Mátyás 1 hónapos!

Elég gyorsan elszaladt az a másfél hónap blogbejegyzés nélkül. Most vettem észre azt is, hogy Mátyásról nem is írtam semmit sem a magyar nyelvű blogomon, csak az angol nyelvűn szúrtam be egy nyúlfarknyi bejegyzést. Hiába, az a nyomorult közösségi média (főleg twitter és facebook) már észrevétlenül beépült a mindennapjainkba, ha rendelkezünk valamilyen számítógéppel, okostelefonnal vagy táblagéppel.

 

Ezt a blogbejegyzést szeretném Mátyásnak szentelni. Szinte hihetetlen, hogy már egy hónap eltelt a születése óta, és hogy ő is a mindennapjaink része lett. Annamária esetében még megvolt az a varázs, hogy mindenről azonnal fényképet csinálunk, de már Márton esetében is alábbhagyott a kedv. Ugyan az első pár napról feltette néhány képet a Picasa webalbumomba, de ezen felül sokkal több képet nem is készítettünk. Pedig olyan gyorsan nő és változik...

 

Egy hónapja gyakorlatilag még egy apró, kis ázott maszat volt, akin csak átmegy a táplálék és hangot ad, ha valami nem tetszik, vagy ha valamire szükséges van. Mostanra ennél már egy kicsit tovább fejlődött.

 

A fejét már a szülést követően napokban is ügyesen emelgette, látszólag erős nyaka van. Ezen felül nem volt még két hetes, amikor képes volt a hasáról a hátára fordulni. A jobbra és balra fordulás szinte rutinszerűen megy neki, csak mindig begyűri maga alá a kezét.

 

A látása is sokat javulhatott már, hiszen többször észrevehető, hogy a távolban néz valamit értelmes szemeivel. Nagyon érdeklődik. A kezeit még nem tudja beazonosítani, de néha, véletlenszerűen mégis megtalálja vele a száját... amivel persze le is tudja magát nyugtatni.

 

Itt van az egyik legnagyobb gondunk. A cumit nem szereti, nem kívánja, kiköpi. Az nem jó. Ez még nem is baj, mivel a másik két gyermekünk sem használta. Viszont Mátyás az ujjainkat igényli, tehát ha nem kap cicit a szájába, akkor elnyammog valamelyikünk ujján. Egy darabig ez még működhet az ordítás elhallgattatására vagy megnyugtatásra.

 

Szerencsére a pancsizást is megkedvelte. Tetszik neki, ha körbeveszi a víz és nem ordít. Bár az arcát még óvatosan locsolgatjuk, de eddig azzal sem volt probléma.

 

Az elmúlt egy hónapban láthatóan nőtt is. Erősebbnek tűnik és már 4,3kg a súlya. 

Joe Abercrombie - Miután felkötötték őket (Az Első törvény második könyv)

"Bocsássunk meg ellenségeinknek, de csak miután felkötötték őket." - ezzel az erőteljes Heine idézettel indul Joe Abercrombie, Az Első törvény sorozatának második könyve, és ezzel meg is adja az egésznek a remek alaphangulatot.

 

A penge maga után egyszerűen kizártnak tartottam, hogy ne olvassam el a következő köteteket. Joe Abercrombie olyan remek világot alkotott, szerethető szereplőkkel, hogy semmilyen érv nem szólt a folytatás mellőzése mellett.

 

Ugyan az idő múlása meglehetősen nehezen állapítható meg, és a szereplők megtett távolságairól is kevés fogalmam van, de a sorozat második kötete nagyjából ott folytatódott, ahol az előző véget ért. Glokta megérkezett (a kripli útjára, utazására azért kíváncsi lettem volna) új megbízatása helyszínére, ahol a közelgő külső ellenség mellett, a város árulóit is fel kellett derítenie. A többoldalról érkező nyomás miatt elfogad egy nagyon csábító ajánlatot, amit a későbbiekben biztosan többszörösen meg fog bánni. 

Közben a Bayaz, Luthar, Ferro és Logen alkotta csapat (a két, eddig még csak ballasztnak tekinthető társukkal együtt) tart az ismeretlen felé, amivel meg lehet menteni a világot, vagy legalábbis egy - szörnyűnek kimondott - ellenséget legyőzni. Az út során a karakterek jelleme formálódik, kezd kialakulni egy csapatszellem-szerűség.

Az északi frontvonalon West szála összefonódik a Neves Emberekével, és együtt próbálják felvenni a harcot Betholddal, Észak királyával.

 

Nagyon érdekes, ahogy ez a három szál alakul, illetve ahogy az egyik helyszínről a másikra ugrunk, a fagyos télből, a perzselő hőség vidékére, illetve valahová a kettő közötti területre.

 

A történet ugyan elég érdekesen alakul, de mégis valahogy hiányzott néhány nagy meglepetés. Nem mondom, hogy nem lettek volna kisebbek, vagy esetleg nagyobbnak szántak, de hiányzott belőlük az átütő erő. Egyszercsak megtörténtek a dolgok és annyi. Persze ennek ellenére igencsak élveztem a könyvet, remek szórakoztatást nyújtott és már elő is készítettem olvasásra a trilógia lezáró kötetét.

 

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a végső konklúzió, hogyan fognak még összefolyni a különálló szereplők szálai. A könyvet felesleges ajánlanom, hiszen, ha az előző bejött, akkor ezt is el fogod olvasni..., sőt A királyok végső érvét is.

Elder Sign

Még valamikor tavalyelőtt vettem meg a címben említett játékot. Szinte biztosnak éreztem, hogy soha nem lesz Arkham Horror játékom és még csak esélyem sem lesz a kipróbálására, ezért egész jó ötletnek tűnt a "kistestvér" megvásárlása.

 

A korábban említett feltételezéseimben tévedtem, mert viszonylag jó áron sikerült, karácsony előtt beszerezni az Arkham Horror (rekord idő alatt, nagyjából 48 órán belül érkezett meg Angliából) alapjátékot, sőt tavaly tudtam is vele játszani, ugyanakkor mégsem tartom rossz döntésnek a kooperatív Elder Sign megvételét. Hogy miért is? Nagyjából erről is szólna ez a blogbejegyzés.

 

A Fantasy Flight Games a minőségi kivitelézésű játékairól híres. Lehet, hogy általában nem korszakalkotóak az ötleteik vagy nem állnak folyamatos versenyben a legjobb játékok listákon az első helyekért, de amiket a dobozba tesznek, arra jól esik ránézni. A kidolgozáshoz és a találáshoz nagyon értenek. Nincs ez másképpen az Elder Sign esetében sem. Ugyan a játék a Silver Line vonalon érkezett, ami gyakorlatilag a nem kiemelt, nem első osztályú, kisebb kaliberű termékcsoportot jelenti, de a minőségben nem lehet kivetni valót találni.

 

A doboz tartalma

A kis dobozban sok játékelem elvet követve valóban elégedettek lehetünk, mert nem a 75% levegő és 25% tartalommal állunk szemben. Kapunk azonban nagyon szép, színes dobókockákat (6 zöldet, 1 sárgát és 1 pirosat), valamint rengeteg kártyát. Játéktáblát ne keressünk, mert az nincsen. A kártyák képezik majd a különféle helyszíneket, valamint apró, korong alakú jelzők (leánykori nevén tokenek), hogy éppen hol is tartunk a játék végkimenetélét illetően. A mellékelt papíróra inkább hangulatteremtő eszköz, mint hasznos tartozék.

Az Arkham Horrorhoz hasonlóan itt is kapunk számtalan egyéb jelzőt is, amik mutathatják épelménket, életerőnket, vagy olyanokat melyek újradobási lehetőséget nyújtanak. Ezen felül még vannak szörnyeket jelző kartondarabok is.

 

Előkészületek

A játék előkészületei nem vesznek annyi időt igénybe, mint az Arkham Horror esetében. A ki- és bepakolás nagyjából 5 perces szintidőn belül teljesíthető. Először készítsük ki a bejárat lapot, az éjfélre állított órát és a képpel felfordított 6 helyszínlapot. Miután kiválasztottuk a főellenséget, valamint a játékosokhoz tartozó karakterlapokat, jöhetnek az apró jelzők. A szörnyeket érdemes vagy zsákba, vagy valamilyen - száraz! - bögrébe pakolni.

A helyszínlapokat és a külső helyszíneket rakjuk lefordítva, elérhető helyre. Az kisebb alakú kártyákat külön csomagonként keverjük meg, és lefordítva ezeket is rakjuk elérhető közelségbe, a nyomjelzőkkel együtt.

Minden játékos kapja meg a karakteréhez tartozó indulókészletet, a megfelelő mennyiségű jelzővel, valamilyen módszerrel válasszunk ki egy kezdőjátékost, majd csapjuk fel a legfelső mítosz lapot és indulhat is játék.

 

A játékmenet

A játék kezdete előtt érdemes megnézni, hogy a karakterlapokon milyen bónuszok vannak feltüntve, a főellenségünk milyen jellemzőkkel bír, vannak-e elzárt kockák és hogy az egyes helyszíneken mire kell még figyelni. Ezt érdemes minden kör előtt leellenőrizni, és nem utólag bosszankodni, hogy mit felejtettünk ki.

Minden játékos köre a következőkből áll: mozgás egy helyszínre, ott a feladat teljesítése, az eredmény elszámolása.

 

Mozgás

Szabadon lehet mozogni a különböző helyszínek között, nincsen semmilyen kitétel. Választhatjuk a bejáratot, ahol kockázat nélkül szerezhetünk valamit, amivel előrébb juthatunk, vagy választhatjuk az egyik, már felfordított külső helyszínt is, ahol nagy kockázat mellett, nagy nyereséggel is számolhatunk... vagy csúfos kudarccal.

 

Feladat teljesítése

Ez a játék magja, a kockadobálás. Ugyan van valamennyi döntési lehetőségünk, mint például melyik helyszínt szeretnénk teljesíteni, vagy hogy milyen nálunk lévő tárgyat akarunk felhasználni a feladat teljesítéséhez, de mégiscsak nagyrészt a szerencsén múlik minden.

A helyszínlapokon, a hangulatteremtő szöveg és az esetleges terrorhatás alatt található, milyen küldetés áll előttünk, milyen szimbólumokat kell dobni a kockákkal. Minden sor egy-egy részfeladatot jelöl, amiket külön-külön vagy meghatározott vagy kötetlen sorrendben kell végrehajtani. Egyetlen dobással csak egyetlen részfeladat teljesíthető!

Mivel a legegyszerűbb küldetés is okozhat nagy problémát, ezért vannak könnyítések:

 - sikertelen dobás esetén mindig lehetőségünk van egyetlen kockával kevesebbel újradobni és akár egyetlen kockadobás ereményét félretenni,

 - nyom beadásával tetszőleges kockával újradobni,

 - hagyományos vagy egyedi kártyák segítségével a sárga vagy piros kockát használni,

 - varázslat segítségével kockák eredményét rögzíteni, vagy valamilyen másik eredményre átforgatni.

Nem fogok mindent részletesen felsorolni, de már ezekből is látható, hogy nem teljesen reménytelen egy-egy -  akár nehéznek tűnő - küldetés teljesítése.

 

Az eredmény elszámolása

A helyszínlapok alsó felén található, hogy mi történik egy sikeres vagy sikertelen feladatteljesítést követően. Vagy valamit veszítünk vagy valamit nyerünk. Azonban ez utóbbi esetében például "nyerhetünk" újabb szörnyeket is, amik újabb feladatokat jelölhetnek egy-egy helyszínlapon.

 

A kör végén az órát 3 órával előre kell tekerni, majd következik a következő játékos. Miután az óra újra éjfélt ütött új mítosz kártyát kell húzni és az azon leírtak szerint cselekedni.

 

A játék célja

Az Elder Sign egy kooperatív játék, azaz a játékosoknak össze kell fogni a közös cél teljesítése érdekében, meg kell gátolni a Mérhetetlen vént világunk elpusztításában. Ha az összes végzetjelző felkerül a főellenségünk lapjára, akkor jön a mindent eldöntő összecsapás, aminek nagy többségében tragikus a kimenetele. Azonban, ha ez előtt sikerül összegyűjtenünk megfelelő mennyiségű ősi jelet, akkor mi nyertük a játékot.

 

Összegzés

Az Elder Sign szabályakönyve elég hosszúnak tűnik, mégsem egy bonyolult játékról van szó. Még úgy sem, hogy több dologról nem tettem említést (társak, szörnyek, stb.).

Sajnos nincsen túl sok döntési helyzet, de attól még egy jó játékról beszélhetünk. A szerencse elég komoly tényező, ezért szinte bármi előfordulhat és izgalomra feltétlenül számíthatunk.

 

Nem tudom, hogy a maximális 8 fővel milyen lehet a móka, de ha egyedül vágunk neki a játéknak, akkor érdemes legalább két karaktert vinnünk, mert úgy egy kicsit nagyobb esély lesz a győzelemre. Mivel minden egyes játékos köre végén tekerni kell három órát előretekerni a mutatón, ezért a játékidő nem nő drasztikusan több karakter esetén sem.

 

H. P. Lovecraft világát imádóknak, akiknek nincsen ideje vagy kedve hosszú órakat egy Arkham Horror felett ülni bátran ajánlható. Vagy akár mindenki másnak is, aki szeret kockát dobálni és szereti a szörnyes témákat... és ugye már itt a kiegészítő, az Elder Sign: Unseen forces.

 

(A képek a www.boardgamegeek.com oldalról vannak.)

Alfred Bester - Tigris! Tigris!

Több helyen olvasni arról, hogy ez minden idők egyik legjobb sci-fi regénye, ezért én is úgy döntöttem, hogy elolvasom ezt az 1956-ban íródott történetet. Annak ellenére, hogy az írás még ma is viszonylag időállónak bizonyult, én mégsem voltam teljesen elégedett vele.

 

Amikor sci-fi könyvek toplistájáról beszélnek, akkor szinte nem találtunk olyan, aminek az első 10 helyezettje között ne lenne ez a könyv. Egy-két kívételen túl szinte csak jókat lehet hallani Alfred Bester ezen munkájáról. Én ezen kívételek közé fogok tartozni.

 

A történet szerint főhősünk, Gulliver Foyle a Nomád névre hallgató űrhajó utolsó túlélőjeként tengeti napjait. Az ekkor szánni való hős már közel hat földi hónapja él egyik napról a másikra, különösebb cél nélkül, amikor feltűnik a Vorga névre hallgató űrhajó. Először megközelíti a roncsot, majd minden további nélkül továbbáll. Főhősünkben ekkor pattan meg valami, ami kizökkenti korábbi nyomorúságából. Kapott egy új célt. A bosszút.

 

Hirtelen fejlődésen esik túl, ami a könyv további részében is hasonló hihetetlen tempóban zajlik le. Szinte még fel sem fogtuk mi történt az egyik helyszínen, máris haladunk egy másik felé. Nem nagyon van lehetőségünk egyik környezetben is, mert az írás lendülete sodor minket tovább. Gully Foyle egyfajta modern Monte Christo-ként (több internetes oldalon használják ezt a hasonlatot) veszi az akadályokat fejlődik fel a nulláról egy szinte legyőzhetetlennek tűnő szuperlénnyé, közben pedig további rettentes kínokat él át, amik ahelyett, hogy megtörnék még erősebbé teszik.

 

Még nem említettem, hogy a történet a 25. évszázad Naprendszerében zajlik, amikor a bolygók és holdak egy részét lakhatóvá tette az emberiség. A fejlettség ekkor már nem csak technikai jellegű, hanem maguknál az embereknél is észrevehető valamiféle szintlépés, mégpedig a dzsauntulás (leánykori nevén jauntulás) formájában. Ez nem más, mint egyfajta, külső behatás nélküli teleport eljárás, aminek segítségével egy személy az egyik helyről a másikra jelenhet meg, mindazon tárgyakkal, amik rajta vannak. Ennek persze vannak korlátai, de ezeket a könyvből úgyis megtudjuk.

 

Ebben a környezetben harcolja meg bosszúhadjáratát hősünk. Ezt nem egyedül teszi ugyan, de a mellé szegődő társakat nem nagyon lehetne bajtársaknak nevezni. Mindannyian csak eszközök, akik akár el is dobhatóak.

 

Bester regénye nem nélkülözi a fordulatokat, ezzel tele van az egész könyv. Mint korábban említettem meglehetősen időt álló, sodró lendületű írásról van szó. Én azonban mégsem vagyok vele teljesen elégedett. Egy kicsit elhamarkodott módon, de csak 2 csillagot adtam rá a Goodreads-en. Talán a túlzott elvárások is közrejátszottak, de igazából volt még a művel pár bajom.

 

Lehet erősen közrejátszott, hogy nem nagyon lehetett az egész írásban egy pozitív karaktert sem találni. A végére ráadásul teljesen elszabadult a téboly. Persze ennek már korábban is voltak jelei. A szemem előtt többször olyan jelenetek pörögtek le, amik nagyon jól megfilmesíthetőek lennének egy Terry Gilliam rendezte filmben. Mintha az író valami tudatmódosító szerek hatására írta volna az egész történetet (persze egyáltalán nem meglepő, ha összevetjük más híres sci-fi írók alkotásaival).

 

Nem tetszett továbbá, hogy túl gyorsan történt minden, túl hirtelen váltások és ugrások voltak a történetben. Amik egy kicsit hiteltelenné tették az amúgy hihetetlen történetet. Úgy gondolm, hogy ezt egy kortárs író legalább trilógia méretben írta volna meg, nem sűrített, hajszolt volna bele mindent cirka 300 oldalba. Ezen felül még a moralizálós rész sem lett volna olyan szájbarágós. Talán lehet, hogy ezek voltak azok a tényezők, amik miatt annyira nem tetszett, a néhol mégis nagyon élvezetes mű. Talán, ha az egész nem csak valami vázlatosnak tűnő ötletroham lett volna, hanem részletesebben kidolgozot írás...

 

A gyenge pontozásom ellenére mégis azt mondanám, hogy ez egy kötelező mű, amit mindenkinek el kell olvasni, aki csak egy kicsit is szereti a tudományos-fantasztikus írásokat. Ezt követően pedig mindenki levonhatja a maga következtetéseit.

Egreat R6S Plus

Azt hiszem, hogy minden dícséretet megérdemel a korábbi médialejászóm, ami egy - többek között -divx/xvid képes dvd-lejátszó volt. Több, mint hét évet kihúzott a Yamada DVX-6700 névre hallgató "játékos", de sajnos eljött a váltás ideje. Ugyan, még nem ment teljesen tönkre, de az utóbbi fél évben már akadtak lemezolvasási gondjai, nem is beszélve a formátumváltozások okozta gondokról. Ezért úgy döntöttem, hogy valamit lépek.

 

Az elsődleges kívánalmam ugyan az volt, hogy legyen benne optikai meghajtó is, de több hetes böngészés, fórumolvasást követően rájöttem, hogy nem fog menni, ezért beruháztam egy Egreat R6S Plus médialejátszóba, amiről most szeretném megírni az eddig, nagyjából 3 hónapos tapasztalataimat. Először azonban szólnék pár szót, hogy mik voltak a főbb kritériumaim a választás előtt:

- össze tudjam kötni régi, katódsugárcsöves tévémmel RCA/EURO AV csatlakozóval,

- amennyiben új tévét vennék, úgy HDMI csatlakozóval is,

- legyen wifi-s, tudjon hálózati lejátszást,

- legyen lehetőség usb csatlakozásra,

- lehetőleg minden médiaformátumot lejátszon,

- ne legyen túl drága.

 

Főleg az első és utolsó két pont együttes megléte jelentett nagy kihívást, de végül 30.000Ft alatt ráakadtam a számomra tökéletesnek tűnő megoldásra, az Egreat R6S Pro-ra. Szerencsére az eszköz a többi pontot is könnyedén teljesítette, sőt ezen felül még néhány plusz jó tulajdonsággal is szolgált. Nézzük mik ezek:

- HDD csatlakoztatható rá, nem csak usb-n keresztül, hanem sata kábellel is,

- DVD-ROM is köthető hozzá az előbb említett módon, tehát nem kell búcsút mondanom a dvd megvásárolt dvd-lemezeim lejátszásának,

- kis helyen is elfér,

- nem bonyolult a kezelése,

- lehetőség van a filmeket onnan folytatni, ahol legutoljára abbahagytuk (egyszerre többet is megjegyez),

- az eszközre android módban alkalmazásokat is telepíthetünk.

 

Az utolsó pont kapcsán azonban nem kell nagyon elszállnunk. Nem teljesen csodakészülék ez a kicsi médialejátszó. Sokan talán még ennek sem neveznék, ugyanakkor az én kívánalmaimnak tökéletesen megfelel. Jó, talán örülnék neki, ha tudnék rajta keresztül Youtube-ot nézni, de erre még mindig lehetőséget nyújt a számítógép, vagy egy tablet is. Ahogy a böngészésre is. Persze nem lenne rossz, ha az androidos telefonommat nem csak "sima" wifis távirányítónak tudnám használni, hanem ennél egy picivel többnek is. Azonban mégsem vagyok elégedetlen.

 

Igazából az első meglepetés akkor ért, amikor a Speedshop-ból a futár meghozta. Nem gondoltam volna, hogy könnyedén elfér egy 9x15x22 cm-es dobozkában, a hálózati csatlakozójával és távirányítóval együtt, valamint azt sem, hogy milyen pici maga a készülék (3x10x14cm). Talán ez azért volt számomra ekkora meglepetés, mert amikor a Magyar Telekom kihozta az IPTV-s dobozt, akkor dobtam egy hátast. A 4x16x23cm-es IPTV settopboxot és a távirányítót egy 15x33x41cm-es óriásdobozban hozta a szerelő. Nem is igazán értettem. De szerencsére ezzel is nagyjából ez volt a legnagyobb bajom.

 

Az Egreat R6S Pro rendelkezik külön wifi antennával, ami egy picit kilóghat, de igazából ez is könnyedén állítható. A tévéhez való csatlakoztatás könnyen ment, ahogy a bekapcsolást követő üzembe helyezés is. Az eredetileg feltelepített operációs rendszer nyugodtan használható, nem szükséges újabb firmware-ek letöltése, habár erre is van már mód. A menüben akár a magyar nyelv is beállítható, de még ennek ellenére is - néhány nem használt menüpont - kínai írásjelekkel van megjelenítve. Ha már hoztam néhány negatívumot, akkor ezeket most fel is felsorolnám: 

- egy kicsit lassan bootol (igaz, mindig teljes boot van, mivel standby helyett áramatalanítom a készüléket),

- az android boot még lassabb,

- az android mód szinte felesleges,

- Youtube-ozni nem, vagy csak nagyon körülményesen lehet,

- a böngésző nem nagyon működik, érdemes Skyfire browser telepíteni,

- néhány androidos alkalmazáshoz egeret vagy billentyűzetet kell kötnöm az eszközhöz (bár ezt megtehetem a két usb 2.0 és egy usb 3.0-ás csatlakozónak köszönhetően),

- a menüben 1-2 helyen kínai írásjelek vannak (bár ezek inkább csak zavaróak),

- pici a kijelzője,

- a hangerő állítás kitakarja a feliratot,

- picit lassan jutok el a hálózati menüben a kívánt helyre.

 

Bár soknak tűnik a felsorolt hibák száma, de ez igazából mégsem vészes. Ezek csak apróságok, amik mellett még remekül lehet élvezni az eszköz nyújtotta élvezetet. Összeségében elégedett vagyok a választással. Igazából csak remélni tudom, hogy sokáig ki fogja húzni ez a kis készülék, bár hét évben - a mozgó alkatrészek hiánya ellenére - sem bízok. Érdekes módon a Prohadveren összegyűjtött tesztcsomagot még wifi-n keresztül is majdnem teljesen megugrotta, igazából a killa sample okozott neki csak gondot.

 

Az Egreat R6S-t bátran merem ajánlani mindazoknak, akik nem akarnak 100eFt+ összegért okostévét venni, és nem elsődleges szempontjuk, hogy belső háttértár is legyen a "mindentevő" médialejátszójukban.

Sir Arthur Conan Doyle összes Sherlock Holmes története

Azt hiszem, hogy Sherlock Holmest nem kell bemutatnom, hiszen még az is hallott róla, aki egyetlen olyan történetet sem olvasott, amiben ő lett volna a főszereplő. A legendás detektív most újra reneszánszát éli, mivel Robert Downey jr. megszemélyesítésében az utóbbi években igencsak jól termelt a mozipénztárnál. Nem is beszélve a BBC sorozatáról, ahol Benedict Cumberbatch alakjában nagyon jó modert Sherlock Holmest találtak. Én most azonban nem ezeket szeretném további magasságokba emelni, hanem sokkal inkább a Sir Conan Doyle által írt eredeti történetekről.

 

Sherlock Holmes ősatyja igencsak termékeny volt a detektívtörténetek tekintetében. Habár írt más sok történetet is, mégis ezek váltak a legismertebbekké. Ráadásul, mikor több ízben befejezeni kívánta az ilyesfajta kalandokat a köz nyomására újabbakat kellett írnia. Azzal sem lövöm le a poént, hogy az egyik esetben gyakorlatilag feltámasztotta a főhöst.

A történeteket nagy részben a detektív mellé szegődő Watson doktor szemén keresztül látjuk. Ő Sherlock Holmes krónikása, és az eseteket az ő tollából tudhatjuk meg. Kicsit bosszantó, amikor néha olyan ügyeket említ meg, amik soha nem kerültek megírásra.

 

Sajnos a korábbi Sherlock Holmes tévés sorozatok elég sokat tettek, a bennem a főhősről kialakult kép tekintetében. Ezek alapján mindig egy nyurga fickót képzelek el, amint testreszabott öltönyében komótosan, megfontolva pipázgatva igyekszik megoldani az aktuális esetet. A regényekben ennél azért sokkal mozgékonyabb képet kaphatunk róla. Nem csak a sajátos életviteléről, az alkalmankénti kábítószerhasználatról, hanem álcázózseniéjéről és atletikus képességeiről elég sok mindent megtudhatunk. Az utóbbi évek mozifilmjeiben egy kicsit sokkolónak hathatott, hogy mennyire is pöröghet kedvenc detektívünk és hogy mennyire ügyes a küzdősportok tekintetében. Pedig, az írások alapján, ez teljesen elképzelhető.

A történetek elég sokfélék. Terjedelmükben alapvetően megkülönböztethetjük a hosszú írásokat a rövidebbektől, de nem ez az, ami alapvetően befolyásolta a minőséget. Azonban néha a rövidebbek -számomra - szórakoztatóbbak voltak.

Az is jó ezekben a történetekben, hogy nem csak gyilkoságokról szólnak, hanem más jellegű ügyekről is. Egész apróságnak tűnő dolgokról, amikor mögött sokkal több rejtezik. Persze ACD stílusát erősen szokni kell, néha szinte éreztem bizonyos eseteket erősen túlmisztifikál. De természetesen nem lehet minden műve egyformán jól kidolgozott és kellően érdekfeszítő. Szerencsére akadt jó sok meglepő történet is!

Kedvenceket nem nagyon emelnék ki és olyant sem, ami nem nagyon tetszett. Igaz, ez utóbbira nem is nagyon volt példa. Inkább csak bizonyos írásait döcögősebben tudtam olvasni, ezért nem nyerték meg annyira a tetszésemet, vagy mert már volt hasonlóra példa a korábbiakban. Nem lehet mindig megugorni ugyanazt, a magasra tett lécet.

Úgy érzem, hiányozni fog, hogy nem olvashatok további történeteket ACD-tól...

James S. A. Corey - Caliban's War

A James S. A. Corey írói álnév mögé búvó Daniel Abrahams és Ty Franck írópáros nem állt meg a Leviathan Wakes eseményei után. A The Expanse sorozat - ha a két novellát nem számítjuk - a Caliban's War című kötettel folytatódott, amit nemrégiben sikerült kiolvasnom.

 

A történet nagyjából ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Arra számítani lehetett, hogy a fejezeket nem fogják már Miller-Holden sorrenben követni egymást, hanem valaki más is bekerül a nézőpont karakterek közé, arra viszont kevésbé, hogy egyszerre három új szereplő fog Holden mellé kerülni. Prax botanikus a Ganymedéről, Roberta Draper katona a Marsról és Chrisjen Avasarala politikus a Földről.

 

Jim Holden a Rocinante névre hallgató hajójának legénységével a Ganymedére utazik, ahol újabb bonyodalmakba keverednek. A meglehetősen szerencsétlenkedő Praxnak igyekeznek megkeresni az elveszett lányát, miközben az egész Naprendszerben háborús a hangulat. A korábbi "békés" együttélés megszűnni látszik, ahogy a "gyarmatok" szeretnének nagyobb önállóságot. Az külön érdekes, hogy nem két szembenálló félt látunk, hanem gyakorlatilag van egy harmadik is, aki azon személyeket tömöríti, akik valahol a Naprendszerben élnek, csak nem a Földön vagy a Marson. Továbbá nem csak "nemzeti" érdekek vannak itt harcban, hanem a nemzetek felett álló vállalatok is. Talán ezek a részek teszik a könyvet még életszerűbbé.

 

A könyvben többször előkerül az előző részből megismert biofegyver, a protomulekula, amely gyakrolatilag az olaj volt a tűzre. Ennek egy nagy részét ugyan Miller a Vénuszba vezetette, de a történet itt nem ért véget, mivel a furcsa anyag egész önálló életet kezdett élni az amúgy élettelen és lakatlan bolygón. A Föld és a Mars aggódva figyelik az ott folyó eseményeket, míg közben maguk is szeretnének egy kis mintát szerezni a veszélyes anyagból.

 

A Caliban's Warban egy kicsit beletekinthetünk a háttérben zajló politikai küzdelmekbe, Avasarala szemén keresztül. Nem tudom, hogy maga a politikai környezet volt-e az oka, de valahogy egy kicsit sótlannak éreztem az ő szemszögéből folyó történeteket. Még annak ellenére is, hogy csúnya, nőhöz nem nagyon illő szavakat adott a szájába az írópáros. A politikus háta mögé festett család is viszonylag eléggé statikusnak tűnt, bár ezzel lehet, hogy páran vitába szálnának.

 

Nekem valahogy hiányzott az előző nagy könyvből áradó Miller-Holden dinamizmus. A 4 nézőpont karakter inkább hátrányára, mint előnyére volt a változtatásoknak. A történet sem fogott meg annyira, mint az előzményben, valahogy nem hozott tűzbe a karakterek ide-oda utazgatása.

 

Két dolgot is érdekesnek találtam viszont, ami nem nagyon függött össze a történettel. Az egyik az időeltolódás kérdése, és az üzenetküldésben jelentkező várakozási idők. A másik pedig a világháló, ahol láthattuk Prax üzenete milyen hatást váltott ki, majd azt is hogy ebből később mi következett.

 

Bosszantó dolog azonban jóval több is akadt. A legfontosabb, ahogyan sikerült Holdennek megint az események középpontjába kerülnie és ennek következtében még nagyobb hatással lenni a háborús helyzet alakulására. Karakterének viselkedése megint csak egy más kérdés. Érdekes, de valahogy egyik nézőpont karaktert sem tudtam igazán megszeretni, talán egyedül a Marsról jött katonanőt. Még annak ellenére is, hogy az utolsó fejezete elég abszurd...

 

Alapvetően azonban a Caliban's War nem rossz könyv és ahhoz elég jó, hogy kíváncsi legyek a következő részre is.

Egy elveszett jegygyűrű

Nem nagyon hiszem, hogy sokan emlékeznétek még Annamária elveszett fülbevalójának esetére, ami már közel 4 éve történt. Annyiból én sem emlékeztem jól a történetre, hogy az angol nyelvű blogomban 3 évet említettem.

 

A szép télies márciusi hónapunkban, néhány napja esett meg a következő. Már éppen indultam el a munkahelyemről, hogy a szokásos ügymenet szerint felvegyem Évit és gyermekeimet egy köztes találkaponton, hogy onnan Annamária balettjére menjünk. Ekkor jött egy kétségbeesett telefonhívás feleségemtől, hogy elveszítette a gyűrűjét... a buszmegállóban.

 

Mondtam neki, hogy még pár percig keresse. Így is tett, de nem talált semmit sem a szakadó hóesésben. Miután felvettem őket és leraktuk Annamáriát a baletten indultunk vissza gyűrűkeresésre. És a hó közben csak hullt...

 

Az egyre lassuló közlekedésben haladtunk a helyszín felé. Az üvegfalú buszmegálló mögötti részre esett valahol a gyűrű, ahol először pattant egyet a betonon, majd begurult fűcsomós mocsokba. A közel 10 perces, eredménytelen kapirgálásban teljesen elfagytak az ujjaim, még tegnap is éreztem, hogy fájnak az ujjvégeim. Visszamentem a kocsihoz, hoztam rongyot, hogy megtöröljem nedves, fagyos, mocskos kezeimet, valamint a hólapátot, hogy azzal megújult erővel ugorjak neki a keresésnek.

 

Végül erőfeszítéseimet siker koronázta. Megtaláltam a gyűrűt!

LEGO-kiállítás a Camponában

Gyerekként ki ne rajongott volna a LEGO-ért? Vagy talán inkább úgy tenném fel a kérdést, létezik-e, hogy a bennünk rejlő gyermek, legyünk bármennyi évesek, ne epekedne ezekért a színes, műanyag építőkockákért? 

Aki egyszer találkozik a LEGO-val és vele való építés szépségével, az bizonyára örökre elveszett. Szerencsére szülőként másodgyermekkorunkat élhetjük, amikor csemetéinknek szintén ezt vásárlunk valami ünnepére. Ilyenkor együtt vagy önző módon saját magunk építjük meg a doboztetőn szereplő tárgyat vagy jelenetet. Persze az egészet úgy adjuk elő, hogy "mi csak segíteni akartunk" megcsinálni.

A család közös rajongása az, ami szinte kihagyhatatlanná teszi egy ilyen kiállítás megtekintését. Korábban Évivel, még gyermekek nélkül akartunk megnézni egy LEGO-kiállítást, de a túl nagy sort nem akartuk kivárni, ezért inkább kihagytuk. Néhány éve itt a XXII. kerületben is lett volna lehetőségünk megtekinteni egy ilyent, de túl kicsi volt a hely, túl nagy a tömeg, ezért inkább ezt meg sem próbáltuk. Azonban most (2013.03.08 - 2013.04.07) a Camponában is meg lehet tekinteni néhány igazi LEGO-csodát. A széles, hosszú folyosók nyújtotta lehetőséggel bőséggel élt a kiállító, hiszen az alsó és felső szinten is megtalálhatóak vitrinjeik.

A Tropicarium bejárattól közelítve rögtön lerohan minket a kalózós téma. Méteres nagyságú emberalakok és hozzájuk méretarányosított állatok vannak üvegkalitkába zárva, amik gombok nyomására még akár mozognak is. Az épület másik végében az emeleten vikingek vannak hasonlóképpen megformálva. Ezt a részét nem is igazán értettem a kiállításnak, hiszen ezeket otthon  nem lehet megépíteni.

Az emeleten a mozi előtt volt néhány üvegvitrin, aminben különféle LEGO városok láthatóak. Valahogy a járművekből egyfajta retrós hatás érezhető, de jó van ez így. Sok gyerek álma, hogy egyszer egy ilyenje legyen otthon. Érdekes módon az alsó színten is volt egy hasonló, de nem teljesen ugyanaz.

Az alsó és felső szint tele volt az apró LEGO elemekből összerakott óriásszobrokkal, ezek közül mindet nem is emelném ki, csak néhányat. A legnagyobb egyértelműen az egy embernyi magasságú Einstein fej, kinyújtott nyelvvel és mozgó szemekkel. Persze, a kedvencem a Star Wars "részlegen" megtalálható csoportosulás (It's a trap!) volt, mérethű Darth Vaderrel (akire valami kopott fekete köpenyt dobtak rá), Yodával (akiről inkább a Clone Warsos verziója jutott az eszembe, mint a klasszikus trilógiában szereplő énje), valamint R2D2-val.

A köztük lévő üvegakváriumban pedig a Csillagok háborúja világának modeljei. Persze nem az összes, ezért hiányérzetem is volt. Szívesen láttam volna még néhány klasszikus űrhajót, de még így is elkapott az akarom-akarom érzés.

Annamária még egyetlen problémára világított rá: csak egy egyféle lányos LEGO van. Nos ezzel nem nagyon lehet mit tenni, és szerintem ezzel nincs is túl nagy baj. A hagyományos elemekből úgyis szinte bármit meg lehet építeni, amit kigondolunk, a tematikus dobozokban rejlő modelleket pedig valószínűleg úgyis csak 1-2 alkalommal rakjuk ki és játszunk vele.

Az egész kiállítás jó, érdekes és ingyenes. Mindenképpen érdemes megnézni, ha arra járunk... és közben lehet folytatni az álmodozást, ha nyerünk a lottón, akkor megvehetjük maguknak a LEGO Halálcsillagot, Csillagrombolóval és amivel akarjuk.

Joe Abercrombie - A penge maga (Az Első Törvény első könyve)

Már egy pár éve a polcomon porosodott ez a könyv, aminek a borítója anno annyira megragadta a figyelmemet. Beismerem, hogy én is azon olvasók közé tartozom, aki előszeretettel választ a külcsíny alapján is. A valóban gyönyönyű és kreatív borítón túl mentségemre szóljon még, hogy korábban már olvastam néhány meggyőző kritikát Az Első Törvény könyvsorozat első kötetével kapcsolatban.

 

Az első fejezet még annyira nem is fogott meg, de szükséges volt, hogy Logent kiragadja társaival alkotott közösségéből és hogy egy kicsit betekintést nyújtson számunkra a karakteréből. Persze a későbbiek során jóval többet meg tudunk a számtalan sebet elviselni képes harcos személyiségéről és a benne rejlő potenciálról.

 

A második fejezet Gloktával, a könyv egyik legjobb karakterét mutatja be számunkra. Az inkvizítor nem csak kínzásaival hoz egyfajta brutalitást a vaskos kötetbe, hanem egyedi gondolataival és humorával is. Érezzük a szánnivaló, szerencsétlen kripliben lévő állandó dacot, az ünnepelt hősből, szánalmas, megvetendő ronccsá változott alakot, aki napi szintem megküzd az élettel.

 

A harmadik nagyobb hős egy Jezal névre hallgató nemes, aki gyakorlatilag Glokta fiatalkori énje is lehetne. Az inkvizítor többek között ezért is utálja annyira. Olvasás közben talán az ő karakterével szimpatizáltam a legkevésbé. A belőle sugárzó arrogancia és gőg még a (remek) magyar fordításon is bőven érezhető.

 

A könyv felénél jött egy törés, ami egy újabb központi szánt karaktert hozott be a történetbe. Persze rajta kívül még számos nagyobb, vagy kedveltebb szereplő is van, de valamiért úgy érzem, hogy a sötétbőrű nő kulcsfigura lesz. A vele kapcsolatos első fejezetek nem váltak ugyan a kedvenceimmé, mégis nem rontottak a könyv színvonalán.

 

A történetet olvasva, a karakterek kifejtését és konfliktushelyzeteket Joe Abercrombie valami fantasztikusan alkotta meg. A könyv felénél az járt a fejemben, hogy nem lehet ez az író első könyve. Pedig úgy tűnik, hogy ez az.

 

 

Az azonban kétségtelen, hogy ez még csak egy nagyobb eposz első darabja. Ebben a könyvben még "csak" a karakterek és a politikai helyzet felvázolása történt meg, valamint a csapatépítés. Ugyan már körvonalazódtak a nagyobb konfliktusok is, de én úgy érzem, hogy ez még csak erősen a kezdet. Innen még bármi történhet, ugyanis még nem lehet látni a végső célt, a kaland elsődleges okát.

 

A penge maga nem ajánlható könnyűlelkűeknek. A vad, nyers brutalitás, a kínzások és szinte derült égből előtörő káromkodások nem mindenkinek való. Én kifejezetten élveztem, amikor 1-2 karakter szájából abszolút nem várt káromlatok törtek elő, vagy például, amikor a könyv vége felé Bayaz előjött a fürdőből. Egyszerűen zseniális.

 

Most még nem tudom, hogy mi vár rám a trilógia következő könyveiben, de remélem Abercrombie tudja tartani ezt a stílust és színvonalat. Már régen éreztem bármilyen olvasmánnyal kapcsolatban azt, hogy most és azonnal szeretném falni a folytatást.

Lost - Eltűntek

Úgy döntöttem én sem akarok kimaradni a 6 évad nyújtotta kalandból, amit a sokak által mérföldkőnek tartott Lost - Eltűntek című tévésorozat nyújthat, ezért belekezdtem... Majd befejeztem.

 

A kezdet meglehetősen nehéz volt. Amikor az RTL Klubon ment a sorozat, akkor valószínűleg rosszkor tekinthettem bele, mert éppen valami orvosos dolog volt folyamatban, talán dzsungel körülmények között műtött valakit, a doki. Nagyjából itt vesztett el engem először a Lost, ugyanis nem szerettem volna egy orvosközpontú sorozatot nézni.

 

Eltelt pár év, mire újra felszívtam magam. Megtudtam, hogy a sorozat nem csak annyiról szól, hogy ott vannak egy szigeten, amit nem kiszavazás útján lehet elhagyni, és az egész nem (csak) az orvoslásról szól, hanem van benne kellő misztikum. Ennek kapcsán pár éve neki is láttam, aztán valahol a 4. rész környékén elakadtam. Nem azért, mert nem tetszett volna, hanem valami közbejött és hónapokkal később, már nem akartam újrakezdeni, vagy onnan folytatni.

 

Valamikor tavaly novemberben szántam el magam, hogy itt az ideje egy masszív Lost darának, amit kisebb megszakításokkal február végére sikerült is befejeznem. Voltak napok, amikor sikerült 4-6 részt is megnézni, de általában kettesével haladtam.

 

Az alaptörténet szerint egy repülőgép lezuhant a szigetre. Érdekes módon rengeteg túlélő van és súlyos sérült gyakorlatilag egy szál sem. Ugyanakkor van nagypocakú, mindennapos terhesnőnk, valamint olyan tolószékesünk, aki a lezuhanást követően futni is képes. Aztán lassan következnek a további furcsaságok, fura hangok az őserdőből, jegesmedve, beazonosíthatatlan rádióüzenet és egyéb nyalánkságok.

 

Aztán persze jöttek a pofonok is. Mert a szigeten nem csak halászás, vadászás és gyüjtögetés folyt, a szerelemes párok kialakulása mellett, hanem egyéb módon is harcolni kellett a fennmaradásért, túlélésért. Ez pedig vagy halálesettel, vagy sérülésekkel járt, amikor a dokinak gyógyítania kellett, vagy csak simán visszaemlékezés volt a múltba, esetleg egy "másik jelenbe", ahol megintcsak műtöttek. Az évadok jól kitalalált fősodor mentén haladtak előre, és ahogy hőseink folyamatosan szintet léptek, úgy találkoztak újabb főellenségekkel vagy újabb főküldetéssel. Mikor az íróknak már elegük lett, az adott helyzet körbetipegésével, akkor mindig kitaláltak valami újat, lehetőleg valami misztikusat, amin az egyszeri néző nyugodtan agyalhat a következő részig, évadzárásig, vagy évadnyitóepizódig.

 

Az érdekes agyszüleményeknek köszönhetően a Lost tobzódott a baromságokban. Tele volt olyan dolgokkal, amiken alapból nem érdemes fennakadni (miért állt mindig jól a szereplők haja, honnan volt tűzük, fáklyájuk), és olyanokon, amiken annál inkább (egy lezuhant repülővel felszállni).

 

Mindezek ellenére a Lost sikeres volt. Vajon miért is? A nézők szeretik, ha olyan kérdéseket vetnek, amire ők kereshetik a válaszokat. Valamint a Lost sikeresen magába tömörített több olyan dolgot, ami a sikerhez feltétlenül szükséges. Volt benne gyerek (sőt, kisbaba is!), kutya, szerelem, viszály, nagyjából minden bőrszín képviseltette magát, valamint több sorozattípus elemeit is meg lehetett benne találni. Ez utóbbiban nagy segítséget jelentett, amikor a szereplők múltjába kaptunk betekintést. Gyakorlatilag volt itt minden, nyomozós, orvosos, átverős, utcai rendőrős, stb. Aztán ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a kiszavazás részt leszámítva egy picit túlélő-valóságshow hangulatot is nyújtott, ahogy szerettek volna túlélni és kijutni a szigetről.

 

A Lost rengeteg kérdést dobott fel, amiket nem sikerült teljes mértékben megválaszolni. Én mégis azt mondom, hogy jól van ez így. Az egész sorozatot és lezárást illetően hasonló a véleményem, mint A setét torony könyvsorozattal: nem a célállomás a lényeges, hanem az út, amin keresztül sikerült odáig eljutni.

 

Nem voltam csalódott vagy bosszús a befejezés miatt, mert igazából annyira túlbonyolították addigra az egész történetet, hogy jobb megoldást nem nagyon lehetett volna találni. Mindenesetre nem tudom teljesen tisztaszívvel ajánlani mindenki számára az egész sorozatot. A menetközben koncepcióváltások, illetve misztikus elemek sokakat elriaszthatnak...

Orson Scott Card - Végjáték (Ender's game)

A sci-fit kedvelők számára szinte kötelező olvasmánynak mondják a Hugo- és Nebula-díjat nyert Végjátékot, ezért én is úgy döntöttem, hogy kipipálom a listámról.

 

A Föld már két hangyinváziót vészelt át az elmúlt évszázadban és javában készülnek a harmadikra. A katonai vezetők a gyerekekben látják a reményt, hogy győzelemre viszik a földi flottát, ezért már születésüktől fogva keresik a megfelelő katonákat. A Wiggins családból két kiszemelt is volt, de egyik sem tűnt megfelőnek, ezért a családnak megengedték, hogy 3. gyermekük is születhessen. Reményük annyiból bevált, hogy a - kezdetektől megfigyelés alatt álló - gyermek, Ender végül felvételt nyert a hadiakadémiára.

 

A korábbi közegéből való kiszakítás túlságosan nem rázta meg, mert nem volt teljesen elégedett a sorsával, egyedül lánytestvére iránt táplált számára kellemes érzéseket. A kiképzés nem volt egyszerű, de hogyan is lehetne az egy csapat gyermek számára, akiket nem gyermekként kezelnek. Orson Scott Card regénye ezt igyekszik bemutatni, hogy a felnőttek milyen "gonosz", céltudatos módon nevelik és irányítják a gyermeket, hogy azzal az egész emberiség sorsát tegyék majd jobbá.

 

Ender szenvedését, belső vívódását, a gyermekben felvetődő morális érzéseket nem könnyű feldolgozni, ugyanakkor jóleső érzés látni, hogy veszi az akadályokat és közben mi játszódik le benne.

 

A végső cél, hogy felkészítsék a növendékeket a hangyok névre hallgató idegen faj elleni küzdelemre. Sajnos az idegenekről túl sok mindent nem fogunk megtudni, főleg a könyv elején. Ezért igazából azt sem tudjuk átérezni, hogy mi ellen is folyik a küzdelem (Nekem egy kicsit a Csillagközi invázió ugrik be, amikor a hangyok elleni harcokat említik).

 

Kicsit furcsa volt a hidegháborús érzéstől átitatott (a Varsói Szerződés országaira többször van hivatkozás), de mégis a jövőben játszódó regényt olvasni. Érdekes volt az internethez hasonló kommunikációs csatorna bemutatása is, ahol a két politikai nagyság fejtette ki a nyilvánosság felé a nézeteit. Szinte tapintható volt végig, hogyha egyszer győzelmet aratnak a hangyok elleni harcban az összefogott országok, akkor újabb világháború következhet.

 

Orson Scott Card regénye koránt sem tökéletes, de ennek ellenére jó és mély gondolatokat képes ébreszteni. Vajon mi az a határ, aminek még kitehetjük egy gyermek tűrőképességét? Biztos helyes döntés így kihasználni őket? Azon is gondolkodom, hogy vajon mennyit foghatott a Végjátékon az idő, amikor azt látjuk egész fiatalok is számítógépes játékon, hogyan reagálnak a szimulációs eseményekre.

 

Nem akarok senkit elriasztani a Végjátékról, vagy inkább tükörfordításban "Ender játékától", mert igazából könnyen olvasható, érdekes és van benne érdekes fordulat is. Ugyanakkor van, amikor leül a történet (főleg a politizálós részek) és kicsit döcögősebben halad előre. Ez talán azért is van, mert az írás első változata egy 90.000 karakteres novella volt, amiből végül kialkult az Ender's Saga első kötete.

 

Én azt hiszem, hogy valamikor folytatni fogom ezt a sorozatot is.

Csokis-banános muffin

Igazából az alaprecept a mindmegette.hu oldalról van, csak egy picit kiegészítettem. A saját blogomban is csak azért teszem közre, hogy könnyebben megtaláljam, ha meg akarom csinálni.

A muffinkészítést már volt, aki a sütikészítés egyik legaljának tartotta, mert igazából nagyon el sem lehet rontani. Össze kell keverni az összetevőket, aztán mehet a sütőbe.

 

Hozzávalók:

- 1 bögre liszt

- 1/4 bögre cukor

- 3 evőkanál kakaópor

- 1 csipet só

- 1 csomag sütőpor

- 1/4 bögre étolaj

- 1 bögre tej

- 1 tojás

- 2-3 érett banán

- ízlés szerint apróra vágott vagy összetört csoki

 

Első körben a száraz alapanyagokat keverem össze (a lisztet, cukrot, sót és sütőport). Ezt követően gépi habverőm verem egy kicsit a tojást, majd hozzáadom a tejet és az étolajat, majd ezt követően a "szárazanyagokat". Miután az egész elegyet összedolgoztam hozzákeverem fakanállal a felaprózott csokit, valamint a kis kockákra összevágott banánt. Ha az így kapott tésztaanyagot túl folyósnak találjuk, akkor egy kis liszttel még lehet sűríteni.

 

Én szilikonos muffinformákba szoktam önteni a tésztát, nagyjából mindegyik feléig. Előzetesen nem szoktam kikenni a formákat, mivel a szilikonosból könnyen kijön, másrészt van annyi olaj az elegyben, hogy ezt a feladatkört is ellása. 180 fokra előmelegített sütőbe teszem és nagyjából 20 percig sütöm. Nekem ez a mennyiség nagyjából 12-18 muffinra elegendő.

 

Látható, hogy nem egy bonyolult dolog muffint sütni. Ráadásul a banán akár el is hagyható, vagy más gyümölccsel helyettesíthető. Csokiból is saját belátásunkra van bízva, hogy milyent teszünk bele (itt lehetőség van a húsvéti- vagy mikulás csokik bedolgozására). Ha akarjuk, akkor a tésztába keverhetünk még tört diót, mogyorót vagy akár mandulát is.

Pandemic

Valahogy soha nem gondoltam volna, hogy valaha érdekelni fog egy orvoslással, vírusokkal, betegségekkel kapcsolatos játék. Még akkor sem, ha éppen azon munkálkodunk, hogy azzal jót tegyünk az egész emberiségnek. Persze szigorúan játék szinten.

 

Nem is tudom igazából, hogy mi vitt először - a jelenleg a Boardgamegeek-en 49. helyen tanyázó - Pandemic névre hallgató játék irányába. Talán az, hogy ebben egy olyan kooperatív, közös együttműködést megvalósító játékra lelek, ami Évinek és talán a kicsiny társasjátékokat is kedvelő barátainknak is tetszeni fog.

 

Mi is lapul a dobozban, miről is szól ez a játék?

A dolgokat leegyszerűsítve a világot négyféle járvány tartja rettegésben. Amelyek, ha túlzottan elszaporodnak és mi nem gondoskodunk a megfékezésükről, akkor vége az egész emberiségnek. A játék elején kiválasztott szerepekbe bújva kell küzdenünk a halálos betegségek ellen a Föld bolygó nagyvárosaiban.

Ennek lemodellezéséhez kapunk egy világtérképet, 5 szereplapot, 5 bábut, 4 színben fakockákat, betegségeket-, betegségkitörést-, fertőzöttségi szintet jelző korongokat, valamint rengeteg kártyát. Ezen kártyák egy része lehet normál városkártya, fertőzéskártya, különleges esemény vagy járványkártya.

 

A játék kezdetén meghatározzuk a nehézségi szintet, a szerepeket, valamint, hogy honnan indulnak a betegségek, majd kezdetét veheti az izzasztó, sok gondolkodást igénylő küzdelem. Az öt szerep mindegyike ad valamilyen bónusz, olyan egyedi tulajdonságot, ami nagyban megkönnyítheti a végső győzelmet.

 

A Pandemicben minden játékosnak 4 akcióra van lehetősége a körén belül. Ez lehet alapakció, vagy valamilyen egyedi jellegű. Az alapakciók során a térképen van lehetőségünk mozogni, vagy egyik szomszédos városról másikra, vagy lapok segítségével egy távolabbira, vagy kutatóállomás segítségével egy másik kutatóállomásra. Az egyedi akciókban lehetőségünk van gyógyításra, gyógymód feltalálására, kutatóállomás létesítésére vagy a tudásunk megosztására. Akcióink megfelelő kiválasztása azonban nem olyan egyszerű feladat, mint azt előzetesen gondolnánk. Néhány esetben érdemes megvitatni társainkkal, hogy mit csináljunk. Pl. melyik városban érdemes találkozni, hogy ott meg tudjuk egymással osztani a tudást, vagy hogy hozzunk-e létre gyorsan kutatóállomást valamelyik gócpont közelében.

 

Az akciónk végrehajtása után még húzhatunk két lapot a játékospakliból. Ha ellenőriztük, hogy a kezünkben lévő lapok száma nem haladja meg a hetet, akkor és nem húztunk járványkártyát (aminek hatásait azonnnal végre kell hajtani), úgy húzhatunk a fertőzéssávon lévő mennyiségnek megfelelő fertőzéskártyát. 

 

Rövid leírásomban nem térek részletesen a Pandemic szabályaira, de ezeket ugye mindenki megtudhatja a képekkel és példákkal illusztrált kézikönyből. Nagyon fontos azoban jól elsajátítani az utazással, a gyógyítással és betegségek gyógymódjával kapcsolatos szabályokat, mert ez sokat módosíthat a játékélményen. Az állapotjelző sávokon mindig állítsunk és ezek hatásait mindig tartsuk szem előtt. Nem mindegy, hogy a körünk végén

 

A Pandemic nem mondható könnyűnek. Csak akkor könnyű, ha valamilyen szabályt rosszul értelmezünk vagy nem veszünk figyelembe. A győzelem csak egy esetben lehetséges, mégpedig, ha sikerül minden betegségre gyógymódot találnunk. Vereséget szenvedni azonban sokkal könnyebb. Szomorú véget vethet a játéknak, ha egy színből elfogynak a betegségjelző kockáink, ha betegségek kitörését jelző sáv a halálfejes részbe érkezik, vagy ha elfogy a játékos húzópakli.

 

Összegzés

 

Az utóbbi hetekben jó pár játékot sikerült befejezni Évivel, melyek nagy része bizony csúfos kudarc lett. Eleinte még néhány szabályt nem teljesen értelmeztünk jól, így akkor jobb volt a győzelmi mutatónk, mint az utóbbi időben. DE(!) a kudarcok ellenére a játék meglehetősen szórakoztató, mivel mindvégig izgalmas. Nem egy alkalommal fordult elő, hogy a végső siker kapujában felhúztunk egy csúnya járványkártyát, ami végül pusztulásba sodorta az egész emberiséget.

 

A játék kapcsán még két dolgot megjegyeznék. Az első, hogy az utóbbi időkben a Vateráról vagy egyéb oldalakról viszonylag kedvezményes áron hozzá lehet juni a francia verzióhoz (Pandémie). Szerencsére a játék nem annyira nyelvfüggő, ezért ha el tudjuk fogadni, hogy a városok nevei franciául vannak, valamint, hogy néhány kártyán francia magyarázat található, akkor nyugodtan megvásárolható a játék. Már csak azért is, mert Kecskeméti Társasjáték Klub oldalán a magyar nyelvű játékszabály mellett letölthetőek a szerepkártyák magyar fordításai is (ez utóbbit akár teljesen kinyomtathatjuk is).

 

A másik pedig, hogy a játék nemrég kapott egy új ráncfelvarrást, amiben néhány apróságon javítanak és módosítanak, valamint két új szerep is megjelenik (az alapjáték esetében). A beszerzés előtt érdemes elgondolkodni azon, hogy pár új lap kapcsán az új verziót vagy a régit vegyük-e meg.

Egy ilyen Star Wars témájú verziót azonban szívesen elfogadnék (Itt és itt lehet bővet megtudni a Star Wars re-designról):

 

(A képek a http://www.boardgamegeek.com oldalról vannak.)

Mu Csacsi

A lányomra zúduló hatalmas ajándéktömegből január közepére is jutott, ugyanis akkor tartotta meg születésnapi buliját - zömmel ovisokkal teli - baráti körével. Szerencsére volt egy kis egyeztetés, ezért sikerült célzottan ajándékot választani Annamáriának, ráadásul meglehetősen akciósan.

A választást részben kényszer szülte ugyanis meghatározott összeghatáron belül kellett használható és valamilyen részben időtálló darabot találni. Előzetesen magyar szabályt nem találtam és a Mu Csacsi doboza láttán is egy kicsit húztam a számat, de még mindig ez tűnt a legkisebb rossz választásnak.

Azonban már a kicsomagolásnál érezhető volt, hogy nem hoztunk túl rossz döntést. A kétoldalas magyar nyelvű szabály egyáltalán nem volt bonyolult és könnyen el is lehetett magyarázni. A 3 csacsifigurát nem értettem, hogy miért kell külön tasakokba csomagolni, de ez végülis nem jelentett semmi problémát. Először egy picit értetlenül néztem a kartonból kinyomkodott 12 területlapkára, de végül ezek jelentőségét is el tudtam fogadni. Az 5 színből, egyenként 25 darabos fakorong halmok láttán pedig egyszerűen ujjongtam!

Lássuk, miről is szól a játék.

Első lépésben a 12 mezőlapkát kör alakban kirakjuk az asztal közepére, majd minden negyedik mezőre teszünk egy tetszőleges csacsit. Így minden állat között pontosan 3 hely marad ki. A pakli kártyát a hátoldalon található kategóriákon belül megkeverem, majd egymásra pakolom úgy, hogy az A jelzésűek vannak felül, amit ABC sorrendben követ a többi minipakli.. A lapokat mindenki számára jól elérhető helyre teszem. Az előkészületek legmacerásabb része következik, a színes korongok színenkénti szétválogatása. (Én ezt csak Hamupipőke minijátéknak hívom.) Végezetül minden játékos kap magához egy korongot, amin 5 szín található, valamint egy mutató.

A kezdőjátékos tetszőleges kiválasztása után (ki tud szebben iázni) kezdődhet a játék. Egy játékos a körében húz egy lapot, majd végrehajtja a többiek előtt a rajta lévő feladatot. Pl. szürke szamarat húz valaki, amin az szerepel, hogy 3 táplálékot (fakorongot) kell választania, majd 3 mezőt lépnie. A középen lévő színes korongokból bármilyen kombinációban be lehet rakni a három (vagy a kártyán megjelölt mennyiséget), csak azt hangosan mondani is kell! Többszínű csacsi esetén szabadon lehet választani, hogy melyiket szeretnénk megtömni "hamival".

Egy idő múltán olyan lapok is előkerülnek, amin a szamaraink éppen ürítenek. A gyermekeim körében mindig nagy öröm van, amikor az állatok "kakilnak". Ha valaki ilyen kártyát húz, akkor a lapon szereplő színben lévő állatot megnevezi és szól a többi játékosnak, hogy lehetőleg titokban állítson be magának mindenki egy színt a maga kis óramutatójával a kartonkorongján. Ha ezzel mindenki megvan, akkor lehet az adott szamarat megszabadítani a benne lévő táplálékoktól.

Fontos, ha több játékos ugyanazt a színt jelöli meg, akkor azokat egyenlő arányban kell szétosztani, és minden olyan korongot, ami ezek után fennmarad visszakerül a csacsiba. Itt is hangosan mondani kell, hogy milyen és mennyi korongot pakolunk vissza.

A játék addig tart, amíg a stoptáblás kártyát valaki fel nem fordítja, majd ezek után az összes csacsit kiürítettük. A végső győztes az lesz, akinek a játék végén több korongja lett.

A Mu Csacsi egy remek gyerekjáték, amit felnőttek bevonásával is roppant mód lehet élvezni. Persze egy lapszámoló mágusnak nem jelenthet túl nagy problémát a csacsikban lévő korongok lekövetése, de a játékot nem is nekik találták ki. Az ajánlott életkor 6 év, de nyugodtan játszhatjuk egy 4-5 évessel is. A csacsikkal való lépegetés segít nekik a számolás biztosabb használatában, valamint egy picit össze is kavarja őket, hogy melyik állatban végülis mi lapul. A színes fakorongokkal való etetés is jól tudja fejleszteni a szortírozói, számolói képességeiket.

A játék mechanizmusába nem nagyon kötnék bele, azonban lenne két apró észrevételem. 

Az egyik, hogy a dobozban lehetett volna még egy tetszőleges jelölő. Ugyanis a csacsikat könnyebb úgy etetni, hogy kézbe vesszük, majd úgy tömjük az általunk választott korongokkal. Ezt követően pedig vissza kell tennünk arra a mezőre, ahonnan elvettük. Ez persze nem mindig sikerül. Mi itt mindig használunk valami apró tárgyat, amivel jelölni tudjuk az elvett csacsi helyét, hogy később pontosan ugyanoda tudjuk visszatenni.

A másik észrevétel, hogy a csacsik ürítésénél célszerű használni valami "kakilótálat", mert különben a kipotyogó fakorongok könnyen elgurulnak. Ez pedig igencsak bosszantó tud lenni.

Összességében a Mu csacsiról elmondható, hogy remek gyermek játék, amit mi felnőttek is nagyon tudtunk élvezni. A munkából megfáradtan hazatérve mi sem tudunk kellő mértékben koncentrálni az állatokban lévő bogyók pontos követésére, ezért már párszor minket is ért meglepetés. A szabályok nem túl bonyolultak, a szerencse igazából elhanyagolható mértékű, ha tudunk rendesen figyelni. Persze ez eddig nem nagyon sikerült...

Az ajándékválasztási elképzelésünk helyessége úgy tűnik, hogy igazolódott. A játék közben - láthatóan feszülten - figyelő/gondolkodó gyermekeim arcára nézve azt láttam, hogy jól szórakoznak. A végeredménytől függetlenül pedig már párszor elhangzott tőlük a "Játszunk ezzel még egyszer" felszólítás. A Mu Csacsit bátran ajánlom óvodáskorú gyermekes családok részére.

(A képek a http://www.boardgamegeek.com oldalról vannak.)

iPad Mini

Nem gondoltam volna, hogy erről a készülékről írok leghamarabb bejegyzést. Sokkal nagyobb esély volt egy  Windows Phone-ról vagy egy "noname", Android operációs rendszerrel felvértezett, kínai tabletről. De mivel anyósom beszerzett magának egy ilyen Apple készüléket, ezért volt pár napom arra, hogy egy picit jobban megismerkedjek az iPad2 kistestvérével.

Az "öcsi" vagy inkább "hugi" első ránézésre sokkal jobban megszerkesztettnek tűnik, mint a bátyus. Az iPad2 szinte bumfordinak tűnik, a kicsi, karcsú Mini mellett, mely ugyanazt a technikát hordozza magában, csak sokkal jobban összepasszírozva. Természetesen az egy dolog, hogy a kisebb kijelző kisebb akkumulátort igényel, de az egyéb fontos alkatrészek mérete is jelentősen zsugorodhattak.

Az első benyomások nagyon kedvezőek voltak rám. A készülék egyszerűen kézbe simuló, és talán ezért is tűnik érthetetlennek számomra, hogy az Apple miért nem rukkolt elő korábban egy kisebb iPaddel. Ezzel jelentős lépéshátrányba került az Androidos vetélytárssakkal szemben. Ráadásul az ára sem túl barátságos. Nagyjából két Nexus 7-et lehet ennyi pénzért kapni. A jelentősen túlárazott termékre nem jelent mentséget, hogy prémium kategóriás, luxus hatást kelt, sőt még az alumínium hátlapon lévő almás logó sem.

Az iPad Mini sebességével nincsen gond, ha korábban is hasonló gyorsaságú tablettel rendelkeztünk tapasztalattal. Az alkalmazások döcögés nélkül futnak, DE... A készülékben még nem kaptuk meg a sokat ajnározott retina displayt, valamint számomra azért egy kicsit pici a kijelző. Az iPad2-vel megegyező felbontás, de kisebb kijelzőn jelenik meg, ezért értelemszerűen a böngész során kisebb betűket kapunk vissza, valamint filmet nézni sem olyan élmény, mint a nagyobb tesón. Az más kérdés, hogy a különféle tableteken való film- vagy sorozatnézésnek eleve nem elég magas az élvezeti értéke. (Az pedig megint csak más kérdés, hogy gyakorlatilag egy olyan lejátszó alkalmazás van, amely hivatalosan élvezheti az AC3 támogatást, ráadásul az is fizetős. A régebbi Oplayert sajnos már sokan felfrissítették, vagy egyáltalán nem ismerték.)

A nagytestvérhez képest nem csak a zsugorításban találhatóak javulások. Az iPad Mini sokkal jobb kamerákat kapott, mint az iPad 2. Persze számomra még mindig egy kicsit hülyén néz ki, ha valaki a tabletjével kamerázik vagy fényképezik. 

Az iOS 6-os verziójával felszerelt iPad Minivel természetesen vannak apróbb problémák is. A 6-os operációs sajátja, hogy licensz problémák miatt buta térképprogrammal kapjuk, valamint nincsen alapból Youtube. Továbbá az új, lightning csatlakozó is okozhat problémákat, ha éppen töltenünk kellene a készüléket. Sajnos nem tudunk bárkitől kölcsönkérni egy mikro usb-s töltőt, vagy egy régebbi Apple terméket használótól a korábbi csatolót. Nagyjából ezzel ki is merültek a kütyüvel szembeni aggályaim, problémáim.

Összességében elmondhat az iPad Miniről, hogy remekül megszerkesztett készüléket kapunk kézhez. A jó kis masszív burkolatba rejtett csoda szinte azonnal a szívünkhöz képes nőni. Igaz, hogy inkább női felhasználóknak ajánlott, de szerintem nincsen egy olyan kütyümániás sem, aki ne fogadna el egy ilyen készüléket ajándékba. (Az már csak a saját hülyeségem, hogy én magamnak inkább egy sokkal jobb ár/teljesítmény mutatóval rendelkező kínai, androidos tabletet szereznék be.)

Gyerek társasjátékok karácsonyra

Az év vége megint nagyon összejött Évi születésnapját követően csak úgy záporoztak az ünnepek. Jött Márton névnapja, a Mikulás, Karácsony, Annamária születésnapja... Természetesen az ünnepeltek nem csak cukrot, diót, mogyorót kaptak a sok csoki mellett, hanem játékokat is. Ezeket próbáltuk elvinni a társasjátékok irányába. Ez már csak azért is ment viszonylag könnyen, mert szabad kezet, azaz meghatározott pénzkeretet kaptunk, amin belül vásárolgathattunk. Nézzük sorban, miket is kaptak a gyerekek (is) az év utolsó két hónapjában.

Panic Lab

Eredetileg a 3 éves fiam születésnapjára lett volna szánva ez az apró, idei megjelenésű, fémdobozos játék, de később úgy döntöttem, hogy inkább nővére kapja meg. A fiamat még csak most kezdik bizonyos dolgok hosszabb időre lekötni, ezért talán még bátor lépés lett volna a Panic Lab. Az 5 év felé rohamtempóban közeledő Annamária viszont már jó alanynak bizonyult.

A dobozban néhány kártya és 4 dobókocka található. A lapon kétféle állat, vagy inkább lény található, kétféle színkombinációban és mintában. 3 dobókocka ezen tulajdonságokat határozza meg, míg a negyedik, hogy melyik laptól, milyen irányba kell minél előbb megtalálni a körben elhelyezett lapok között. Ez a könnyített alapjáték, könnyedsége okán remek szórakozást nyújt a gyermekeknek. Persze a készítők nem álltak meg itt, hanem további, nehezítést szolgáló lapokat is csomagoltak a kisméretű pakliba. Az egyik az úgynevezett szellőző, amin keresztül beesünk és egy másikon jövünk ki, míg a további nehezítő lapok átformálják kicsi lényeinket (amőbáinkat) más színűvé, mintájúvá, vagy alakúvá. 

Ezen nehezítésekkel, már felnőttek számára is nyújt egy kis izgalmat. A játékot az nyeri, aki a megtalált amőbák után megszerzett meghatározott mennyiségű pontot.

Piranhas

Ez egy másik idei megjelenés, amit egy év végi aukción szeretem be. A játék egy pakliból áll, amit valamiért a 8+-os korosztályhoz soroltak be. A szabályok viszont annyira egyszerűek, hogy akár egy 4 éves is elboldogul velük. Sajnos csak német nyelvű szabályom volt hozzá, amit a zseniális Google Translator segítségével fordítottam le, ezért pici lyukak maradhattak a teljes szabály elsajátításában, de ezen hiányosságok bizonyára nem rombolják a játékélményt.

A lényeg, hogy a játékosok között egyenlően szétosztjuk a lapokat, majd felcsapunk egyet, amire mindenki pakolhat a saját stócából úgy, hogy abból mindig csak a legfelső lapot láthatja. Fontos szabály, hogy a dobott lapok tetejére csak olyant rakhat rá, amiből neki nagyobb hala van. Pl. a legfelső lap egy közepes sárga, egy kicsi piros és egy nagy kék. Erre egy nagy sárgát, közepes pirost, vagy nagy pirost tehet. Ezen felül még vannak az úgy nevezett piranják, amiket olyan halhármasra lehet rátenni, amilyen színű nincsen felül. Azaz az előbbi példát folytatva, a piros, sárga és kék halas lapra, csak lila, fekete vagy fehér színű piranják mehetnek. Ebben az esetben szükséges még a hangos "Piranja, piranja" felkiáltás is! Piranjára pedig pont fordítva mehet rá a lapok. Tehát egy kék piranjákat tartalmazó lapra csak olyan halhármast dobhatunk, amik között nincs kék. A méret nem számít. Viszont szükséges a "haluci, haluci" felkiáltás. :)

Persze van büntetés is, ha rosszat dobunk (mert pl. egy másik játékos beelőz), akkor az utolsó két lapot a paklinkba kell tenni. Ha a lapjainkat átforgattuk és maradt még nálunk, akkor a maradék lapokat addig kell forgatni, míg azok valakinél teljesen el nem fogynak. Ő lesz a győztes.

Málhas csacsi

A fiam még nem túl fogékony bizonyos dolgokra és főleg az egyensúly-érzékén és kézügyességén kellene javítani. Részben ezt a célt szolgálta a Málhás csacsi megvásárlása is.

Kapunk egy szamarat, aminek a hátára először fel kell pakolni a nyerget, majd arra a többi tartozékot. Ezeket sorban pakoljuk fel, majd a végén az veszít, akinél a csacsi lerúgja magáról a cuccokat. Három érzékenységi fokozatot lehet beállítani.

Mondanom sem kell, hogy a fiam azt élvezi, amikor a csacsi lerúgja magáról a tárgyakat.

Appenzell sajtvára

Az első komolyabb darab, ami inkább már nagyobb gyermekeknek való és még nem teljesen az enyéimnek. Itt már van bizonyos mértékű taktikázás, hogy miként toljuk ki a másikat, azaz ejtsük be a lyukba.

Jelen esetben a játék doboza is fontos tartozék, hiszen abban vannak a lyukak, ahová beeshetnek egereink. De ne szaladjunk ennyire előre.

A 2-4 játékos számára alkalmas játékban mindenki kap 4 egérbábut, amelyek közül egyet a doboz sarkán lévő tornyok egyikébe kell tenni. Ezt követően van minden játékosnak a saját körében 4 darab akciója. Egy bábuval léphet egyet (egy körön belül maximum 4 alkalommal), felfordíthat egy tetőt, vagy tolhat egy sort. A cél, hogy egyszerre két egérbábuval álljunk meg ugyanazon a sajton. Ha valakinek sikerül 4 különböző fajtájú sajtot összegyűjtenie, akkor megnyerte a játékot. Ez is pofonegyszerűnek hangzik, de igazából nem annyira az. Egyszerre kell emlékezni, hogy leborított tetődarabok alatt milyen sajtok vagy lyukak lehetnek és jól taktikázni, hogy meglegyenek a sajtok, vagy elkerüljük a csapdákat. Esetlegesen lehet arra is menni, hogy az egyik vetélytársunk három egerét lyukba lökjük és úgy ejtsük ki a játékból.

Érdekes módon Annamária lányom egészen ráérzett az ízére és bejött neki ez a játék is. Igaz még azóta nem nagyon mondta, hogy vegyük elő, de ha mi tettük azt, akkor nem ellenkezett.
(Ha pedig bárki, bármikor Appenzeller sajtot akar nekem adni, akkor ne fogja vissza magát. Egyszerűen imádom!)

Ébresztő Madárijesztő

Ez egy könnyebb, egyszerűbb darab, egészen fiatalok számára. Szerencse, illetve sokkal inkább memóriára építő játék, ahol a pörgetést követően kell 1-3 kukoricát kiszedni varjúnkkal. Ha rosszat veszünk ki, akkor felébred a madárijesztő és vissza kell tenni az adott körben kihúzott kukoricákat. Az nyer, aki egy bizonyos mennyiséget vagy egy bizonyos színből bizonyos mennyiséget összegyűjtött.

Természetesen Márton fiam ezt is igazából akkor élvezi, ha nem sikerül és ugrál a madárijesztő. Mindezek ellenére volt már olyan, hogy ő nyert... bár az kevésbé tette boldoggá, mint a középen ugráló figura.

Ígérem, hogy következő társasjátékos bejegyzésemben komolyabb játékokról is szót ejtek majd. Már régóta tervben van pár írás, csak eddig soha nem jutottam el odáig.

(A képek a http://www.boardgamegeek.com oldalról vannak)