra gajdulnak, annak Witcher) első kötete, amiben afféle rövid, egymástól különálló történetekben ismerkedhettünk meg a szörnyvadász kalandjaival. Kicsit pofátlanul nyúlta a meseklasszikusokat, de igazából jól állt neki a dolog. Még a tavalyi év végén sorra került A végzet karja című folytatás is, amiben szintén hasonló történetek szerepeltek. Igazából szórakoztatóak voltak, de semmi extra.

Az idei évben került sor a "sorozat" 3. kötetére, a Tündevérre. Ez már annyiban más volt, hogy itt ez igazából egy összefüggő történetet mutatott be, és nem számos kicsit. Nem tudom, hogy ez volt-e az oka, amiért olyan lassan haladtam az olvasással. Valahogy annyira nem is kötött le és mindig találtam valami mást. Hogy ne csak pusztán a kütyüzésre fogjam az olvasási időm elvesztését megemlíteném, hogy azért az idei év során is elolvastam számos társasjátéknak a szabályát. Egészen a pár oldalasoktól az 50+ oldalt tartalmazókig.

A blogbejegyzés elkezdésekor sem volt még számomra világos, hogy hová fog kifutni ezen - még cím nélküli - írásom. Nem sejtettem előre, hogy mire lesz időm és kapacitásom e kései órán. Már pár percel elmúlt éjfél, ezért talán hangulati szempontból nem utolsó rátérnem a fő fogásra.

Howard Phillips Lovecraftról és munkásságáról már elég sokat hallottam és közvetve találkoztam is teremtményei egy részével. A társasjátékok világában elég népszerű az ő műveiből meríteni, főleg azért, mert műveinek felhasználásáért már nem kell jogdíjat fizetni. Írtam már a Rettegés Arkhamban című csodáról, az Elder Signról (ami közben szintén megjelent magyarul Ősi jel címen) és a Study in Emeraldról is. Ezen felül sikerült még játszanom a Study in Emeralddal, az Eldritch Horrorral és a magyar fejlesztésű Cultistormmal is. Ezen címeket leírva igencsak nagy kedvet kaptam lovecrafti ihletésű játékokhoz, csak kár, hogy partner nem nagyon van hozzájuk... Ennek ellenére terveim között szerepel egy még nem említett játékról írnom a közeli jövőben.

Szóval H. P. Lovecraft. Tényleg nem sokat tudtam róla, csak annyit, hogy valamikor a 20. század elején ténykedett, mégpedig a horror irodalomban. Aki kicsit szeretne bővebben olvasni, annak ajánlom a wikipédiát, mert én most csak a saját tapasztalásomat szeretném megosztani, nem pedig egy konkrét önéletrajzot. Azért érdemes ellátogatni a megadott linkre, mivel elég érdekes olvasmány. Én magam a Lovecraft által alkotott irodalmat a magyarul megjelent Howard Phillips Lovecraft összes művei 1. kötetével kezdtem. A magyar kiadó előszava megadta az alaphangulatot.

A kötetben számos novella található valamilyen egyedi elrendezésben elhelyezve. Ebbe most nem akarok belemenni és abba sem, hogy milyen irományok találhatóak a könyvben. Már az első sorokat olvasva arra gondoltam, hogy ez valami zseniális dolog. Valami ilyesmiket kellett volna feladni kötelező olvasmánynak. A nagyon hosszú leíró részek, nagyon hosszú, kacifántos mondatokból épültek fel. A magyar fordítók is nagyon szépen kitettek magukért, mert elég élvezhetően ültették át magyar nyelvre az amerikai író hömpölygő szóáradatát. Az oldalakon keresztül tartó leírásokat és történetfolyamot szinte nem is szakították meg párbeszédek, ami valahogy még nyomasztóbbá tette rémséges történetei hangulatát.

Lovecraft nem rémisztget. A hősökkel együtt mászunk be a sötét folyosókra, amelyek bármelyikén valami leírhatatlan borzalommal találkozhatunk. A pontos körülírás szerint sokszor csak sejteti író, hogy miből is áll konkrétan a rettegés tárgya. Talán pont ezért is nem sikerültek olyan jól műveiből a különféle mozgóképes adaptációk. A leírt szavaival nem ijesztgetni próbált, hanem lelkünk mélyén elszórni a rettegés és félelem magvait. Nem egy ismert szörnyről, hanem sokkal inkább az ismeretlenről.

A novelláit nem tudom mindenkinek jó szívvel ajánlani. Némely ugyan tényleg irodalmilag egészen magasröptűnek ható, mégis a tartalom olyan, ami miatt már csak a felnőtt, bizarr dolgokat befogadó olvasóknak ajánlanám. Úgy gondolom, hogy már csak a leíró részek gazdagsága miatt is kell a mű értékléséhez egy befogadó készség, egyfajta érettség. Ugyanakkor az józan észt megkérdőjelező történetek miatt nem éppen a művelt értelmiségieket látom az olvasóközönségnek.

Annak ellenére, hogy nem voltam teljesen elégedett, biztos vagyok benne, hogy folytatni fogom Lovecraft műveinek olvasását. A novellái kapcsán egy kicsit már más szemmel is nézem a fantázia-világát, szönyuniverzumát felhasználó társasjátékokat is.

Vaják - Az utolsó kívánság (Andrzej Sapkowski)

 A Vaják világával valamikor 2007 környékén találkoztam, amikor is a CD Projekt magyarországi képviselete, mindenkit meglepve, magyar nyelven, nem csak felirattal, hanem egyenesen szinkronnal kiadta a PC-s játékot. Ekkor még a Magyarítások Portál erős kötelékében voltam, és szinte kötelességem volt megnézni a játékot. Akkor még nem varázsolt el annyira ez a világ, ezért a játékfolytatásokat nem is követtem.

Viszont 2019 Karácsonyára megérkezett a Netflix kiadásában a Vaják sorozat 1. évada. (Annyi kiegészítést még tennék, hogy közel két évtizede lengyel barátaink is elkészítették a könyvel alapján a saját sorozatukat. Ez a mostani wikipédiázás során derült ki... ennek köszönhetően talán bele is nézek ebbe a sorozatba is.) Nem túlzás azt állítani, hogy egész hangulatosra sikerült, legalábbis engem teljesen beszippantott. Ezért is kezdtem hozzá a könyvek olvasásához.

Az első a sorban Az utolsó kívánság. A lengyel író szerénytelenség nélkül kölcsönveszi a Grimm és egy egyéb mesék hőseit és ismertebb alakjait. A történetek során találkozhatunk itt többe között a "Szépség és a szörnyeteggel", vagy akár "A hófehérke és hét törpe" történetével is. Hiába ordít a durva lopás, a történetek élvezetessége elhalványítja ezen plágiumokat. Egyszerűen csak élvezni kell a történeteket.

Nem tudom, hogy mi többet tudnék még leírni. Sapkowski remek mesevilágot alkotott, vagy legalábbis használt fel. Úgy gondolom, hogy írott formában a fiatalabb korosztály számára is könnyebben fogyasztható, és nem olyan sötét és "veszélyes", mint a 2019-es Netflix-es sorozat változata.

Bizonyos szemszögből (Star Wars)

Miközben böngésztem, hogy milyen Star Wars könyvek jelentek meg a közelmúltban akadtam rá a Bizonyos szemszögből című novella gyűjteményre. A történetek nagyjából az általunk Csillagok háborúja néven megjelent Egy új remény című film időtartama alatt játszódik, csak ahogy a cím is mondja egy kicsit más, bizonyos szemszögből.

Korábban már olvastam hasonló Star Wars novellákat, ahol egy kicsit részletesebb betekintést nyerhettünk a fejvadászok, Mos Eisley söpredéke, vagy Jabba palotájának lakóinak az életébe. Homályos emlékeim szerint azok a könyvek eléggé tetszettek, ezért voltak bizonyos elvárásaim a Bizonyos szemszögből iránt is.

A történetben a film cselekményét lehet végigkövetni - bizonyos szemszögből -, mint azt már korábban írtam. Kicsit belepillanthatunk a Scarifról elmenekült lázadók fejébe, de ugyanakkor a birodalmi adminisztráció útvesztőjéből is izelítőt kapunk. Majd a Tatuinon találjuk magunkat, ahol a buckalakók és jawák szemszögéből láthatjuk a sivatagi világot. Elég hosszú kitérőt teszünk Mos Eisley-ban is, és így tovább.

Az Egy új remény szinte minden mellékalakja kap néhány oldalnyi megemlékezést. Még a szemétzúzó, híres egyszemű szörnyének is hosszú oldalak vannak szánva. Mivel több író és több különféle stílus van a könyvbe zsúfolva, ezért sajnos a minőség is elég vegyes. Hiába volt összességében pozitív a könyv, azért voltak - számomra - elég gyengének tartott írások is, amik nem is nagyon tartották fent a figyelmemet. Szerencsére a történetek viszonylag rövidek voltak, ezért nem tartott sokáig a szenvedés.

Érzésem szerint ugyan a Tatuinon egy kicsit hosszasabban időztek el a kelleténél, és mintha az írók nem is olvasták volna a korábbi történeteket. Az is kicsit unalmasra sikerült, amikor már vagy negyedszer mentek neki a pilóták a Halálcsillagnak.

Összességében viszonylag egész jó szórakoztam, és igazából várom A Birodalom visszavág időszakához írt rövid történeteket is. De azokat leghamarabb csak jövőre vagy később olvashatom. Részben, mert egy kicsit belefáradtam a masszív Star Wars írásokba, részben pedig azért, mert most megint egy hosszabb olvasmányfolyam vár rám, egy teljesen más világban.

Annyit még hozzátennék, hogy a Bizonyos szemszögből című novellagyűjteményt sokkal szívesebben ajánlom, mint bármelyik más, mostanában olvasott Star Wars könyvet. Rajongóknak szinte kötelező darab!

A Jedik örököse (Kevin Hearne)

A Birodalom és Lázadás SW sorozatnak lett volna egy harmadik kötete is, amit a Disney-s felvásárlás egy kicsit megkavart, ezért végül nem annak a sorozatnak a 3. köteteként jelent meg. Az előző kettőről már korábban írtam pár gondolatatot, és ezt sem tervezem túl hosszúra nyújtani.

A történetet teljesen Luke szemszögéből tudjuk végigkövetni, mivel egyes szám első személyben íródott. Nem vagyunk sokkal a Halálcsillag felrobbanása után, mikor Luke már "hős", de ugyanakkor még elég csetlő-botló alak. Keresi az Erő tudatos használatának lehetőségét, és még néha a fénykardját is megvillantja. Az író próbált volna egy kis románcot is belevinni a párafarmerfiú életébe, de ez is csak elég esetlenül mutatja be Luke-ot. 

A fő küldetés szerint egy kódfejtőt kellene majd kimenekítenie a birodalom markából, de elég sokfelé elkalandozik a történet. Kapunk egy kis "Alien"-jelenetet, amiből én azt hittem, hogy többet akarnak kihozni. De igazából volt egy olyan érzésem a könyv olvasása közben, hogy az írónak volt pár jónak gondolt ötlete, és ezeket akarta valahogy A Jedik örökésébe beleerőszakolni. 

Összességében nem volt rossz, de azért túl jónak sem nevezném. Menet közben olvastatatta magát, de - sajnos - elég feledhetőre sikerült. 

Az idei Star Wars könyv-trojka

Megint olvastam, sőt 3 könyv végére is értem. A Star Wars világ megújulása az új trilógiával egy kicsit borította korábbi történelmet. Thrawn admirális lényegében kukázódott, ha nem vesszük ide a kisebb, tévés megjelenéseit, ezért a filmek közti összekapcsoló történeteket is újra kellett írni.

Ennek tudatában kezdtem neki a James S. A. Corey (a Daniel Abraham és Ty Franck szerzőpáros) neve jelezte Tolvajbecsület című könyvnek. Aztán jött az első csalódás. A történet még az Egy új remény után és A birodalom visszavág közötti időszakban játszódik.

A lázadó hősök éppen a Yavin IV-nél történt emlékezetes ütközet után vannak. Han Solo valamiért még nem hagyta el a felkelőket, hanem bevállal egy újabb rizikós melót. Ki kell csempésznie egy lázadó kémet gyakorlatilag a birodalom szívéből. Természetesen ott újabb veszélyesebb helyzet alakul ki, de igazából nincs miért aggódni. Legalábbis a Star Wars világ főbb szereplői miatt egyáltalán nem kell, hiszen tudjuk, hogy éppen és egészségesen átvészelik A birodalom visszavágig terjedő időszakot. A mellékszereplők életben maradásáért pedig annyira nem lelkesedtem. Maga a történet nem volt rossz, de a könyv második felére mintha elfogyott volna a lendület és az ötlet is. Kicsit azt éreztem, hogy nem az írói lelkesdés és sziporka viszi előre a könyvet és mintha csak egy Hanról Solo (szóvicc!!!) novella lett volna kibővítve. Azonban a 3 könyv közül talán mégis ez tetszett a legjobban.

A történet végére egy kicsit nagyobb szerepet kapott Leia, és megjelent teljesen feleslegesen Luke is. Érezhetően nem nagyon tudott vele kezdeni semmit az író.

A következő könyv Martha Wells Pengeélen című írása volt. Van egy olyan érzésem, mintha amerikában egy kicsit túlzásba vinnék az egyenjogúsági kérdéseket, mert a történet főbb, "nem-játékos-karakterei" kivétel nélkül nők voltak. Han Solo mintha valami feminista szarviharba került volna és próbált volna okos lenni. Leiát sikerült erősen túlírni, míg a történet egyéb, de fontosnak szánt női szereplői egy kicsit fakószürkék maradtak. Még annak ellenére is a központi bonyodalmaka ők okozták. Han Solo most is saját maga volt. Bár egy kicsit unalmas volt annak tekintetében, hogy megintcsak nem volt miért izgulni. Sajnálatos módon ez a történet még kevesebbet adott hozzá a Star Wars univerzumhoz.

Ezek után már minden-mindegy alapon nekiláttam Dean Alan Foster Erőpróba írását. Ez talán nem kellett volna... Ritka borzasztó egy írás.

Dean Alan Foster volt az 1977-es Csillagok háborúja film (Egy új remény) szellemírója is. A könyvön ugyanis George Lucas van megjelenítve, mint író, de gyakorlatilag nem ő írta. Az Erőpróba olyan célzattal íródott, ha a film nem lenne sikeres, akkor ez lehetett volna az alacsony költségvetésű folytatása. Sajnos, ez teljesen érződött is. Utólag belegondolva kicsit olyan volt, mint A jedi visszatér után készült ewokos filmek.

Leia és Luke egy fontos tárgyalásra mentek a Mimban világára, de menet közben beütött egy kis probléma. Az Y-szárnyúban utazó Leia és C-3PO már erős intő jel volt, de ugye az erős sodrású folyó nem jelent minden esetben a végén vízesést. Niagarát pedig pláne nem...

A történet még bőven A birodalom visszavág kitalálása előtt íródott, vagyis inkább helyette. Egy alacsony költségvetésű helyszínen, egy mocsaras bolygón, ahol Luke találkozott egy erőérzékeny, idősebb személlyel. Nem Yodával, de még csak nem is jedivel. Ugyanakkor azért kicsit érződik A birodalom visszavág alapja. Ebből a történetből azonban teljesen kimaradt mindenféle űrharc, vagy nagyobb ütközet. Nincs benne Han Solo és Csubakka sem.

Luke és Leia, mint valami ostobácska szerelmespár próbál egyről a kettőre jutni, a maguk erősen egydimenziós karakterábrázolásukban. A történet kapcsán sokszor nem tudtam, hogy inkább sírni kellene-e vagy a könyvet sarokba vágni... Azonban hősiesen végigküzdöttem magam rajta, ezért nem maradtam el a Vaderes jelentről sem...

Őszintén azt tudom tanácsolni, hogy az Erőpróbát ne olvassa el senki! Esetleg csak a Holiday Special-t már látó veteránok. Ugyanakkor a másik két könyv egészen olvasható, mégha nem is világmegváltó.  A Tolvajbecsületet ugyanakkor jobban ajánlom, mint a másikat.

Az Utóhatás trilógia (Star Wars)

Elég régen volt már csak tisztán könyves jellegű bejegyzésem. Miután a tömegközlekedésről autóval bejárásra váltottam az olvasási időm is jelentősen megcsappant. Persze beoszthattam volna úgy is az időmet, hogy többet foglalkozzak a könyvekkel, de ez már egy másik történet.

Egy kicsit megragadtam Az idő kereke sorozat 5. könyvével. Úgy döntöttem annak a befejezését követően, hogy egy picit pihentetem a sorozatot és inkább mást keresek. Elolvastam néhány képregény-sorozatot (Hellboy, Locke & Key, The League of Extraordinary Gentlemen, Saga), de szerintem ezekről már nem lesz külön írás. A könyvek terén igyekeztem valami igazán egyszerűt, kevésbé gondolkodósat választani, ezért került előtérbe a "megújult" idővonalú Star Wars, amiben Thrawn admirális helyett egy kicsit másképpen történtek a dolgok a második Halálcsillag pusztulását követően.

Az Utóhatás-trilóga nem sokkal az endori események után veszi fel a fonalat. Az első könyvben meglehetősen kevésszer szerepelnek a klasszikus Star Wars szereplők, szinte csak említés szintjén. A főbb szerepekben a Wexley család, Jas Emari fejvadász, egy Sinjir nevű ex-birodalmi vallatótiszt és egy igen felturbózott, A baljós árnyakból megismet B-1 (B one, azaz bone, azaz csont) harci droid képtelennek tűnő csapatát ismerhetjük meg.

A Birodalom meglehetősen nehezen akarja beismerni, hogy Palpatine császár meghalt, és a kormányzatuk a végnapjait éli. A csillagromboló parancsnokok, hadurak és főbb kormányzati vezetők nem feltétlen az együttműködésben képzelik el a jövőt. Ezért az Akiván tesznek egy nagyobb kísérletet a lázadók kormányzata, az Új Köztársaság elleni egységes ellenállásra.

Az ébredő erőből elég sok mindent megtudhatunk, hogy ezen próbálkozások mennyire voltak sikeresek, de azért az odáig vezető út is érdekes lehet. Így vágtam neki a regény-sorozat olvasásának. A Wexley családból az anya, Norra részt vett a második Halálcsillag elpusztításában. Sőt, magába az űrállomásba is berepült. A fiát Temmint viszont már Az ébredő erő filmből ismerhetjük, igaz, hogy Snap néven.

Az első könyv lényegében a képtelen összeállítású csapat megalakulásáról szól. A második könyvben már megjelennek a Star Wars történetekből ismertebb karakterek, Csubival, Han Solo-val és persze Leia-val. Meg persze az is kiderül, hogy a volt hercegnő terhes... Luke-ról pedig semmi, a teljes homály. A második könyvben megjelenik egy új császárjelölt, mint főgonosz. Ez utóbbi szereplő a harmadik könyvben teljesedik ki.

Nem akarok könyvekkel kapcsolatban élményromboló lenni, ezért több mindent nem is igazán osztanék meg, de valamennyi véleményt azért megfogalmaznék.

Sajnos a könyvek nem adnak valami sokat. Ez annyiban nem volt meglepetés, hogy a hivatalos, majd kikukázott Star Wars könyvek sem voltak valami irodalmi műremekek. Itt is inkább sok minden a képzelőerőre van bízva. Amit a könyvek adnak, hogy egy kicsit belekinthetünk az Új Köztársaság politikájába, annak megosztottságába. Láthajtuk azt is, hogy egy kicsit felcserélődtek a szerepek. Valamint a végén leírásra kerül az Első Rend kifejezés is.

Sajnos, igazából nem nagyon tudom ajánlani a könyveket, még Star Wars rajongóknak sem. Bár ők bizonyára már régen túl vannak rajta.

Trónok harca, azaz valami véget ért...

Utolsó főiskolás éveimben ajánlotta és adta kölcsön egy kedves barátom a Jég és tűz dala fantasy sorozat első három kötetét. Előzetesen elmondta, hogy ez egy másfajta fantasy, amiket olvasni szoktunk. Nem nagyon van benne mágia, furcsa szörnyek, harcok sem igazán, hanem afféle politikai csatározás zajlik. Valamint tele lesz meglepetéssel...

Azt is elmondta a barátom, hogyha túl vagyok az első száz oldalon, akkor onnantól már valószínűleg nem nagyon akarom letenni a könyvet. Ráérzek majd az író (és a fordító) stílusára, és onnantól már jobban fog folyni az események áradata. Még úgyis, hogy sokáig nem leszek tisztában ki kicsoda, és ki kivel van... nos, ez utóbbi persze mindig változik.

Az első három könyvet viszonylag gyorsan elolvastam. Aztán beszereztem a negyediket is angolul. Ez sem tartott túl sokáig, és ezt követően bőven volt lehetőségem innen-onnan információmorzsákat szerezni. Ekkora megtudtam, hogy az író - George R. R. Martin (vagy szerintem csak "grr Martin") - korábban a film/sorozatiparban is tevékenykedett és azért kezdett írni, mert ott jobban ki tud teljesedni, nincsen megkötések és bármi megtörténhet. Nem kell amiatt aggódni, hogy valaki határozottabban belenyúl a történetbe, vagy éppen elvárásoknak kell megfelelnie.

Azóta persze sokat változott a világ. Az internet egyre szélesebb rétegeket elért, ezért jobban eljutott hozzá az elvárások visszhangja. Ráadásul meglepő módon felkeresték az HBO-tól, hogy tévéképernyőre vinnék azt, amit ő egyáltalán oda szánt. Ekkor szinte eldobtam az agyam... Sorozatos fórumokon párszor megemlítettem, hogy milyen jó lenne, ha a Jég és tűz dala megvalósulhatna, mert biztos földbe döngölne minden mást. persze ez csak egy álom volt... ami valósággá vált.

Ugyanakkor elkezdtem aggódni is. Mi lesz így a könyvsorozattal? Martin írási tempója érezhetően belassult. Ezt részben köszönhette a mégis kialakult elvárásoknak, a növekvő népszerűségének, amit majd csak tetézett, hogy a sorozat első évadjaiban is tevékenyebben részt vett. Afféle írói válság is kialakulhatott nála, mivel érezhetően (feleslegesen?) dagadt a történet és a világ. Egyre több szál került be, sőt még ellenkező nézőpontból is láthattunk eseményeket. 2011-ben azonban csak készen lett az ötödik könyvvel is... azóta pedig semmi. Még két könyvet várunk, már akik még várják, hogy a szakállas mester milyen befejezést talált ki. Mert elméletileg el is fog majd térni a sorozatos változattól, meg nem is. Reméljük, hogy sem az öreg, sem pedig a DOS-os számítógépe nem mondja be az unalmast...

Igazából a sorozat kapcsán vettem magam elé a billentyűzetet. A képi megvalósítás nagyon sokáig elég pontosan követte a könyves változatot. Persze a nézőpontbeliséget már a kezdetektől nem tudta visszaadni, de ez várható is volt. Az alkotók persze igyekeztek és azt egész jól csinálták. És szerintem nem csak a kezdetén, hanem a végén is. Én a sorozat középső szakaszában éreztem, hogy egy kicsit leült a dolog. De ez valamennyire összefügg azzal is, hogy a könyvsorozat is egy kicsit megrekedt. Aztán eljutottunk arra a pontra is, amikor már nem csak az egyszerűsítés lépett be, hanem teljesen új dolgok is. Mikor a mozgógép lehagyta a könyvet.

Egy tévésorozatnál nem lehet éveket várakozni a következő évadokra. Nem tudni, hogy ez az utolsó, közel 2 éves szünet vajon annak is szólt-e, hogy GRR Martin közben kiad egy újabb könyvet. Az öreg persze kiadott egy újabb kötetet, de nem azt, amire a rajongók vártak... és persze több egyéb dolog is érkezett tőle de a várt vonulatban nem történt semmi előrelépés. Pedig milyen jó is lett volna egy újabb 800-1200 oldalas tégla, tele intrikákkal és sárkányokkal.

Érdekes módon idén a tévésorozat hozta el a zárást a történetnek. Erre ugyan lehetett számítani már a mozgóképes sorozat elkezdésének idején is, de azért sokunkban élt a remény, hogy a könyv mindvégig előrébb lesz. Az HBO-nak dolgozó csapat lényegi magja ugyan megkapta az iránymutatást Martintól a végkifejletet illetően, de vajon tényleg ilyen véget szánt-e a dolognak a mester? Reméljük, hogy éveken belül majd ezt is megtudhatjuk.

Amit viszont tudunk, hogy a sorozatos "út" végére értünk. Tudom, hogy nem lehetett minden igényt kielégíteni, és hogy ez nem akart boldog véggel befejeződő mese lenni. Ezt már menet közben megtudhattuk, hogy látszólag könnyű kézzel és szívvel írt ki a szerző olyan karaktereket, akik a tökéletes befejezésig juthattak volna. De mint tudjuk nem az út vége a lényeg, hanem az odáig vezető út. A lényeg, hogy mennyire sikerült jól és tartalmasan szórakozni, amíg a történet végéhez nem értünk. Persze nem lehet mindenki teljesen elégedett, de én majdnem az vagyok Örülök, hogy az HBO bevállalta a dolgot és végig is vitte.

Remélhetőleg a vállalkozásuk új utat is nyitott, és a közeljövőben lesznek olyan fantasy sorozatok, amik nem hagynak űrt a Trónok harca után. Nem tudom, hogy mit sikerül majd kihozni a hamarosan induló Az idő kereke sorozatból, de remélem, hogy az is kellően szórakoztató lesz. Én ugyan megragadtam egy kicsit az olvasásban, de talán majd újabb lendületet veszek.

Ugyanakkor megteremtődött a remény, hogy érkezhet még más remek fantasy is a tévék képernyőjére. Akár Joe Abercrombi, vagy Mark Lawrence által könyvei alapján...

Levezetésnek pedig hallgassunk sok Ramin Djawadi szerzeményt. Ne csak a főcímdalt, a The Rains of Castamere-t, a Light of the Seven-t, hanem mindent...

Zsiványok (George R. R. Martin és Gardner Dozois válogatásában)

Elég volt csak a borítóra tekintenem, hogy el akarjam olvasni ezt a könyvet, még akkor is, ha tudtam, hogy számtalan író egyedi történetei vannak benne, egymással a legtávolabbi kapcsolatot sem ápolva, kivéve azt, hogy zsiványok a főszereplői. Nos... ez sem teljesen igaz, de erről majd később.

George R. R. Martin a bevezetőjében utal arra, amit már a Warriors válogatáskötetben is említett, azaz hogy mennyire szerette, amikor kiskorában bement a helyi vegyesboltba, ahol a forgós polcon elhelyezett, semmilyen módon nem kategorizált könyvek között turkálhatott és kereshetett magának valót. A zsáner nélkül egymás mellett sorakozó kötetek között izgalmas feladatot jelentett a megfelelő kiválasztása, de ugyanakkor szélesítette a szemléletet is.

A Zsiványok sem egyetlen műfajból merít, hanem széles palettáról válogatja össze az írásokat. Ugyan - vélhetően GRRM miatt - több a fantasy történet, de lehet találni sci-fi, krimi, drog-maffiás, párhuzamos világos, jövőbe tekintős, vagy egészen életszerű történetet is, a képtelennek tűnőek között.

A sok írónak köszönhetően nagyon sokszínű antológia lett a Zsiványok. Ugyan a történetek színvonala kicsit hullámzó, de alapvetően magas. Furcsa, hogy pont érkezett csalódás, ahol többet vártam. Ugyan a kezdésnél Joe Abercrombie velős kezdésével és hogy rögtön belecsap a fura, de ugyanakkor remek hullámvasúttal, jó alaphangot ad meg könyvnek, de a végén Martin bácsi lekever nekünk egy nagy pofont, a képzeletbeli világának történelemórájával. Az utolsó írásban ugyanis semmi zsiványost vagy szórakoztatót nem találtam. Semmi kedvem nem volt családfák ágrajzait magam elé képzelni vagy a sokadrendű szerepelőket elhelyezni az egyre terebélyesebbre nőtt intrika-hálózatban. Ja... és persze zsiványok sem voltak benne.

Ugyanakkor sikerült belefutni néhány nagyon szórakoztató írásba is. Milyen képtelen dolognak tűnhet például egy utca ellopása? Egyszerűen zseniális volt az egész kivitelezése. Vagy ott volt a történet a hatalmas moziplázában, ami egészen hihető jövőt vázolt fel, még az erős túlzásai ellenére is.

A könyvet nem ajánlanám mindenkinek, ugyanakkor szinte mindenki találhatna benne magának tetszőt. Elég sok benne a fantasy, de elég sok benne a nem fantasy is. Ezek minősége is elég váltakozó, tehát vegyes lehet a megítélésük. Azonban az utolsó írást inkább hagyjuk ki, csak akkor olvassuk el, ha tényleg nagyon el akarunk mélyedni a Jég és tűz dala sorozat háttérvilágában.

Sherlock Holmes lehetetlen kalandjai

Már akkor felkaptam a fejem, amikor külföldön megjelent a The improbable adventures of Sherlock Holmes novelláskötet. Tudtam, hogy ezen történetek gyűjteményét el szeretném olvasni. Aztán majd meglátjuk, hogy akarok-e még nem Sir Arthur Conan Doyle-tól Sherlock Holmes történeteket olvasni.

Meglehetősen neves írók novelláit találhatjuk ebben a gyűjteményben. A Sherlock Holmes lehetetlen kalandjai kötet szerzői között találkozhatunk Stephen Kinggel, Michael Moorcockkal, Stephen Baxterrel vagy Neil Gaimannel is. Ahogy az antológia címe is utal rá, itt általában olyan írásokkal találkozhatunk, amelyek kicsit lehetetlenek, megdöbbentőek, vagy valamilyen módon kifacsart irányból követik le a híres nyomozó kalandjait. Ennek megfelelően itt találkozhatunk időutazással, lovecrafti teremtményekkel vagy egyéb természetfelettivel. Némely szerző eljátszik azzal a gondolattal is, hogy mi lenne, ha deduktív képességeket alkalmazó nyomozó és hű társa találkozna más híres személyekkel, az eredeti történetek szerzőjével, vagy H. G. Wells-szel, esetleg más írók történeteinek detektívhősével.

Az írások nagy része igen jól sikerült. A kicsit hihetetlenebb kalandok között találkozhatunk olyannal is, ami könnyen beillene Sir Arthur Conan Doyle munkásságába is, mert nem nagyon lóg ki sem az alapfelvetéssel, sem a nyomozással. Olyan is van, ami egy kicsit túlzásba veszi SH-történetek alapvetéseit, például az egyik novellában nagyon viccesen jött ki, hogy Watson doktor sorozatban nem vette észre, hogy barátja lapul az álruhák mögött. Ugyanakkor már-már bosszantó volt, amikor mindenféle sárfoltok alapján állapította meg a tanácsadó, deduktív detektív, hogy honnan érkezett a kliens vagy merre járt az áldozat.

Érdekes módon a leggyengébb darab az lett, amelyik azt hangsúlyozta, mennyire el vannak nyomva a női karakterek Sherlock Holmes világában (is). A történetben éppen nem Watson a segédje, hanem egy kivételesen eszesnek mondott diáklány, akinek talán pont ezt a képességét nem sikerül bemutatnia. Holmes is meglehetősen csak háttérszereplő, mégha a lényeg az ő kudarcát akarta is volna megjeleníteni.

A történetek között némelynél azt éreztem, hogy egy picit karikatúraszerűen túl van írva. Ugyanakkor az egyik, túl sok régies kifejezést használó novella esetében lehet, hogy a magyar fordítás volt inkább egy picit ludas. Mindezek ellenére nagyon élveztem az olvasást és az elmúlt hónapok tempójához képest nagyon jól haladtam és viszonylag gyorsan végeztem a könyvvel.

Nehéz lenne egy kedvencet kiemelni, mert valójában több is lenne. A könyvben felvázolt esetek több, mint 90%-át szerettem, mert noha nem volt mindegyik tökéletes mű, de mégis valami egyedi ízt hoztak a Sherlockverzumba.

Ha szereted a Sherlock Holmes történeteket, akkor mindenképpen ajánlom, de azok számára is érdekes lehet, akik csak bele szeretnének kóstolni ebbe a világba, mégha azt nem is az eredeti író pennáján keresztül teszik meg.

Robert Jordan: Hódít az árnyék (Az idő kereke IV.)

Tavaly kezdtem neki az Idő kereke sorozatnak, akkor még naív célkélt azt kitűzve, hogy talán idén be is fogom fejezni. Erre a tervemre annyira nem láttam esélyt az év elején, hogy a Goodreads-en a 2016-os olvasói kihívásba összes 5 könyvet mertem megcélozni. Az, hogy mostanra 3 könyv van már olvasottnak megjelölve egy kicsit talán csalás, mert ebből 2 képregény. Az pedig szintén másik lapra tartozik, hogy arról sem írtam még egy árva sort sem.

A Hódít az árnyék az előző könyv végétől veszi fel a fonalat. Hőseink újra találkoztak az utolsó oldalakon és Rand újra egy főellenséggel szállt harcba, akin végül sikerült túlküzdenie magát. A sorozat 4. része onnan folytatódik, hogy éppen nyugi van, mindenki a sebeit nyalogatja és a következő lépesekre akarja magát elszánni. Az események úgy alakulnak, hogy a főbb szereplőknek más-más utakon kell fonalaikat befűzni a mintába.

A három fiúból az egyik visszatér szülőföldjére, hogy ott szálljon szembe a sötétség erőivel. Azonban nem csak az ocsmány lények légiói jelentenek veszélyt Folyóköz lakóinak, hanem a fehérköpenyek is. A közéjük szorult falusiakra igencsak ráfér a segítség és egy irányító kéz. Perrin veszi magára a terhet, hogy megpróbálja seregszerűvé összekovácsolni a földművesekből és állattenyésztőkből álló lakosságot.

Az aes sedai-tanoncok nyomozótriója is megbomlik, csak ketten folytatják útjukat a fekete nővérek és azok terveik felkutatására. Engem valahogy ez a történetszál érdekelt a legkevésbé.

A történet fősodrát Rand utazása jelentette a sivatagos pusztába, ahol az aieleket igyekezet maga mögé állítani, egy nagy próbatételt követően. Itt történnek a legérdekesebb dolgok, de itt is a legkuszább az egész írás. Az itteni események nem kevés meglepetést tartogatnak, és nem csak a végjátékban. Érdekes látni azt is, ahogy Rand egyre erősebb mágiahasználó lesz és hogy kezd ő is igazi vezérré válni.

Az idő kereke lassan forog, ahogy szövi az eseményeket a mintába. Robert Jordan nagyon kényelmes írónak tűnik, mivel terjedelmes könyvtéglái rengeteg felesleges vagy feleslegesnek tűnő mozzanatot jelenítenek meg, ami miatt az egész könyvsorozatot durván túlírtnak gondolom. A dolgát nagyban könnyíti, hogy a korábbi kötetekből megismert hőseink útjai nagyon szétdarabolódtak, és amikor az egyik helyszínről váltunk a másikra, akkor bizony nagyon lassú a felvezetés. Ezt követően pedig hiába indulnak be a dolgok, jön az olló és már váltunk is át egy másik helyszínre, ahol újra jön a lassú építkezés.

A könyv vége egy picit bosszantó volt, főleg amikor elindult a vihar jelenet. Erősen kapkodósnak éreztem és újra el kellett olvasnom, hogy éppen mi is történik éppen. A tempója és az információáradat szöges ellentétben volt az azt megelőző 1000 oldallal.

Összességében egy egész jó rész volt, de mielőtt folyatnám be fogok iktatni egy másik könyvet.

Chuck Wendig - Aftermath

Emlékszem, hogy mennyire meglepődtem és milyen áhítattal vettem kézben az édesapám által hazahozott Star Wars könyvet, amire a VII. epizód volt nagy betűkkel rávésve. El sem tudtam fogadni, hogyan is létezhet az általam annyira szeretett filmsorozatból újabb rész, mégha egy könyv formájában is. Az azóta sok rajongó szívét megdobogtató Timothy Zahn-féle Thrawn-trilógia örök darabnak számít... Csak kár, hogy már nem az eredeti kánon része.

Miután a Disney felvásárolta a Lucas-műveket, végrehajtottak egy nagy törlést, azaz semmissé tették a nem Lucas által megalkotott könyves, kiterjesztett univerzumot. Ezzel nem csak a nálunk hamisítványként megjelent Star Wars könyvek estek ki a világ történelméből, hanem az addig elfogadottnak vélt, hivatalosan is megjelenhető alkotások is.

A kezdeti lendület meglehetősen hosszan kitartott. Emlékszem, hogy még az általános iskolás éveim végén olvastam nagy lendülettel Timothy Zahn Csillagok háborúja univerzumban álmodott folytatását, valamint Han Solo kalandjait, még az első Halálcsillag felrobbantását megelőzőleg. Még az akkori matektanáromtól is jött kölcsön ilyen könyv. Szüleimnél egy egész polc van tele - a Kaland-Játék-Kockázat  könyvek mellett - Star Wars jellegű könyvekkel. Aztán már annyi folytatás és leágazás következett, hogy egy kicsit követhetetlen lett az egész. Ezt részben be lehet tudni a nálunk megjelent hamisítványokkal is.

Bár még megvettem az I-III. epizód hivatalos könyveit, de ennyi. Jó sokáig egyetlen ilyen könyvet sem olvastam. Az ébredő erő előzeteseinek hatására és egy barátom rábeszélésére újra Star Wars témájú könyvet vettem a kezembe, az Aftermath-ot.

Szóval ott járunk, hogy az Endornál lévő második Halálcsillag a darabjaira hullott és a két ismert Sith is halálát lelte. Innen kellene annak következnie, hogy minden szép és jó, a terroristák... izé lázadók, Új Köztársaság néven egy újabb szuperhatalmat hoztak létre... Nos, ez nem teljesen így alakult.

A második Halálcsillag pusztulásával még nem sikerült az egész Birodalmat megdönteni. Számos világon folynak a harcok, van ahol nem is hiszik el a Császár és Vader pusztulását. Egy kicsit káosz uralkodik az univerzumban, ahol a jövő az ismeretlenség homályába vész.

A történet nagyrészt egy Akiva nevű bolygón játszódik. Ide érkezik az endori csata egyik nagy hőse, Wedge Antilles, aki a környék felderítése során Birodalmi erőkbe botlik. A találkozást nem ússza meg könnyedén, mert fogságba esik.

Eközben a bolygón újabb karakterekkel ismerkedünk meg. Egy fejvadásszal, egy korábbi birodalmi tiszttel, akik mindketten véletlenül már találkoztak az Endoron, a nagy csata idején, valamint Norra Wexley-vel (aki megjárta űrhajójával a második Halálcsillag belsejét), valamint a fiával.

A könyv lehetett volna jó is, de abszolút nem lett az. Most olvasom, hogy az írója 45 nap alatt dobta össze, ami látszik is. Lehet, hogy egy picit igazságtalan vagyok, mert a Star Wars könyvek színvonala soha nem volt túl jó. Volt néhány történeti elem, ami mellé a saját képzeletünk társítva emeltük magasabb szintre az alacsony és középszerű műveket. Már ha rajongói voltunk az SW könyveknek.

A történet faék egyszerűséggel csúszik előre, az író nem mer erősen belenyúlni a karakterek életébe. Ugyan megnehezíti a dolgukat, de ennél többre nem tesz próbát. Ugyan két karaktert is hoz, akik ott voltak a második Halálcsillag belsejében űrhajójukkal, de ezek véletlenszerű megjelenése egy mindentől messze lévő bolygón elég nevetséges. Ahogy a két endort megjárt szereplő egymásra akadása is. Arról nem is beszélve, hogy anyuka is pont jókor érkezett vissza a fiacskájához. Nagyjából már ezen a ponton kezdett elegem lenni a könyvből.

A helyzetet tovább súlyosbította a rettenetes nagy klisé halmaz. A történetben utalások vannak az összes film kulcsfontosságú helyszíneire. Szó esik még az előzmény trilógiákból megismert Naboo-ra és Mustafarra is. Ezen felül többször szakad meg a fő cselekményszál kisebb kitérőkkel, amik nem tartoznak szorosan a történethez. Ezek igazából kis, színesítő elemek, hogy éppen mi is történik a galaxisban. Egy rövid részlet erejéig újra találkozhatunk Han Solóval, valamint látogatást teszünk Jakku bolygóra is. De az egész rettenetesen van megírva. Nem tagadom, hogy egy párszor elvigyorodtam egy-egy utalást olvasva, de egy idő után ez is inkább bosszantóvá vált. Ackbar esetében pl. felhoztál a legendássá vált mondatát, az "It's a trap"-et és még sorolhatnám.

Az Aftermath egy olyan sorozat első kötete, ami átvezető kapocs akart lenni A jedi visszatér és Az ébredő erő között. A Disney a sok találgatás miatt letiltotta a következő könyveket, egészen a VII. rész bemutatójáig. Valamiért tartanak tőle, hogy valami poén ellövésre kerül.

Az alkalmankénti elmosolyodások ellenére nem állítom, hogy túlzottan élveztem volna a könyvet. Persze érdekes volt olvasni olyan szempontból, hogy milyen hangulatra számíthatok majd a filmes folytatást illetően, de sorozat többi kötetének letiltása miatt nem sok minden derült ki. A könyvet olvasásra abszolút nem ajánlom és a gyengén megírt története miatt viszont nem tudom, hogy mikor lesz az, amikor egy újabb Star Wars könyv olvasására szánom el magamat.

Robert Jordan: Az újjászületett sárkány (Az idő kereke III.)

Az elején nagy lelkesedéssel vágtam bele Robert Jordan regényfolyamába. Igazából nem nagyon tudtam, hogy mire számítsak, de nagyon reménykedtem. Az első két kötet annyira nem váltotta be nálam az előzetes elképzeléseimet. Valami nagyobb dologra számítottam. Így kezdtem neki a 3. könyvnek.

A könyv elején megint szétvált a csapat. Az újjászületett Sárkány próbál megbújni, Moiriane, Lan és Perrin társaságában. Sokáig ez a dolog nem tart, mert Randen kezd előtűnni az őrülete, ezért inkább úgy dönt, hogy elhagyja a tábort és Tearbe indul a legendás Callandor kardjának megszerzésére. 

A folyóközi hölgyek visszatérnek a Fehértoronyba folytatni tanulmányaikat. Az ais sedaiok között ugyan sikerül szintet lépni, még a kapott büntetés ellenére is, de kapnak a nyakukba egy újabb terhet is. A fekete ajahhal kell szembe szállniuk, ráadásul titokban, látható támogatás nélkül.

A előző könyvekben egy kicsit sikerült megutálni Matet, de itt a gyógyítását követően meglepően pozitív karakter lett számomra. Nem tudom, hogy ezt az újonnan szerzett, túlzott szerencséjének köszönheti-e vagy csak az író próbálta szerethetőbbé tenni.

Ezt a könyvet már sokkal jobban kedveltem, mint az előzőeket.

Egész élvezetes volt olvasni a folyóközi szereplők kalandjait, azonban ami meglepődtem az Rand volt. A cím alapján úgy gondoltam, hogy ő lesz a központi és legtöbbet szereplő karakter, ehhez képest alig jut szerephez. A többiek csak a nyomát követik, vagy próbálják megelőzni.

Perrin is kapott egy szerelmi szálat, ami eleinte egy picit idegesítő és kényszerszerű volt. De valahogy sikerült belenyugodnom. Kíváncsi vagyok, mi lesz ennek a vége.

Egy kicsit további csalódás a könyv sablonszerűsége. Nagyon hasonlít az előző két könyvre a felépítése. Az utolsó hányada Az újjászületett Sárkánynak kísértetiesen hasonlít az előzőre, gyakorlatilag csak a helyszín változott. Van még pár hasonló idegesítő dolog is, de ettől függetlenül most tényleg sokkal jobban szórakoztam, mint a korábbiaknál.

Apró érdekesség, hogy Az újjászületett Sárkány a könyvsorozat legrövidebbje és ezt követően jön a leghosszabb írás. Úgy döntöttem, hogy egy kicsit olvasok másféléket is, mielőtt ennek a nagy kötetnek nekilátnék.

James S. A. Corey - The churn

Több okom is volt James S. A. Corey Churn című rövid novellájának elolvasására. Egyrészt néha jó megtörni egy kizárólag stílus olvasását, másrészt már elég régen olvastam pár oldalnál hosszabb, összefüggő írást angolul.

A történet a Földön játszódik és igazából nem sok sci-fi elem van benne, akár az egész elmehetne egy egyszer gengszteres-bűnözős novellának is, ha nem tudnánk, hogy az Expanse (magyarul: Térség) könyvsorozathoz kapcsolódik. Szerencsére nem olvastam a Goodreads-es és egyéb értékeléseket/ismertetőket, így poén jobban ütött a végén, mivel igazából csak akkor derült ki, hogy kiről is szól The churn valójában.

A központi téma az, hogy hatalmas, összehangolt rajtaütést hajtottak végre Baltimore városában, főleg a helyi szervezett bűnözés megtizedelésére. A szereplők a "rossz" oldalon állnak, és azt követhetjük végig, hogyan próbálják elkerülni a lebukást. Ugyanakkor azt is megtudhatjuk, ha bekövetkezik az a bizonyos lebukás, akkor az milyen következményekkel járhat. Ebben a közegben ismerhetünk meg főleg egy bizonyos szereplőt, akit már korábban íródott, de cselekményben már előrehaladottabb Térség könyvekben szerepel.

A novella nem rossz, ugyanakkor nem is kiemelkedő. Ha a Térség sorozatból még korábban nem olvastunk részeket, akkor felesleges ezt is kézben venni, mert nem értenénk a lényeget. De ha olvastuk, akkor sem veszítenénk sokat ezen írás kihagyásával, ugyanakkor mégiscsak színesíti az egyik szereplő múltját, hátterét.

Robert Jordan: A nagy hajtóvadászat (Az idő kereke II.)

A történet túl sokat nem pihen az első kötet óta. Hőseink próbálják magukat összeszedni Shienarban, ahol éppen jelen van az Amyril trón is.

 

Rand továbbra is megpróbálja elutasítani, hogy ő lenne az Újjászületett Sárkány, ezen felül még vivó- és illemleckéket is vesz Lantól, az őrzőtől. A viszonylagos idill azonban rémálommá válik. A börtönből megszökik Padan Faint, majd magával viszi Valere kürtjét és Mat tőrét is. Hőseink előtt így új feladat jelenik meg. A helyzetet bonyolítja, hogy a szereplők újra különválnak. A nők Tar Valonba tartanak, hogy ais sedai képzést kapjanak, és "csak" a fiúk indulnak a kürt nyomába.

 

Már rögtön a könyv elején kiderül, hogy Ba'alzamon, a Sötét Úr nem halt meg, vagyis nem teljesen, és vannak hívei a varázstudó nők között is. Ugyanakkor a többi hívei sem gyengültek és egyre komorabb lesz a helyzet. Minden út Tomafőre vezet...

 

 

A nagy hajtóvadászat tovább mélyíti a karaktereket. Már kevésbé volt olyan érzésem, hogy jól pofán kellene vágni Matet, vagy Randet, mivel kezdenek érettebben viselkedni. A női tagozatot viszont mintha kicsit ostobán kezelné Jordan. Elméletileg nincsen túl nagy korkülönbség a korábbi javasasszony és Egwene között, mégis olyan érzése van az embernek, hogy Nynaeve mintha az anyja lenne az utóbbinak.

 

Jordan megint elveszett párszor a részletekben és megint találni legalább 100 oldalt, amit nyugodtan ki lehetett volna húzni. Bár, ki tudja. A végén még lehet, hogy kiderül, hogy azok az oldalak is nagy jelentőséggel bírtak.

 

A nagy hajtóvadászat jobban tetszett, mint ez első könyv, de ugyanakkor lehetett volna feszesebb és néhány dolog túlságosan egyszerű megoldással bírt. Tetszett a könyv háromnegyedénél bekövetkezett fordulat és szerencsére az onnan változott helyzet lezárult még ezen könyvön belül. Maradok a folytatásra is.

Robert Jordan: A világ szeme (Az idő kereke I.)

Egy 14 kötetet megélt regénysorozat bizonyára nem lehet annyira rossz, ha még ki is adták őket. Ráadásul a sorozat befejező részeit egy olyan író fejezte be - Robert Jordan halála után -, akinek írásait meglehetősen kedvelem. Az elvárásaim éppen ezért elég magasak voltak.

A történet szerint Folyóközben éppen egy nagy éves ünnepségre készülődnek, amikor is a környéken már élénk témát jelentő sötét dolgok ott is megjelennek. Elég hamar kiderül, hogy a támadások fő célja három tizenéves fiú, akik ha továbbra is ott maradnak, akkor azzal halálos veszedelembe sodorhatják a falut és a környéket.

A klasszikus fantasy írások nyomvonalán haladva itt is formálódik egy csapat, amely később bővül, ritkul vagy éppen többfelé szakad. A három falusi fiún (Rand, Tam, Perrin) kívül a csapat fő tagja még egy varázstudó nő (vagy ahogy a könyvben nevezik őket aes sedai) és az őt kísérő őrző. Főleg rájuk koncentrál a történet, valamint a főgonoszra, a Sötét úrra.

Ez a könyv egy tipikus csapatépítés, amikor megismerkedünk a karakterekkel és a velük történő események folyamán egy kicsit belebújhatunk a fejükbe is. Robert Jordan rettentő lassan építkezik, szinte érezzük az egyre nyúló árnyékot, ahogy az centiről centire halad előre, miközben lényegtelen (vagy lényegtelennek tűnő) apróságok sokaságával lát el minket. Ezek ugyan segítenek elhinni, hogy milyen komplex világot épített a történetfolyam köré, de ugyanakkor zavaró is tud lenni, mikor a Sötét úr hadnagyait már a 6. nevükön szólítja (Enyész, Myrddal, Szemnélküli, stb.) és sajnos ez majdnem igaz mindenre.

Az untatóbb részek során is észnél kell lennie, mert könnyen elveszhetünk. Nem igazán érthetjük még a Fény Gyermekeinek, a fehérköpönyegeseknek a motivációját sem, ahogy azt sem, hogy igazán miért vannak. Külön politikai hatalomként elkülönül még a királynő, valamint Amyrlin trón is, amiről kiderül, hogy egy személy.

A könyv akár még jó is lehetne, a sok és lassú vándorlásról azonban óhatatlanul A gyűrűk ura jutott az eszembe. Robert Jordan lassú és terjengős írásmódja egyelőre annyira nem jön be, habár maga a történet rejt magában potenciált. Egyelőre a tipikus jó-rossz, azaz itt Fény-Sötétség harcról van szó, kevés meglepő csavar nélkül. A történet előrehaladtával folyamatosan kerülnek elénk apró információk is, amik sajnos elveszhetnek a terebélyessé nőt szöveghalom közepette.

A történet - valamelyest - a könyv utolsó negyedében lendül be. Itt már kezdenek igazán izgalmas dolgok is lenni. Ugyanakkor nem tudok elszakadni A gyűrűk ura párhuzamoktól. A három fiú egyelőre a hobbitokat testesíti meg, később találkoznak egy olyan lénnyel, ami akár ent is lehetne. A sötét úr egy kicsit hasonlóan jelenik meg, mint ahogy Frodó látomásaiban történt. Az Enyészek szintén hasonlítanak valakikre, amit csak még jobban megerősít a folyón át való menekülés egésze.

Igazán jó könyvet vártam, de sajnos nem lett az. Azonban annyira nem is rossz, hogy ne folytassam.