Egy 14 kötetet megélt regénysorozat bizonyára nem lehet annyira rossz, ha még ki is adták őket. Ráadásul a sorozat befejező részeit egy olyan író fejezte be - Robert Jordan halála után -, akinek írásait meglehetősen kedvelem. Az elvárásaim éppen ezért elég magasak voltak.
A történet szerint Folyóközben éppen egy nagy éves ünnepségre készülődnek, amikor is a környéken már élénk témát jelentő sötét dolgok ott is megjelennek. Elég hamar kiderül, hogy a támadások fő célja három tizenéves fiú, akik ha továbbra is ott maradnak, akkor azzal halálos veszedelembe sodorhatják a falut és a környéket.
A klasszikus fantasy írások nyomvonalán haladva itt is formálódik egy csapat, amely később bővül, ritkul vagy éppen többfelé szakad. A három falusi fiún (Rand, Tam, Perrin) kívül a csapat fő tagja még egy varázstudó nő (vagy ahogy a könyvben nevezik őket aes sedai) és az őt kísérő őrző. Főleg rájuk koncentrál a történet, valamint a főgonoszra, a Sötét úrra.
Ez a könyv egy tipikus csapatépítés, amikor megismerkedünk a karakterekkel és a velük történő események folyamán egy kicsit belebújhatunk a fejükbe is. Robert Jordan rettentő lassan építkezik, szinte érezzük az egyre nyúló árnyékot, ahogy az centiről centire halad előre, miközben lényegtelen (vagy lényegtelennek tűnő) apróságok sokaságával lát el minket. Ezek ugyan segítenek elhinni, hogy milyen komplex világot épített a történetfolyam köré, de ugyanakkor zavaró is tud lenni, mikor a Sötét úr hadnagyait már a 6. nevükön szólítja (Enyész, Myrddal, Szemnélküli, stb.) és sajnos ez majdnem igaz mindenre.
Az untatóbb részek során is észnél kell lennie, mert könnyen elveszhetünk. Nem igazán érthetjük még a Fény Gyermekeinek, a fehérköpönyegeseknek a motivációját sem, ahogy azt sem, hogy igazán miért vannak. Külön politikai hatalomként elkülönül még a királynő, valamint Amyrlin trón is, amiről kiderül, hogy egy személy.
A könyv akár még jó is lehetne, a sok és lassú vándorlásról azonban óhatatlanul A gyűrűk ura jutott az eszembe. Robert Jordan lassú és terjengős írásmódja egyelőre annyira nem jön be, habár maga a történet rejt magában potenciált. Egyelőre a tipikus jó-rossz, azaz itt Fény-Sötétség harcról van szó, kevés meglepő csavar nélkül. A történet előrehaladtával folyamatosan kerülnek elénk apró információk is, amik sajnos elveszhetnek a terebélyessé nőt szöveghalom közepette.
Ez a könyv egy tipikus csapatépítés, amikor megismerkedünk a karakterekkel és a velük történő események folyamán egy kicsit belebújhatunk a fejükbe is. Robert Jordan rettentő lassan építkezik, szinte érezzük az egyre nyúló árnyékot, ahogy az centiről centire halad előre, miközben lényegtelen (vagy lényegtelennek tűnő) apróságok sokaságával lát el minket. Ezek ugyan segítenek elhinni, hogy milyen komplex világot épített a történetfolyam köré, de ugyanakkor zavaró is tud lenni, mikor a Sötét úr hadnagyait már a 6. nevükön szólítja (Enyész, Myrddal, Szemnélküli, stb.) és sajnos ez majdnem igaz mindenre.
Az untatóbb részek során is észnél kell lennie, mert könnyen elveszhetünk. Nem igazán érthetjük még a Fény Gyermekeinek, a fehérköpönyegeseknek a motivációját sem, ahogy azt sem, hogy igazán miért vannak. Külön politikai hatalomként elkülönül még a királynő, valamint Amyrlin trón is, amiről kiderül, hogy egy személy.
A könyv akár még jó is lehetne, a sok és lassú vándorlásról azonban óhatatlanul A gyűrűk ura jutott az eszembe. Robert Jordan lassú és terjengős írásmódja egyelőre annyira nem jön be, habár maga a történet rejt magában potenciált. Egyelőre a tipikus jó-rossz, azaz itt Fény-Sötétség harcról van szó, kevés meglepő csavar nélkül. A történet előrehaladtával folyamatosan kerülnek elénk apró információk is, amik sajnos elveszhetnek a terebélyessé nőt szöveghalom közepette.
A történet - valamelyest - a könyv utolsó negyedében lendül be. Itt már kezdenek igazán izgalmas dolgok is lenni. Ugyanakkor nem tudok elszakadni A gyűrűk ura párhuzamoktól. A három fiú egyelőre a hobbitokat testesíti meg, később találkoznak egy olyan lénnyel, ami akár ent is lehetne. A sötét úr egy kicsit hasonlóan jelenik meg, mint ahogy Frodó látomásaiban történt. Az Enyészek szintén hasonlítanak valakikre, amit csak még jobban megerősít a folyón át való menekülés egésze.
Igazán jó könyvet vártam, de sajnos nem lett az. Azonban annyira nem is rossz, hogy ne folytassam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése