A véletlenek szerencsés összejátszásának köszönhetően valahogy úgy alakult a helyzet, hogy szerdán sikerült eljutnom a
Gémklubba. Ez már csak azért is szerencsésnek tűnt, mivel a héten ezen a napon hosszabb a nyitvatartási idő, és így lehetőségem volt több játékot is kipróbálni.
Az első bálozók bénaságával toporogtam először egy helyben és próbáltam kitalálni, hogy mi legyen a következő lépés. Több asztalnál már játék folyt, vagy éppen nem volt sehol senki. Én - számomra - új és ismeretlen társasokat szerettem volna kipróbálni, ráadásul olyanokat, amik még valamennyire passzolnak is az érdeklődési körömbe.
Az egyik asztalnál éppen játékra készültek és mivel még volt hely, ezért csatlakozhattam a szintén akkor érkező Gáborral együtt. Az asztalnál Péter még csak éppen el kezdte volna magyarázni a szabályt Krisztinek, ezért pont jókor érkeztünk.
Először furcsán tekintettem az élénk, de ugyanakkor sötét hangulatot árasztó lapokra és különféle jelzőkre, amik közül a pontot érő lapkák úgy néztek ki, mintha valaki színes ceruzával rajzolta volna őket. Péter jelezte, hogy
Dark Tales: Snow White kiegészítővel együtt tanuljuk a szabályt, mert úgy sokkal jobb a játék és utólag belegondolva igaz volt, de ezt majd később kifejtem.
A játék lényege, hogy a játék végi- és közbeni célokkal győzelmi pontokat szerezzünk, amiből nálunk legyen a legtöbb értékű miután valamelyik játékosnak elfogyott az összes lapja a kezéből.
A körünkben miután egy lapot húztunk lerakhatunk egy tárgyat (jelző tokent) és le kell raknunk egy kártyalapot. Ezt megtehetjük magunk elé (és így a következő körökben is lesz hatása), középre (hogy a következő körökben valaki kihasználhassa jótékony hatását), vagy eldobhatjuk a dobópakliba (ahonnan csak különleges esetekben szerezhetjük vissza).
A kijátszott lapokkal pontot vagy valamilyen tárgyat szerezhetünk, esetleg egy másik játékos orra alá törhetünk borsot azzal, hogy ellopjuk vagy kinyírjuk az elé tett lapo(ka)t. Ez ugyan interakciót visz be a játékba, de ugyanakkor királycsináló hatása is lehet. Fel lehet róni apróbb problémának a nyelvfüggőségét, ami miatt erősebb lelkületű gyerekkel még nem nagyon lehet játszani. Pedig bizonyára élveznék.
Miután lejátszottuk a második partit sikerült ráéreznem az ízére és arra is, hogy miért használtuk a kiegészítőt is. Nem tudom, hogy anélkül mennyire állná meg magát a játék. Így is szinte több kiegészítőért, más mesehősökért kiált a játék, mert így nem tudom, hogy mennyi játékot lehet beletenni, mielőtt megunná az ember.
Néhány kör
Dobble-t követően sikerült rábeszélnem az átformálódott társaságot (Gábort és Pétert, Zoli és Anton váltotta), hogy játszunk az
egyik kedvencem, a
Race for the Galaxy kockás testvérével. Nemrégiben segédkeztem a paraván és lapkák fordításában, ami miatt még jobban érdekelt ez a társas.
Az első, ami megdöbbentett az a kockák mérete volt. Sokkal kisebb volt, mint amire számítottam, és később az is bebizonyosodott, hogy valóban hajlamos könnyen átfordulni egy másik oldalára, ha rosszul nyúlok hozzá.
A játékban a kezdőlapkáktól meghatározott számú kockákkal (a munkásainkkal) dobunk a saját paravánunk mögött, majd a korábban említett kártyás ősből ismert akciók közül választunk (munkáselhelyezés). Ezek ugyan egy picit mások, mint az elődnél, de nagyjából hasonlóak.
Ezt követően ledőlnek a paravánok és megnézzük milyen akciók következnek be. Ennek megfelelően húzhatunk lapkákat az építési területünkre, ahonnan később elkészülhetnek új bolygóink vagy fejlesztéseink. Gyárthatunk valamilyen anyagot az egyik termelő bolygónkon, vagy ezekből pénzt vagy győzelmi pontokat szerezhetünk.
Az egész játék párhuzamosan zajlik, nincsen egymás között interakció, ami talán egy kicsit zavaró is. Mindenki a saját maga kis birodalmával törődik majd meglepetten kapja fel a fejét, amikor a másik bejelenti, hogy nála már 12 lapka van és véget ért játék. Persze nem biztos, hogy azzal ő nyert, ugyanis a végén a legtöbb megszerzett győzelmi pont számít.
A kipróbálást követően egy kicsit csökkent a lelkesedésem, már nem akarom annyira otthonra, de azért még mindig jó lenne. Igazából szeretném is, meg nem is... Mindenki jól eljátszik magában, egyszer valaki szól, hogy vége és annyi. Arra nincs lehetőség, hogy más elől lapot húzzunk el, az egyetlen egymásra hatást azzal lehet elérni, hogy a saját választott akciónkon túl figyeljük más játékos választott-e olyan akciót, amit mi is tudunk érvényesíteni.
Nagyon sok múlik a kezdő és a későbbiekben húzott lapkákon. Mert azok adhatnak további kockákat, amikkel dobhatunk. Jól kell menedzselni a pénz- és győzelmi pont szerzést, ugyanis előbbivel kockák kerülhetnek a kockavető pohárba, a másikkal pedig nyerni lehet. Másodszorra ez sikerült is, igaz nagyon szerencsés kockadobásoknak köszönhetően.
Akarom, nem akarom, akarom, nem akarom, akarom... mennyeneleazáraésaztáneldöntöm.
Nagyon sok dicsérő szó illette ezt a party-játékot, ami véletlenül az asztalra került. A kartonlapkákból összetákolt vonatszerelvény és hangulatfokozásra szánt, de funkciót be nem töltő karton tereptárgyak érdekes vadnyugati hangulatot árasztottak.
A játék elején kapott mindenki egy speciális tulajdonsággal bíró karaktert, majd mindenki megkapta ugyanazokat a lapokat. 6 töltény lapot amivel lövöldözhet, valamint különböző képességeket megtestesítőeket. Ez utóbbiból lehet sorban, a játékosok sorrendjében kijátszani egy-egy lapot, amit aztán ilyen sorrendben végre is hajtunk. Az akciók között szerepelhet a vonaton le, fel, előre vagy hátra mozgás, ahogy a békebíró is haladhat késztetésünkre a vonaton, illetve pofozkodhatunk, lövöldözhetünk és zsákmányt szerezhetünk.
Ha ütést kapunk, akkor valamerre elszállunk és elhagyunk egy zsákmányt, a lövést, akkor az hígítani fogja az áldozat húzópakliját egy felesleges lappal. Az én paklimat sikeresen fel is dúsították velük, úgyhogy elég csúnyát szívtam vele.
Talán ez is volt a fő oka, hogy annyira nem jött be. Ráadásul a pofonosztás bőven megvan a King of Tokyo/New York játékokban, amiket tudok a gyermekeimmel játszani. Ez ugyan teljesen nyelvfüggetlen, de mégsem érzem benne azt a pluszt, ami miatt kellene. És itt nagyobb lehet a sértődés is.
Ettől függetlenül baráti társaságoknak, vagy ahol kevésbé beszélik az angolt simán bejöhet partijátéknak.
Antont elveszítettük, de mi még játszottunk volna valamit. Azt hiszem, hogy Zolinak jó döntése volt a
Kingsburg lovecrafti verzióját elénk tenni. Egy időben szemeztem ezzel is és a Kingsburggel is, csak a 3 fős minimumlétszám ezt megfúrta.
A játékban ősi véneket megidézni kívánó kultistákat alakítunk, akiknek végcélja, hogy a 12. kör végére a legtöbb ősi jellel rendelkezzenek. Ezt persze úgy, hogy közben nem őrülnek bele a különféle borzalmakba.
A körében mindenki dob a saját 3 dobókockájával. Minden körben a dobás értéke határozza meg a sorrendet és a legalacsonyabb összértéket dobó kezd. Ilyenkor egy másik "előny", hogy a két leggyengébb eredményt dobó játékos 2 és 1 ép elmét kap vissza. A játékosok sorban leraknak az erőforrást biztosító lapokra 1, 2 vagy 3 kockát, amíg mindenkinek el nem fogynak a kockái. Erőforrásokat, varázslatokat biztosító lapokat, varázsláshoz szükséges energiát és ősi jeleket is lehet szerezni, de ezeknek lehet valami ára is, elmevesztés formájában. Kiemelten érdemes ügyelni arra, hogy ne érjük el tudattalanságtól habzó szájjal való rettegés állapotát, azaz a nullát, mert akkor már nem nyertünk.
A kapott erőforráskockákkal helyszínekre vásárolhatjuk be magunkat, amik további kedvezményeket vagy ősi jeleket adhatnak győzelmünk eléréséhez. Helyzetünket tovább nehezíthetik a ránk vadászó nyomozók és egyéb negatív hatások.
Alapjában véve elég (sötét, de) hangulatos játékról van szó, ami nekem eléggé tetszett. Véleményem szerint az erőforrást biztosító lapok lehettek volna kisebbek is és a tónusuk lehetett volna valamivel világosabb. Ahogy a tábla is grafikai szempontból egy fokkal sötétebb, mint amilyennek lennie kellene. A fa kockák súlya apróság ugyan, de a játék nem olcsó fogyasztói árába beleférhettek volna egy picivel igényesebb dobótestek is.
Azt hiszem, valamikor még meg kellene ismételnem egy hasonló Gémklubbos látogatást, ahová valahogy el kellene vinni Évit is... vagy még 1-2 plusz gyereket. Köszönet a jó szórakozásért a játszó partnereknek és Zolinak, aki még teával is feldobta ezt a kellemes estét.
A játéktábla és a saját akciójelző táblánk időtől megkopott sárgás színárnyalatot kapott, ami ugyan nem csúnya, csak egy picit szürkébbé teszi a hangulatot. Az útvonallapkák egy picit apróra sikerültek és a színviláguk ezeknek kifejezetten csúnya. A drágaköveket jelző kartonlapkák helyett lehetett volna a dobozban műanyag jelelő, ami sokat dobott volna a hangulaton, hogy mégis valami szépet bányászunk. Talán 2008-ban ez még nem volt annyira nagy elvárás.
