Century: Fűszerút

Idejét sem tudom már, mikor fordult elő, hogy hazahoztam egy játékot és még aznap sikerült vele játszani. Ráadásul kétszer is.

Miután láttam Tom Vasel videóját a játékról, valamint kellő módon utánaolvastam, megint előjött a "KELL" érzés, és ezt követően tényleg azon voltam, hogy meglegyen a játék. Az már csak erős plusz, hogy a Piatniknak köszönhetően magyarul sikerült beszerezni a Century: Fűszerutat

A játék célja

A játékban fűszerkereskedőket alakítunk, akik a 4 féle (fahéj, kardamom, sáfrány, kurkuma) fűszerekkel és kereskedőkártyákkal való ügyleteléssel a legtöbb pontot igyekeznek megszerezni. Ehhez a játék végére pontkártyákkal, érmékkel és (nem sárga) kockákkal kell rendelkeznünk.

A játék szabályai

Alapvetően teljesen családbarát játékról beszélhetünk, ami már csak abból is érződik, hogy 1 db kartonlap jelenti a szabályt. A doboz kinyitásakor egy kicsit tanácstalanul szemlélődtem, hátha még van valami szabályszerű a dobozban, de nem volt. Ennyi helyre könnyedén elfért a Century: Fűszerút szabálya.

Az előkészületek résszel nem fárasztanám az olvasóimat, hanem rögtön a játékosok lépéseit ismertetném. Szóval a soron lévő személy a következők egyikéből választhat:

1. Kártya kijátszása

A játékos a kezéből egy lapot maga elé helyez, majd érvényesíti a kártya hatását. Ez a hatás a kijátszott kártya típusától függ. Ha ez a kereskedőkártya egy fűszerkártya volt, akkor a lap bal felső sarkában lévő fűszereket kapja meg, ha fejlesztéskártya, akkor a lapon jelzett kockák számával megegyező fűszerfejlesztést hajthatunk végre, ha cserekártya, akkor a felül jelzett fűszereket tudjuk cserélni a nyilat követő fűszerekre, a jelzett arányban, viszont a rendelkezésre álló fűszereink mennyiségében.

2. Kártyaszerzés
A kereskedőkártyákat a játék elején felfordított hat lap közül húzzuk. A legbaloldalibb kártya ingyen van, míg a mellette lévő már 1 kockánkba, az ezt követő 2 kockánkba, stb. kerül. A lényeg, hogy az elhúzott kártyától balra lévő lapokra rá kell helyeznünk egy tetszőleges színű kockánkat. Ha az elhúzott lapon van kocka, akkor azt megkapjuk a saját készletünkbe. Az elhúzott lap a kezünkbe kerül, míg az elhúzás helyét fel kell tölteni a tőle korábban jobbra lévő lappal és az összes többit szintén jobbra kell egy hellyel tolni. A hatodik helyre pedig értelemszerűen a pakliból új lapot kell húzni.

3. Pihenés

Ha nem tudunk semmilyen számunkra hasznosnak tűnő akciót végezni, akkor "pihentethetjük" magunkat, ami azzal jár, hogy a korábban kijátszott összes lapot visszavesszük a kezünkbe.

4. Pontszerzés

A játék előkészületeinél kihelyezett 5 pontkártya közül húzhatunk tetszőlegesen, ha tudjuk teljesíteni a szükséges feltételt. A legbaloldalibb lapért még elhúzhatunk egy aranyérmét, ha a mellette lévő vesszük el, akkor pedig egy ezüstöt.  A többi helyről szerzett pontkártyáért nem jár plusz pénz. Az üres helyet itt is fel kell tölteni a maradék lapok jobbra tolásával.

Sajnos ezek a pontkártyák nem hozták meg a győzelmet

A játék egészen addig tart, amíg  egy játékos elhúzza az 5. pontkártyát (2-3 játékos esetén a 6-at). Ezt követően még mindenki befejezi az aktuális kört. Értelemszerűen az már nem jön, aki az adott körben a játék végét kiváltó játékos előtt következett. Ezt követően jön a pontszámolás. Itt figyelembe kell venni a begyűjtött pontkártyákon szereplő értékeket, az arany (3 ponr) és az ezüst érmék (1 pont) után járó pontokat, valamint minden nem-sárga kockáért járó egy pontot. A legtöbb ponttal rendelkező játékos nyer.

Pedig ez egy nagyon jó lapnak tűnt a stratégiámhoz
(3 zöld fűszert cserél 3 barnára)

A játék valami zseniálisan egyszerű. Sokan biztos a fejüket verik falba, hogy miért nem ők találták ki. De ugyanakkor az is lehet, hogy más formában már létezett, csak nem állt mögötte ilyen ügyes hírverés. Mindenesetre a játék itthon betalált, mert élvezte a közel 8 éves fiam és 10 éves lányom is. Sajnos még a feleségemnek nem sikerült prezentálni, de hamarosan erre is sor kerül.

Bármennyire is egyszerű a szabálya, amit korábban említett gyermekeim olyan 5 percen belül elsajátítottak, mi mégis beleszaladtunk abba a hibába, hogy az első játék során rossz volt a fűszerek értékének sorrendje. Erre nem árt figyelni: sárga - piros - zöld - barna. A kétoldalas játékszabály kapcsán először azt hittem, hogy a tényleges szabály hiányzik, vagy csak egy viccről van szó, de tényleg ennyi a szabály. Ami - szerintem - teljesen jó.
 
Mindezidáig kerültem, de elkerülhetetlen, hogy összehasonlítsam a Splendorral. Több helyről jött a vélemény, hogy Splendor-gyilkos a játék, és valóban, bizonyos tekintetekben nagyon hasonlóak egymásra. Mindkettő egy könnyedebb családi játék, amit nagyon könnyen meg lehet tanulni és szeretni. A Fűszerút is nagyon kevés témával rendelkezik, itt is csak kockaszíneket váltunk át másikra és matekozunk, de ugyanakkor ez nagyon jól működik. Mindkét játék sokkal kisebb dobozban is elfért volna. Itt kell megemlítenem azt is, hogy látszólag egész remek inzertet kapunk, de hamar kiderült, hogy a nagyméretű kártyák így is kiesnek a tartójukból. Ha valaki kártyavédőzni szeretne, az valószínűleg kukázza majd az inzertet.

...nem is annyira jó.

A jónak tűnő inzert...

Ha a Fűszerút nincsen ilyen jól összerakva tartozékilag, akkor lehet, hogy nem lennék ennyire elragadva. Azonban a magyar kiadásban is kapunk a magyar szabály, a kártyák, a színes fakockák mellé nagyon hangulatos tálkákat és fémpénzeket. Sajnos a játszószőnyeget nem, azt külön kellene beszerezni.

Negatív és pozitív oldal:
- túl nagy doboz,
- a nagyméretű kártyák kilógnak az inzertből,
- alapban nem jár a playmat (játszószőnyeg),
- picit magasnak tűnő ár,
- ez egy sorozat első darabja,
- nincsen orkok, goblinok és egyéb fantasztikus lények,
+ látszólag remek inzert,
+ remek tartozékok: tálkák és fémpénzek,
+ rövid, érthető és egyszerű játékszabály,
+ a "még akarom játszani" érzés.

Összességében egy nagyon jó játékról van szó, ami megfelelt a várakozásoknak és érdemesnek találtatott a beszerzésre. Ugyan van pár apróbb hibája, de ezek nincsen kihatással a játék nyújtotta remek hangulatra.

A Century: Fűszerút a Játékmester Társasjátékboltból érkezett a gyűjteményembe.

Cry Havoc

A református, az evangélikus és a katolikus leült egy asztalhoz kártyázni... akár egy rossz vicc kezdete is lehetne, de nem arról van szó. Ugyanakkor a dolog még csak nem is teljesen pontos, mert négyen ültük körbe az asztalt, ahol a 4. játékos vallási hovatartozását homály fedte (de nem is feszegettem), illetve nem kifejezetten kártyáztunk, hanem kártyaelemeket tartalmazót játékot játszottunk, ami a Cry Havoc volt. De ne szaladjunk ennyit előre.

A dolog ott kezdődött, hogy Gyulán tartottunk egy kis őszi szünetet családostul. Molnár Pali barátomat (és A birodalom bajnoka című társasjáték szerzőjét) megkérdeztem, hogy mit érdemes megnézni a környéken és hová kell feltétlenül elmenni, ha már arra járunk, és ennek keretében az egyik este játékra invitált. Utunk a festő szépségét sötétben annyira nem észlelhető Békésbe vezetett, kisqqcs (Star Realms harcostárs) otthonába. Itt ugrottunk neki az akkor esseni újdonságnak számító játéknak.

A Portal Games zseniális ütemben indította el a hype-vonatot. Kivitte a játékot egy nagy amerikai rendezvényre, ahol a The Dice Toweres srácokat rendesen megetetve tovább lökte az egyre gyorsuló lokomotívot. Az esseni nagy játékvásár és kiállítás idejére már ez volt az egyik legfelkapottabb érdekesség, amit mindenki akart látni és kipróbálni. Jó... nem teljesen mindenki, de nagyon sokan. Aztán mostanra nagyjából el is csendesült a dolog.

Nagyjából itt is rengeteg jó dolgot fel lehet sorolni előzetesen a játékkal kapcsolatban. Számomra tetszetős borító (amiről valamiért a Crysis számítógépes játék ugrik be), sci-fi téma, területfoglalással, egy kis pakliépítéssel, kártyavezérelt játékkal, aszimmetrikus felekkel és minifigurákkal. Úgy éreztem, hogy nem is nagyon mehet félre a dolog, még akkor sem, ha Portal Gamesről van szó.

A kezdeményezési sáv

Az alaptörténet szerint három erős faj szinte egyszerre felfedezett egy bolygót, amelyen mindannyiuk számára értékes erőforrások voltak található. Ezekért indultak mindannyian harcba, miközben rájöttek a bolygó nem lakatlan, hanem az erős Trog faj lakja, akik mindent megtesznek szülőhazájuk megvédéséért. A három megszálló faj mindegyike és a trogok más-más dologokban erősek, más-más módon tudnak könnyebben győzelmi pontokat gyűjteni, amik segítségével megnyerhetik a játékot.

A Cry Havoc-ot alapvetően 4 főre tervezték, ahol 2 és 3 fős játék esetén a Trogokat senki sem irányíthatja, míg 4 fő esetén az egyik játékos egységei lehetnek, ezek a meglehetősen brutálisnak tűnő lények. Bolygójukat teljes erőbedobással próbálják megvédeni a támadók ellen, akik viszont nem akarnak engedni az előttük elterülő gazdagság megszerzésének lehetőségéből.

A játékot az fogja nyerni, aki a legtöbb győzelmi pontot képes megszerezni. Győzelmi pontok gyűjtésének több lehetősége van. Lehet területek elfoglalásával, foglyok szerzésével, ellenséges egységek elpusztításával vagy akár bizonyos taktika és képesség kártyák felhasználásával szerezni.

A játék elején minden játékos megkapja a saját seregét, a saját jelzőivel és egyéni képességekkel bíró kártyáival. A játéktáblát és az egyéb elemeket a szabálykönyv elején található módon kell elrendezni, majd indulhat a játék. A Cry Havoc 5 vagy kevesebb fordulóból áll. Minden egyes fordulóban 6 fázis található, amelyek:

 - az események,

 - kártyák húzása,

 - akciók végrehajtása,

 - csaták végrehajtása,

 - foglyok kezelése,

 - pontozás (ha szükséges).

1. Az események szakaszban végre kell hajtani az eseményeket, frissíteni kell a kezdeményezés sávokat, valamint a korábban kimerített kártyákat.

2. Ezt követően kell lapokat húzni a saját taktika pakliból. Egészen pontosan négyet, de a kezünkben lévő lap mennyiségét 7-re kell csökkenteni, ha ezzel a húzással túllépnénk azt.

3. Az akciók rész a játék lényegi része. Itt a következő akciókat lehet végrehajtani:

 a) mozgás (A kezünkben lévő lapokból kijátszunk bármennyit, és rajtuk lévő mozgás ikonokat használjuk fel. A mozgásikonokkal megfelelő számú mozgáspontunk lesz, amit az egységeinkkel bármilyen kombinációban felhasználhatunk.)

 b) toborzás (A kezünkből kijátszott lapokon található toborzásikonokkal, az ikonok számával megegyező egységet toborozhatunk a főhadiszállásunkra.)

 c) építmények építése és/vagy azok aktiválása (Szintén, a korábban ismertetett módon tudjuk felhasználni az építési pontjainkat építmény építésére vagy aktiválására.)

 d) két taktika kártya húzása és egy eldobása

 e) pontozás kiváltása

Ezeken kívül egyszer felhasználhatunk képességet is az adott fordulón belül. Ez nem számít akciónak.

4. A csata elég érdekes és nem teljesen szokványos. Először a harcoló felekből a támadó teszi a harci lapjának egyik részére az egységet, majd a védekező. A harci lapon három helyre lehet tenni az egységeket. A területért folyó harcra, fogolyszerzésre, vagy gyilkolásra. Az egyes "harci területeken" külön kerülnek megmérettetésre a felek, ami elég érdekes kimenetekkel járhat. Vannak még "egyéb apróságok", amikre most nem térnék ki.

5. Itt minden foglyot ejtő játékos kap 1 győzelmi pontot minden nála lévő fogolyért. Ezen felül a foglyokat visszakérő játékosok 2 győzelmi pontot veszítenek, ha igényt tartanak a saját egységeikre.

6. A pontozást kiváltó játékos 1 gyp-t kap minden olyan területért, amit ő birtokol. Ezt követően minden játékos annyi győzelmi pontot kap, amennyi kristály van az általuk birtokolt területeken.

A játék akkor ér véget, amikor az utolsó pontozásra sor kerül és akkor a legtöbb győzelmi ponttal rendelkező játékos nyeri a játékot.

A játékot ugyan egy kicsit elrontottuk, mert nem egészen úgy fejeztük be, ahogy az a szabálykönyvben meg volt írva, de úgy gondolom, hogy menet közben jól szórakoztunk. A leírás során elég sok mindenre nem tértem ki, de talán valamennyi betekintést sikerült nyújtanom a játékba. A Cry Havoc meglehetősen szórakoztató, magában egyedi dolgokat hordozó játék lett, ami valahogy mégsem lett - számomra - egy kiemelkedően jó darab. Ez nem jelenti azt, hogy nem játszanék még vele, ha lehetőségem lenne, de igazából nem is kaparok azért, hogy ez legyen a legközelebbi játék, amit újra az asztalon szeretnék látni.

Annyit még tényleg hozzátennék, hogy tényleg nem rossz játék. De ugyanakkor van egy olyan érzésem, hogy nem fog megragadni tartósan a BGG élmezőnyében, és lassan feledésbe merül. Sajnos nem sikerült egy igazán klasszikust megalkotni, de ugyanakkor azt sem tudnám megmondani, hogy hol hibázik a játék. Érezhetően mindent megpróbáltak a készítők, de mégis hiányzik valami plusz.

Scythe

Jakub Rozalski képek sokat dobnak a hangulaton

Mikor tavaly ősszel robogott a Scythe nevű játék megvalósulási hadjárata a Kickstarteren (továbbiakban KS), akkor egyáltalán nem értettem, hogy mi az a nagy rajongás, ami azt körbeveszi. Elképzelni nem tudtam, hogy miért vannak annyira besózva a gondolkodósabb, eurós játékok kedvelői egy olyan társasjáték iránt, ami elég egyedi témát hoz. Mivel nem kérdeztem rá náluk, ezért gondolom, hogy ez lehetett az ok...

A Scythe szerzőjét Jamey Stegmaiert onnan ismerhettük korábban, hogy remek társasjáték kiegészítő komponenseket készített, amivel egészen más, sokkal jobb hangulatot tudtunk kölcsönözni egy alapvetően fakockákból és szürke játékelemekből álló társasnak. Az szinte biztosnak látszott az egész KS kampány alatt is, hogy a minőségi és egyedi alkatrészekkel biztos nem lesz baj. A fa és karton jelölőkön túl eleve jártak műanyag minifigurák a játékhoz, amikhez további fémpénzeket és hasonló kiegészítőket kérhettünk. Akkor valahogy ez a dolog annyira nem fogott meg. Nem volt kedvem vakon csatlakozni egy újabb KS-hez. Azonban még a nyáron lehetőségem nyílt kipróbálni a már azóta megjelent játékot.



A traktorista sárgák hősének hátasállata egész furcsa

A történet szerint valamikor az 1920-as években járunk a nagy Világháború után, egy alternatív világban. Európa még nem teljesen pihente ki a nagy világégést és még mindig vannak nyomai a küzdelmeknek. Az események színhelye egy alternatív Kelet-Európa, ahol az ott lévő frakciók vetnek be mindent a hatalom megszerzéséért. Azonban a termőföldeket nem csak parasztok járják, hanem a nagy háború mozgó gépszörnyei, a mechák is... Meglehetősen érdekes a koncepció és valóban egyedi hangulatot kölcsönöz az egészhez. Ahogy a játék grafikai/képi világa is, amit ráadásul külön is meg lehetett vásárolni.



A kommunizmus győzni fog.
A vörös játékos kiváltotta a játék végét.

A játék célja, hogy a legnagyobb vagyonnal rendelkezzünk a játék végére. Ennek kiváltására egy játékosnak legalább 6 csillaggal (teljesített feladattal) kell rendelkeznie az úgy nevezett diadalsávon. Ezek elérése nem annyira könnyű feladat és elég lassan is indul be a dolog, de mikorra megszerezzük valamiből a 3. csillagunkat, akkor onnantól számolva viszonylag gyorsan jön már a maradék 3. Persze csak akkor, ha mi vagyunk a leggyorsabbak és ha sikerül optimálisan gazdálkodnunk.

A Scythe alapvetően egy munkáselhelyezős és gazdálkodó játék, amiben lehetőségünk van, sőt szinte kötelező legalább két harci ütközetet is megvívnunk. Azonban elsősorban a játék nem a harcról és a területszerzésről szól, mivel a sok csatakezdeményezéssel, sőt azok számunkra pozitív kimenetelével negatív hatást is okozunk saját magunk számára. A népszerűségünk ugyanis csökkenhet, ami nagyban befolyásolja majd a pontjaink számát.

A tartozékokra nem lehet panasz

A játékban további egyediség a kalandozás. Minden frakciónak van egy hőse, aki különböző kalandokba bocsátkozhat. A találkozáskártyák megszerzésével onnan három lehetőség közül választhatunk. Ezek segítségével nagyot lökhetünk stratégiánkon, de akár változtathatunk is azon. Egyedi találkozásnak vagy kalandnak tekinthető a térkép közepén található Gyár meglátogatása is, ahol az első látogatáskor szintén szerezhetünk egy kártyát. Ennek a Gyárnak a játék végén is nagy szerepe lesz, hiszen a végső birtokosa további előnyöket szerezhet. Sajnos ezek a kalandok hamar kimerülnek, és csak apróbb színt visznek a játékba.



Mint azt két bekezdéssel korábban írtam a fő mechanika az erőforrás gazdálkodás és a munkáselhelyezés. Itt azt kell mondanom, hogy Stegmaier úr valami egészen szépet alkotott. Nem mondanám teljesen egyedinek és forradalminak a háttérötletet, viszont a kivitelezés elég jól sikerült. A saját frakciónkhoz tartozó játéktáblánk ugyanis apróbb mélyedéseket tartalmaz, ahová elhelyezhetjük különböző méretű jelzőinket. Azok elvétele vagy átpakolása után nagyon könnyen áttekinthetően láthatjuk, hogy miben változnak későbbi lehetőségeink.

Az egyedi játéktáblánkon 4 terület található, amik mindenegyikén találhatóak a felső és alsó részeken akciók. Ezeket egy saját körünk során külön-külön, vagy akár együtt is használhatjuk, azonban olyant nem csinálhatunk, amit az előző körünkben is tettünk (kivéve az egyik frakciónál). A felső soros akcióknál lehet erősítés, termelés, mozgás vagy kereskdelem, míg az alsó soros akcióknál fejlesztés, telepítés, építés vagy sorozás.

Kicsi a rakás

Rengeteg mindenről lehetne beszélni a szabályok kapcsán, hiszen azok egy 32 oldalas szabályfüzetben szerepelnek. (Szerencsére ez már elég hamar, még a KS kampány alatt, elérhetővé vált magyar nyelven is.) Előljáróban talán a harc érdemelne még pár szót kedvcsinálóként... Ha egy karakter mechjei és/vagy fő karaktere a köre végén egy olyan mezőn van, ahol az ellenfélnek mechejei és/vagy főhőse található, akkor harc veszi kezdetét. A harchoz egy tárcsán kell beállítani egy támadó számot, aminek értékét növelni lehet harci kártyákkal is. Mindez titokban történik a felek között, tehát az összevetés során lehetnek meglepetések. A harc győztese és azok egységei a megnyert mezőn maradnak (és elnyerik az ott lévő nyersanyagok jogát), míg a vesztes fél egységeinek el kell onnan kullognia (ráadásul a munkásai a kezdőbázisra kerülnek). Azonban további érdekesség, hogy győztes annyi népszerűséget veszít egy-egy ilyen harc alkalmával, amennyi ellenséges munkást elkergetett a megnyert mezőről.

A győzelmem után Scythe-átva néztem én is...

A Scythe-ban elég sok lehetőség rejlik és elég sok lehetőséget nyújtanak a különböző frakciók is. 4-5 fővel a játék egész jól működik, nem vészesek a holtidők sem, ugyanakkor azt még nem sikerült megtapasztani, hogy 2 játékos esetén milyen lehet a játék. Nekem alapvetően tetszett, ahogy feleségemnek Évinek is. Mindketten szeretjük az eurós játékokat (is), de a játék kidolgozottsága látvány és praktikusság szempontjából teljesen levett a lábunkról. Gondolkodtam rajta, hogy meg kellene venni, de szerencsére éppen nem volt kapható. Annyit még hozzátennék, hogy alapvetően nincsen a játékban semmi égrengető újdonság, de a mechanikák kellemesen vannak összerakva és valahogy öröm volt ilyen tartozékokkal játszani.

Jó hír lehet a játék iránt érdeklődőknek, de az idegen nyelveket kevésbé beszélőknek, hogy a Scythe magyar nyelven is érkezni fog. Ha lehet hinni a Delta Vision és Stegmaier úr előrejelzésének, akkor már valamikor 2017 februárjában megkaphatjuk a játékot. Amint mindenféleképpen ajánlok, ha egy kicsit többre vágyunk a szárazabb eurogémeknél, de ugyanakkor nem szerencseközpontú, dobókockadobásokra épülő játékot szeretnék a birtokunkban tudni.

A játékot még valamikor a nyár végén próbáltam ki a Gémklubban, Simák Tamásnak és remek szabálymagyarázatának köszönhetően. Azóta azonban sok idő telt el, ezért a leírásomban előfordulhatnak tévedések. A teljes magyar játékszabály itt található. A képek egy része a BGG-ről vagy saját forrásból származik.

Zsivány Egyes - Egy Star Wars történet

Ahogyan tavaly úgy idén is csak egyetlen filmre akartam elmenni moziba önmagamtól. Ez idén is egy Star Wars film volt, ahogy 2015-ben. Akkor valamiért nem találtam alkalmat gondolataim lejegyzésére Az ébredő erő kapcsán, de idén nem szeretnék ebben a hibába esni és még viszonylag gyorsan írnék pár sort a Zsivány Egyesről.

Mielőtt azonban az idei Star Wars moziról gondolkodnék hangosan néhány megjegyzést fűznék a VII. epizódra is. Tavaly a Disney erős biztonsági játékot játszott Az ébredő erő kapcsán. Egyszerre akart megfelelni minden igénynek, ezért egy meglehetősen felemás mix keveredett ki a dologból. Új karaktereket akart bevezetni, egy új világépítéssel és helyzettel, miközben a régi színészeket megpróbálták búcsúztatni. Az ébredő erő egyszerre volt folytatás és reboot, mivel gyakorlatilag semmi olyant nem láttunk, amivel a korábbi részekben ne találkoztunk volna. Ugyanakkor az egész nem volt rossz, de mégis valami hiányzott és nem volt bennem túl nagy késztetés, hogy azóta többször is újranézzem. Azonban lassan itt lenne az ideje, és akkor talán többet is írok róla.

A Zsivány Egyes - Egy Star Wars történet viszont valamivel bátrabb volt, mint a Disney első Csillagok háborúja fecskéje. Miközben a megszokott világot láthattuk, nem a "szuperhősök" kerültek előtérbe, hanem a kisemberek, a hétköznapok figurái, akiket azért mégis hősi szintre emeltek a dolgok alakulásai.

A történet során "szó szót követett". Ugyanis a főhősnőnket, Jyn Erso-t (ejtsd: örSZÓ) megbízták azzal, hogy kutassa fel apját Galen Erso-t (ejtsd: örSZÓ), aki a Halálcsillag nevű félelmetes csodafegyver tervezője. Ehhez először rá kell bukkannia Saw (ejtsd: SZÓ) Gerrerára, akit amúgy elég nehéz megközelíteni. Jyn segítőtársai között van Cassian Andor és egy droid, K-2SO (ejtsd: kéj-tú-SZÓ) is. A feladat nem könnyű, ugyanis Birodalom megtesz mindent annak érdekében, hogy a Halálcsillag sokáig titok maradjon, ahogy az ahhoz kötődő minden dolog is. A Lázadás/Szövetség legfőbb ellenfelei Orson (ejtsd: orSZÓn) Krennick igazgató és a Halálcsillag jogát magának akaró, egy az előzetesekben nem látható meglepetés szereplő, egy bizonyos kormánySZÓ... És persze ott van Darth Vader is.

Sok dolgot nem árulok el, hogy a filmben a szereplők azért küzdenek, hogy ellopják a Halálcsillag tervrajzait, hátha találnak abban valami gyenge pontot. Azzal sem lövöm le a poént azok számára, akik már látták az Egy új reményt, hogy ez sikerülni is fog nekik. A kérdés az, hogy ez miként valósul meg, illetve mi lesz a hősök sorsa. Valamint, hogy közben milyen titkokra és érdekességekre derül fény.

A film előtt a sajtó attól volt hangos, hogy újraforgatásokra volt szükség, mert a fejesek túl sötétnek gondolták a filmet. Abban igazat adok nekik, hogy nem annyira vidám a történet, ugyanakkor - számomra - felesleges volt humoros jeleneteket és beszólásokat beleerőltetni. Ezek nélkül is működött volna az egész. Azonban egy kicsit szembetűnő volt, hogy az előzetesekben látott jelenetekből néhány kimaradt...

A Zsivány Egyes is igyekezett kiszolgálni a rajongókat, mint Az ébredő erő, ugyanis itt is voltak visszaköszönő dolgok. Nem csak tárgyak, hanem "ismerős" szereplők is. Némely esetben azonban egy kicsit túllőtték a dolgot. Néhány digitálisan feltámasztott karakter esetében egy kicsit furcsa a megjelenítés. Az egyik "szereplő" esetében úgy tűnt, mintha egy kimaszkírozott, balzsamozott hulla mozogna, akinek az idegeit elektromossággal stimulálják. Nem mondom, hogy borzasztó volt, de mégis nagyon furán hatott. A film után azon gondolkodtam, hogy ez vajon valami teszt-e a közönség felé, amiben az ilyesfajta megjelenés kapcsán kíváncsiak a reakciókra. Siker esetén én nem tartom kizártnak, hogy a jövőben többször is fognak ehhez a módszerhez nyúlni. Arra is elég nagy esélyt látok, hogy a VIII. részben majd lesznek visszatekintések a múltba, ahol az egyes szereplők fiatalabb változatait láthatjuk majd digitális formában.

Úgy vélem, hogy a Zsivány Egyes egész jól sikerült, hozta a Star Wars filmek hangulatát, mint képi, mint pedig zenei téren. Ugyan az elején elég kapkodva jöttek egymás után a helyszínek és egészen más szemszögből láthattuk a világot, de mégis szórakoztató volt az egész. Egyáltalán nem bántam meg, hogy moziban néztem meg.

Mielőtt még zárnám ezen blogbejegyzésemet kitérnék pár negatív dologra is a CGI szereplőkön túl. A filmet 3D-ben néztem meg, de nem annyira éreztem neki szükségét. Nem adott annyi pluszt, hogy mégegyszer úgy akarjam megtekinteni. Nem vagyok az eredeti hangok sznobja sem, de Vader magyar hangja elég botrányos lett... szerintem... és ahogy olvastam máshonnan a többség szerint is.

Mindenesetre a Zsivány Egyes arra jó kísérlet volt, hogy a jövőben is jöhetnek a különálló Star Wars filmek. Bizonyára többen megnéznénk, hogy miként lopták el (a Császár szándékának megfelelően) a bothan kémek a második Halálcsillag tervrajzait. De egyelőre azonban az új Han Solo film kilátásban, majd egy Boba Fettes. Ezek előtt pedig jövő karácsony előtt a sorozat VIII. epizódja, amit szintén moziban szeretnék először megtekinteni.

Most pedig vár a Scarif, a Star Wars Battlefrontban...

Mit jelent a gémerség? Hol van a határ, amíg még játék valami?

Nemrégiben a magyar társasjáték közösségen belül engem választottak a Hét gémere címre. Ezt követően csak annyi volt a feladatom, hogy néhány oldalt kitöltve, sok-sok kérdésre adjak választ. Tagadnám, ha azt állítanám, hogy nem élveztem volna. Ugyanakkor az egész egy kicsit el is gondolkodtatott. Jelen írásom csupán egy kis agymenés, különösebb cél nélkül.

Ki is számít gémernek? Honnantól is érezhetem magam annak? Én erre azt a választ adtam, hogy amióta megvettem az első gémer egeremet. Valójában a válasz talán sokkal mélyebb, talán már egész születésem óta gémer vagyok. Mit is jelent ez a gémerség? Talán az, hogy nagyon elmélyülünk valamiben, ami szórakoztat, amivel jól érezzük magunkat. Sőt, nem csak akkor mikor ezt a tevékenységet végezzük, hanem máskor is. Egy gémer nem csak akkor számít annak, ha játszik… Legyen az asztali társasjáték, vagy valamilyen elektronikus eszközön folytatott szórakozás. Általában a gémer típus, akkor is imádata (talán függősége?) áldozata, mikor „csak” tudását mélyíti szenvedélye még jobb megismerése kapcsán. A fórumokat bújja, csevegő alkalmazásokon, vagy szóban beszél meg egy játékalkalmat vagy stratégiát.

Egy gémer rengeteg plusz időt, energiát és pénzt öl bele a dolog. Nem véletlenül említettem a gémer egeret. Egy sima játékosnak elég egy mezei egér is (hahaha), nem szükséges x+3 gomb, 2 görgő, vagy magasabb mintavételezési pontossággal bírjon. Sőt a keményebb gémer nem áll meg itt, hanem további kiegészítőket is vásárol. Ugyanezt teszi egy társasjátékos is. Jobb komponenseket szeretne, bábukat fest, vagy csak egyszerűen megveszi az összes kiegészítőt egy adott játékhoz. És akkor még nem is beszéltünk a promókról. Gémernek lenni egyfajta függőség, mégha nehéz is beismerni.

Hol van a határ, amíg még játéknak számít valami?

Ezt kérdést nem tette fel senki, csupán csak én saját magamnak. Tényleg nem kell leszűkíteni a kört egy adott játékostípusra. Sok-sok időt áldozunk fel egy játékra, ami nagyon érdekel minket és most nem a függőségről akarok beszélni. Egy adott játék apróságainak minél nagyobb és jobb megismerése nem egyszerű dolog, valamint nagy jártasságot is igényel. Én meglehetősen lusta PC-s lövöldözős játékos voltam, de talán nem is voltam sokra hivatott. Ugyan nagyon ritkán sikerült egy-egy CoD2 szerveren első helyen is befutni, de nem ez volt a jellemző és nem nevezném magam tehetségesnek. Több helyről lehet hallani, hogy valaki naponta több órát azzal tölt el, hogy gyakorol, azért, hogy még jobb legyen. Kérdem én, hogy ezzel mi a cél? Ezek után is marad ugyanaz a játékélmény, mint amikor csak csupán belekóstolt valaki az adott játékba? Szerintem nem. Ugyan megvan az adrenalin, a győzelem öröme, és a kudarc után a bizonyítási vágy, de talán ezzel meghalt a játék. Mi lehet abban jó, hogy másodpercenkénti több kattintással egységeket termelünk, miközben billentyűzetkombinációkkal betakarítunk valami nyersanyagot? Vagy akár abban, hogy 5-6 órát gyakorlunk egy pár perces csatára. Egy ideig még jó lehet, de aztán nem.

Ugyanez megjelenik a társasjátékoknál is. Főleg a kevés szerencsefaktorral bíró eurógémeknél jöhet elő a dolog, amikor valaki rengeteg játékalkalmat áldoz arra, hogy megtalálja az optimális, a legjobb stratégiát. Ezt követően pedig már automatikusan megy a „játék”. És – szerintem – elveszik az élvezeti érték.

Egy játék fejleszt, okosít… legalábbis egy pontig. De szerintem inkább közösségi élménynek kell lennie. A CoD2-es klán pozitív oldala is a közösség volt, a játékosok, akik a harcok előtt, alatt és után jókat beszélgettek mikrofonjaik és fejhallgatóik segítségével. Ugyanúgy társasági élménynek kell lennie, ahogy a társasjátékot körülülök élvezik annak minden pillanatát.

Ha valaki ennél többre vágyik, akkor ott vannak az esportok, vagy pl. a társasjátékokból szervezett világversenyek is. Én köszönöm, de megmaradok egyszerűnek, aki csak sodródik az árral és próbálja élvezni a játékok nyújtotta örömöket.

(Legközelebb majd írok valami normálisát is.)

Difference Junior

A nagyobb fiamnak hétvégén volt tartva a születésnapi bulija, amit a saját barátai és nem a rokonság részére szervezett. Trükkös nála a dolog, mivel augusztusban született, amikor az ovis társakra már annyira nem emlékezett, az iskolásokat pedig még nem ismerte. Ezért gondoltuk, hogy eltoljuk neki az eseményt nagyjából mostanáig.

Nagy reményeim voltak, amikor az egyik gyermek egy kicsi Star Warsos díszzacskóval jelent meg. Kicsit reménykedtem benne, hogy hátha Star Warsos Dobble vagy Timeline: Star Wars lesz, de nem. A kicsi fémdobozban ugyanis a Difference Junior bújt meg. Egy picit nézegettem a dobozt, amin meglepő módon Christophe Boelinger neve szerepelt, mint szerző. Róla annyit kell tudni, hogy ő a Dungeon Twister nevű társasjáték kitalálója, ami egy nagyon érdekes, fantasy környezetben játszódó, sakk-szerű párbaj, amit sajnos még nem sikerült eleget játszanom.

De most térjünk vissza a Difference Juniorra. Érdekes módon a többször linkelt nemzetközi társasjáték oldalon, a Board Game Geek-en egyelőre csak 3 szöveges értékelést kapott, egyet egy magyar játékostól. Nagyjából annyit sikerült megtudnom, hogy a Difference nevű játék, könnyebb, gyermekeknek szánt verziója.

A játékot 5 éves kortól ajánlják és egyszerre 2-6 játékos játszhatja. A dobozban 4 féle kép van, mindegyikhez 25 kártya tartozik (a túloldalukon másik kép található, így összesen 50 lapos a doboz). Válasszunk ki egy képfajtát, majd egyenlő számban osszuk szét a lapokat a játékosok között. Egyet pedig rakjunk ki középre. A középre kihelyezett laphoz viszonyítva az előttünk lévő laphalom felső lapját kell hasonlítani és 2 eltérést kell találni. Aki előbb megtalálja ezt a két eltérést, az jelzi, hogy van két eltérése. Ezt követően azokat megmutatja, majd középre teszi a lapját. Innentől az lesz az a lap, amin a saját laphoz képest kell 2 eltérést találni. Az első "cserét" követően 1 eltérés már adott, ezért "csak" egy másik különbséget kell pluszban a játékosoknak megtalálni. Az nyer, aki előbb megszabadul a saját kártyáitól. A többi helyet is el lehet dönteni, nem kötelező azonnal befejezni a játékot.

Nos, a játék nem túl bonyolult, mégis elég nehéz. A 7 és 9 évesem mérték össze erejüket, miközben én is próbáltam a megoldások után kutatni. Nem minden esetben én voltam a leggyorsabb. Egy idő után valószínűleg rá lehet jönni, vagyis inkább meg lehet tanulni, hogy hol kell keresni és milyen jellegű eltéréseket. Lehet, hogy egy tárgy plusz/mínusz van, de az is lehet, hogy csak valami színe tér el egy másik lapétól. Azonban az látszik, hogy nem feltétlen kell erőltetni rögtön 5 éves kortól a játékot, főleg ha a gyermek színtévesztő is (mint pl. Márton).

A játék egy - gyerekek számára - nem túl könnyű keresd meg a különbséget típusú játék, egyfajta fordított Dobble, ami azért tud elég szórakoztató is lenni. Azonban egy dologra kitérnék. Nem feltétlenül lehet jó 3 játékossal vagy felette, mivel úgy könnyebb a játék, ha mindenki szemből és nem fejjel lefelé nézi. Több játékosnál - szerintem - indokolatlanul nagy előnyben van az, aki szemből láthatja az aktuális lapot. Nem tudom, hogy mennyi a játék újrajátszhatósága, de szerintem a 4 "pálya" végigjátszása is már elég élményt tud nyújtani, valamint azért nem annyira könnyű megtanulni az eltéréseket, hogy még legalább egyszer ne lehessen mindegyiken újra végigszaladni.

Favor of the Pharaoh

Sajnos mostanában elég rosszul menedzselem a szabadidőmet, ami a blogolást illeti. Az iskolai szezon elindulásával nem csak a gyerekek délutáni programjai viszik az időt, hanem az azt követő heti 2-3 kosárlabdázási alkalmam is. Ezeknek köszönhetően nem nagyon maradt idő társasjátékozásra és blogolásra sem. A későbbiekben sem ígérhetek semmit.

A nyári kockás trojka harmadik tagja a Favor of the Pharaoh volt. Egy remek Scythe parti (erről is kellene majd egyszer írni, de igazából még szívesen játszanék vele párat a blogbejegyzés megírása előtt) után kerestünk valami könnyebbet. Én úgy gondoltam, hogy szeretem a játék szerzőjét Tom Lehmannt, mivel a Race for the Galaxy a mai napig a kedvenc játékom és azt ő készítette. A múlt nyáron sikerült kipróbálnom tőle a Ciúbot is, ami elég kellemes meglepetés volt. Viszont a Roll for the Galaxy már annyira nem jött be tőle.

A játékalkalom során leginkább azzal nem számoltam, hogy Évinek már nagyon kezd elege lenni a kockás játékokból. Neki azok annyira nem jönnek be és nagyon nehéz meggyőzni, hogy nem puszta szerencsejáték minden esetben. Noha nagyrészben mégiscsak az... Ez amúgy azért furcsa egy kicsit, mert régebben nagyon sokat kockapókerezett és elmondása szerint szerette is. Ezen kívül biztosan a Kac Kac Kukac jön még be neki, mivel azt - szerinte - nem kell annyira komolyan venni.

A játék előtt valaki figyelmeztetett minket, hogy a Favor of the Pharaoh igazából egy kockapóker (valójában a To Court the King újragondolásának tartják), csak egy kicsit meg van kavarva. Ez még akár lehetett volna kedvező előjel is, de - már most elárulom - nem volt az. Néhány kör után Évinek az életkedve is elment a játéktól, hiába próbáltunk meg ketten igazából küzdeni.

A játékban van 4 szint, amit hosszú kartoncsíkok jeleznek. Ezeken látható az, hogy mennyi kockával lehet teljesíteni, valamit az is, hogy mit kell teljesíteni, hogy az alá véletlenszerűen tett lapot elhúzhassuk. Ha dobásainkkal sikerült valamelyik célt teljesíteni, akkor megkapjuk az ez alatt található a lapkát, aminek lehet egyszeri vagy többször használatos előnye. Kaphatunk bónusz kockát, vagy egy kockánkat átforgathatjuk egy bizonyos értékre, és hasonlók. A célok egyre nehezebbek lesznek, egyre több szerencsére és taktikázásra(?) lesz szükség, hogy minden sikerüljön. Fontos még kiemelni, hogy a megszerezhető kockák, az alapból kapott kockákkal szemben egyediek. Más értékek szerepelhetnek rajta vagy más, bónusz adó szimbólumok.

A kocka és bónuszgyűjtés egészen addig tart, míg valaki be nem gyűjti a királynő lapkát. Ebben az esetben jön "rádobás" szakasz. Azaz a legtöbb azonos értéket kell kidobni a kockával. Értelemszerűen az nyer, akinek a legjobb kombinációja van (pl. 4 db 3-asnál, jobb a 4 db 4-es, vagy akár az 5 db 3-as is.)

A játék nem túl bonyolult, van benne valamennyi taktika is, de szerintem is nagyrészt a szerencséről szól. A magas véletlenszerűség mellé talán egy picit túl komolyan veszi magát a játék és nekem egy picit kevés a tematika is. A végén ugyan volt piramis, de nem igazán jött az egyiptomi hangulat. Azt kell, hogy mondjam a játék csalódás volt, és talán ez jött be a legkevésbé a nyáron kipróbált kockavezérelt társasjátékok közül.

Nem akarom azt mondani, hogy rossz játék. Talán ár érték arányban nem olyan jó, főleg egy Ciúbhoz képest, ami szerintem ennél sokkal jobb (mégha erősen hasonló is), El lehet vele tölteni az időt, de azt kell mondjam, hogy nagyon sok jobb játék van, amire inkább fordítom az időmet.

Tiny Epic Galaxies

A nyáron a második megismert kockás játék a Tiny EpicGalaxies volt. A részemről annyi rövid háttértörténete van a dolognak, hogy amikor a játék Kickstarterre került, akkor majdnem támogattam. Csak időközben elolvastam a játékszabályát és a pnp (print and play) verziót kinyomtattam, hogy egy próbajátékot tegyek vele. Túl sokáig nem jutottam a dologgal, mert egyszerűen nem éreztem túl erősnek.

A Tiny Epic kezdetű játékok alapkoncepciója, hogy kis helyen valami nagyot alkossanak. Ez egy részemről dicséretes koncepció, hogy minél kisebb dobozba zsúfoljanak bele valamit, amit a „nagyok” körülbelül négyszer akkora papírtárolóba tennének. Korábban csak egy Tiny Epic játékba, méghozzá a Tiny Epic Kingdomsba szaladtam bele, de ott csak egy gyenge belekóstolást tapasztalhattam. Sajnos a játékot magyarázó hölgy nem volt teljesen képben, és valamiért a szétszórt ismetetetés alatt éreztem, hogy ez nem lesz az én játékom. A lényeg, hogy meglehetősen előítéletesen álltam a Tiny Epic Galaxieshez.

Pici játékostábla, pici fa elemekkel.

A szabálymagyarázaton most nem múlt semmi, kiváló ismertetésben volt részünk, ezért gyorsan megértettük a játékot. A komponensei viszonylag szépek, azonban elég picik. Hiszen ez lenne a lényeg! De nekem valahogy mégis túl picik, könnyen dönthetően a nagy lapát kezeimhez mérten.

A játékban új bolygókat kell kolonizálnunk, illetve azok képességeit kihasználnunk. Fontos a folyamatos fejlődés a különböző sávokon, mert azok megfelelően optimalizált kihasználásával további előnyökre tehetünk szert. Kockadobásaink ugyan nem elhanyagolható szerencsét visznek a játékba, de ugyanakkor van több lehetőségünk is ennek korrigálására. 

A játék elején mindenki kap egy anyabolygót, valamint a hozzá tartozó jelzőket, ezen felül húz 2 titkos feladat kártyát, amiből egyet kiválaszt célnak, a másikat pedig visszateszi a dobozba. Miután minden komponens elhelyezésre került, kezdődhet a játék.

Kolonizálódnak a bolygók

A körünkben a kockákkal dobunk, majd a kapott eredmények alapján valami akciót választunk. Ha nem tetszett az első dobás, akkor azt büntetlenül újradobhatjuk, de ezt követően minden egyes újradobás egy energiába (villámjel) kerül. Az akcióhoz az adott kockát az aktivációs lapra kell helyeznünk, majd végrehajtanunk azt. Ekkor minden többi játékos eldöntheti, hogy egy kultúra beáldozásával akarja-e őt követni.

A következő kockaakcióink lehetnek:
1. Mozgás (űrhajójel, nyíllal): Rögtön mehetünk egy bolygóra, ahol azonnal végrehajthatjuk az ott leírt akciót. Vagy bolygó körüli pályára állunk. A továbbiakban itt már csak a megfelelő szimbólummal lehet majd előre haladni.

2. Lehet erőforrást begyűjteni, ami lehet energia vagy kultúra. Ehhez az adott sávon lehet előretolni a a különböző jelzőinket. Maximum a 7-es mezőig tudunk előrehaladni.

3. A kolonizációt lehet elősegíteni. Az adott bolygóhoz való diplomácia vagy gazdaság igényekhez kell megfelelő szimbólumokat felhasználnunk. Egy bolygóért többen is versenghetünk, de a végén csak egy valaki viheti el. Ezért kapunk győzelmi pontot, valamint valamilyen tulajdonságot is.

4. Valamilyen kártyaakció felhasználása. A kocka hatodik oldalán (búra alatt város) tudjuk aktiválni a saját játékostáblánkon lévő fejlesztés opciót. Megfelelő számú energiát vagy kultúrát fizetünk be, ami kapcsán a következőkben valamiből többünk lesz: hajóból, kockából, győzelmi pontból. Ezt a kockaoldalt kell felhasználni akkor is, ha egy kolonizált bolygó akciójával szeretnénk élni.

Titkos célom... a győzelem volt.

Körönként egyszer még arra is lehetőségünk van, hogy két dobókocka feláldozásával egy harmadikon bármire módosítsuk a felfelé néző oldalt. Nem feltétlenül hangzik egy bölcs dolognak, de van, amikor nincsen más lehetőség.

Ha valaki eléri legalább a 21 pontot, akkor azzal kiváltja az utolsó kört. Ezt követően még mindenki van egyszer, és akinek így lesz a legtöbb pontja az nyeri a játékot. A játék végén összeszámoljuk a saját játékostáblán, a szerzett/kolonizált bolygókon szerzett pontokat, majd megnézzük, hogy a titkos cél kártyánk még mennyi bónusz pontot hoz a konyhára.

Ami ezzel nem sikerült.

Nem egy túl bonyolult játékról van szó. A kocka itt is hoz véletlenszerűséget a játékba, azonban mégsem nevezném a dolgot szerencsejátéknak. Volt valami, ami tetszett a játékban. Maga a mechanika (amit nem neveznék újnak vagy egyedinek), az űrhajós téma, az egész kis helyen való tárolhatósága. Azonban ez utóbbi ugyanúgy negatív pont is nálam. A dobozból kivéve nekem túl kicsik a játékelemek, nemcsak a játékostáblák, hanem a jelölők és a kockák is.

A nyáron kipróbált, dobókockára épült játékok közül ez tetszett a legjobban. Játszanék is talán még vele, de nem mindenáron. 

Discoveries

Az események ezen a nyáron valahogy úgy hozták, hogy több kockás társasjátékot is sikerült megismernem. Ezek közül kettő némiképpen hasonlított egymásra, míg a harmadik valójában egy kicsit felturbózott kockapóker. Időrendi sorrendben a Discoveries volt az első…

A Lewis & Clark társasjáték farvizén evezett be, amiről páran azt is mondták, hogy annak csupán kockásított kiadása. Erről nem nagyon tudok nyilatkozni, mivel azt nem volt szerencsém kipróbálni. Állítólag szép grafikával megáldott játék, ami szerintem is nagyjából igaz, holott mégsem túl kiemelkedő. Vagyis annyira nem, hogy külön emlegetni kellene.

A játék szerint felfedezők vagyunk, akik keresztül akarják szelni az észak-amerikai kontinenst. Közben pedig minél pontosabb próbálják lejegyzetelni tudományos felfedezéseiket és az út során tapasztalt csodákat. Ennek során a játékban törzs és különböző jelöléssel ellátott felfedezés kártyákat kell szereznünk, amik segítségével pontokat szerezhetünk.

A játékban mindenki saját 5 darabos kockakészlettel kezd, amiknek oldalain mindenkinek ugyanazok a jelölések találhatóak (2 séta, 1 lovaglás, 1 indián, 2 naplózás) ugyanolyan számban, de a kockák színe játékosonként más és más. Ezekkel rögtön dobunk az előkészületi fázisban, mert ezek lesznek majd az erőforrásaink, vagy akciólehetőségeink. Fontos, hogy csak akkor dobunk a kockával, amikor megszerezzük őket és nem minden akció elején!

A játékosok ezt követően sorban, egymás után hajtják végre a köreiket, amely során csak egy akciót lehet kivitelezni. Ennek során legalább egy kockát ki kell játszani, vagy többet, de ugyanolyan oldalukkal felfelé. Azonban ezeket lehet egyszerre több helyre is tenni, bármilyen sorrendben.

Az akciókat megkülönböztetjük, hogy azok egy körre vonatkoznak-e (valamilyen indián törzsi kártya megszerzése, kocka eredményének megváltoztatása, terv megváltoztatása), vagy többre (lovaglás, gyaloglás, hegyi expedíció és ezek után ezek naplózása az írásos kockával).

Így nézett ki a saját játékostáblám

Ezen felül lehet még olyan akciónk is, amivel a korábban felhasznált kockákat lehet visszaszerezni. Ez történhet a folyó egyik oldaláról, vagy az összes saját színű kockánk visszakapása, függetlenül attól, hogy azok hol vannak. Ez utóbbi nagyon szemét dolog is tud ám lenni. Miután ezeket megszerezted dobsz velük.

A játék során felfedezés kártyákat szerzünk az előbb említett mozgáshoz kötődő szimbólumok segítségével. Ha már többet nem tudsz szerezni, akkor azzal kiváltod az utolsó kört, rajtad kívül még mindenkinek van egy köre. Ezt követően jön a pontszámlálás és a legtöbb ponttal rendelkező játékos nyer.

Megmondom őszintén, hogy valamiért a játék magas helyezését a Boardgamegeek-en értem. Egy átlagos, nem kiemelkedő kockadobálós játékról van szó, amit még annyira családbarátnak sem mernék nevezni a kiszúrásfaktora miatt. Akár jó lehetne afféle filler játéknak, csak én ahhoz egy picit hosszúnak találom a játékidőt. Mindenesetre rossznak sem nevezném. Aki pedig szereti a szép grafikát, kockamenedzseléssel, szettek gyűjtésével, azoknak akár még ajánlott is lehet. Nyelvfüggetlensége miatt mindenki bátran kipróbálhatja, ha lehetősége nyílik rá.

Quadropolis

A Days of Wonder legutóbbi játékai esetében minden adottnak tűnt ahhoz, hogy sikeresek legyenek, de mindig jön valami ami ezt egy kicsit keresztülhúzza. Például a Five Tribes esetében is úgy véltem, hogy simán esélyes lehet a német Spiel des Jahres cím begyűjtésére, de elég hamar elvérzett a versenyben. Hiába, a rabszolgák politikailag nem annyira korrektek, még akkor sem, ha valóban léteztek.

A Quadropolis megjelenésekor szintén volt egy olyan érzésem, hogy a neves német játékdíj jelöltjei között kellene lennie, de újra meglepődtem. Ekkor még nem ismertem a játékot, de a DoW játékai automatikusan olyanok, amiket legalább említeni kellene az éves díjkiosztók valamelyikén.

Egyre kíváncsibb lettem, vajon mi lehet az oka, hogy sem a családi, sem a haladó játékok közén fért be a neves játékdíj versenyében. Nem tudom, hogy igazából mi is áll a német zsűri döntése mögött, de mintha éreztek volna valamit, mert júniusban megint balhé lett. A dobozban található műanyag elemek ugyanis szeretnek megrepedni és töredezni, még akkor is, ha nem használjuk őket!

Két hete volt alkalmam, a Terra Mystica után levezető játékként, kipróbálni a Quadropolist. Az alapokat gyorsan meg lehetett érteni, azonban a pár perces magyarázat nagy része a végpontozás menetéről szólt. Ezt viszont könnyebb volt az első tanulójáték során gyakorlatban megérteni, mint a tanítás során.

A haladó játékmódot választottuk, ami valószínűleg túl sokban nem tér el a családi variánstól. Szűröm le ezt abból, hogy valóban rém egyszerűek a szabályok. Mind az 5 forduló elején véletlenszerűen felhelyezünk egy 5x5-ös négyzet alakba épületeket, amik egyfajta piacként funkcionálnak.

A kezdőjátékos elhúz egy számozott nyilat, majd a nyílon szereplő szám szerint sorból (lehet alulról vagy felülről) vagy oszlopból (jobbról vagy balról) elvesz épületet. Az épülettel együtt kaphatunk embert vagy pedig energiaforrást, amiknek végső optimalizálására nagyon figyelni kell. A kiürült helyre tenni kell egy bábut, ami azt jelzi. hogy abból a sorból és oszlopból, amiben a bábu áll nem szabad választani a következő játékosnak.

Az elhúzott lapkát rögtön le kell helyeznünk a saját városunkba. Itt is van egy különleges szabály, ugyanis ahhoz a számhoz kötődő helyhez szabad csak letenni az épületet, amivel elhúztuk. Például, ha jobbról a második helyről vettük el az adott épületet, akkor az kerülhet az 2-es számmal jelölt kerületbe, a 2-es számmal jelölt egyik kerületrészbe, vagy ha az épület tulajdonsága engedi, akkor egy épülő emeletes ház 2. szintjére.

Eddig ez elég egyszerűnek tűnik, de számos dologra figyelni kell. Nem csak annyira, hogy az adott épületnek lehet erőforrás igénye (ember vagy energia), de az sem mindegy, hogy milyen más épületek mellett van és hogy milyen alakzatba és dimenzióba tesszük le.

A látszólag egyszerű mechanikával működő játékban elég nagy analízis-paralízis rejtőzik a rengeteg lehetőség miatt. A piactérről választható épületek elérhetősége folyamatosan változik, amivel a saját stratégiánk is alakulhat. A bosszankodásunk könnyen származhat az egyik ellenfelünk nem szándékos keresztbe tevéséből is, de ugye ez lehet akár szándékos is.

A Five Tribeshoz hasonlóan itt is látszólag számos út vezethet a győzelemhez, azonban van egy olyan érzésem, hogy ez a játék talán jobban kiismerhetőbb. Elég nagy szerepe lehet annak, hogy ki lesz az adott kör kezdőjátékosa, és nagyon figyelni kell, hogy ő milyen irányba indul el. Ha senki nem akarja meggátolni tervében, akkor könnyen ő jöhet ki nyertesnek.

A játéknak elsőre elég bonyolultnak tűnik a pontozása, és igazából érdemes is megtanulni a pontozási segédletet, ha nyerni szeretnénk a játékban. Ahogy talán azt is, hogy az adott körökben milyen lapkákat szerezhetünk.

Nehéz egyértelműen választani azzal kapcsolatban, hogy a Quadropolis akkor jó vagy rossz játék. A családi variánsát nem próbáltam, de a tartozékok böngészése közben úgy tűnt, hogy jóval egyszerűbb a lehelyezési- és pontozási szabály. Kérdés, hogy a társasjátékok világába be tudja-e rántani az embereket a valamivel egyszerűsített pontozási segédletre épülő építkezés. Nem hiszem, hogy ez kerülne inkább elő egy régebbi klasszikus helyett, ha valakivel meg szeretném szerettetni a társasozást. A haladó szabályok szerinti játék pedig, szerintem, nem túl erős. Nem tudom, hogy akarnék-e vele 10+ alkalommal leülni (nem mintha a birtokolt játékok többségében benne lenne már ennyi játékalkalmam).

Mindezek a Quadropolis egész jó játék. Számomra az analízis-paralízis faktor egy kicsit túl magas és a játék sem annyira vonzó témavilágilag. A játékelemek elég jónak tűntek... amíg ki nem derült a műanyagelemek gyors amortizációja. Ennek ellenére egy játékot mindenképpen ajánlok annak, aki szereti a Days of Wonder játékait.

Zsiványok (George R. R. Martin és Gardner Dozois válogatásában)

Elég volt csak a borítóra tekintenem, hogy el akarjam olvasni ezt a könyvet, még akkor is, ha tudtam, hogy számtalan író egyedi történetei vannak benne, egymással a legtávolabbi kapcsolatot sem ápolva, kivéve azt, hogy zsiványok a főszereplői. Nos... ez sem teljesen igaz, de erről majd később.

George R. R. Martin a bevezetőjében utal arra, amit már a Warriors válogatáskötetben is említett, azaz hogy mennyire szerette, amikor kiskorában bement a helyi vegyesboltba, ahol a forgós polcon elhelyezett, semmilyen módon nem kategorizált könyvek között turkálhatott és kereshetett magának valót. A zsáner nélkül egymás mellett sorakozó kötetek között izgalmas feladatot jelentett a megfelelő kiválasztása, de ugyanakkor szélesítette a szemléletet is.

A Zsiványok sem egyetlen műfajból merít, hanem széles palettáról válogatja össze az írásokat. Ugyan - vélhetően GRRM miatt - több a fantasy történet, de lehet találni sci-fi, krimi, drog-maffiás, párhuzamos világos, jövőbe tekintős, vagy egészen életszerű történetet is, a képtelennek tűnőek között.

A sok írónak köszönhetően nagyon sokszínű antológia lett a Zsiványok. Ugyan a történetek színvonala kicsit hullámzó, de alapvetően magas. Furcsa, hogy pont érkezett csalódás, ahol többet vártam. Ugyan a kezdésnél Joe Abercrombie velős kezdésével és hogy rögtön belecsap a fura, de ugyanakkor remek hullámvasúttal, jó alaphangot ad meg könyvnek, de a végén Martin bácsi lekever nekünk egy nagy pofont, a képzeletbeli világának történelemórájával. Az utolsó írásban ugyanis semmi zsiványost vagy szórakoztatót nem találtam. Semmi kedvem nem volt családfák ágrajzait magam elé képzelni vagy a sokadrendű szerepelőket elhelyezni az egyre terebélyesebbre nőtt intrika-hálózatban. Ja... és persze zsiványok sem voltak benne.

Ugyanakkor sikerült belefutni néhány nagyon szórakoztató írásba is. Milyen képtelen dolognak tűnhet például egy utca ellopása? Egyszerűen zseniális volt az egész kivitelezése. Vagy ott volt a történet a hatalmas moziplázában, ami egészen hihető jövőt vázolt fel, még az erős túlzásai ellenére is.

A könyvet nem ajánlanám mindenkinek, ugyanakkor szinte mindenki találhatna benne magának tetszőt. Elég sok benne a fantasy, de elég sok benne a nem fantasy is. Ezek minősége is elég váltakozó, tehát vegyes lehet a megítélésük. Azonban az utolsó írást inkább hagyjuk ki, csak akkor olvassuk el, ha tényleg nagyon el akarunk mélyedni a Jég és tűz dala sorozat háttérvilágában.

Sherlock Holmes lehetetlen kalandjai

Már akkor felkaptam a fejem, amikor külföldön megjelent a The improbable adventures of Sherlock Holmes novelláskötet. Tudtam, hogy ezen történetek gyűjteményét el szeretném olvasni. Aztán majd meglátjuk, hogy akarok-e még nem Sir Arthur Conan Doyle-tól Sherlock Holmes történeteket olvasni.

Meglehetősen neves írók novelláit találhatjuk ebben a gyűjteményben. A Sherlock Holmes lehetetlen kalandjai kötet szerzői között találkozhatunk Stephen Kinggel, Michael Moorcockkal, Stephen Baxterrel vagy Neil Gaimannel is. Ahogy az antológia címe is utal rá, itt általában olyan írásokkal találkozhatunk, amelyek kicsit lehetetlenek, megdöbbentőek, vagy valamilyen módon kifacsart irányból követik le a híres nyomozó kalandjait. Ennek megfelelően itt találkozhatunk időutazással, lovecrafti teremtményekkel vagy egyéb természetfelettivel. Némely szerző eljátszik azzal a gondolattal is, hogy mi lenne, ha deduktív képességeket alkalmazó nyomozó és hű társa találkozna más híres személyekkel, az eredeti történetek szerzőjével, vagy H. G. Wells-szel, esetleg más írók történeteinek detektívhősével.

Az írások nagy része igen jól sikerült. A kicsit hihetetlenebb kalandok között találkozhatunk olyannal is, ami könnyen beillene Sir Arthur Conan Doyle munkásságába is, mert nem nagyon lóg ki sem az alapfelvetéssel, sem a nyomozással. Olyan is van, ami egy kicsit túlzásba veszi SH-történetek alapvetéseit, például az egyik novellában nagyon viccesen jött ki, hogy Watson doktor sorozatban nem vette észre, hogy barátja lapul az álruhák mögött. Ugyanakkor már-már bosszantó volt, amikor mindenféle sárfoltok alapján állapította meg a tanácsadó, deduktív detektív, hogy honnan érkezett a kliens vagy merre járt az áldozat.

Érdekes módon a leggyengébb darab az lett, amelyik azt hangsúlyozta, mennyire el vannak nyomva a női karakterek Sherlock Holmes világában (is). A történetben éppen nem Watson a segédje, hanem egy kivételesen eszesnek mondott diáklány, akinek talán pont ezt a képességét nem sikerül bemutatnia. Holmes is meglehetősen csak háttérszereplő, mégha a lényeg az ő kudarcát akarta is volna megjeleníteni.

A történetek között némelynél azt éreztem, hogy egy picit karikatúraszerűen túl van írva. Ugyanakkor az egyik, túl sok régies kifejezést használó novella esetében lehet, hogy a magyar fordítás volt inkább egy picit ludas. Mindezek ellenére nagyon élveztem az olvasást és az elmúlt hónapok tempójához képest nagyon jól haladtam és viszonylag gyorsan végeztem a könyvvel.

Nehéz lenne egy kedvencet kiemelni, mert valójában több is lenne. A könyvben felvázolt esetek több, mint 90%-át szerettem, mert noha nem volt mindegyik tökéletes mű, de mégis valami egyedi ízt hoztak a Sherlockverzumba.

Ha szereted a Sherlock Holmes történeteket, akkor mindenképpen ajánlom, de azok számára is érdekes lehet, akik csak bele szeretnének kóstolni ebbe a világba, mégha azt nem is az eredeti író pennáján keresztül teszik meg.

Robert Jordan: Hódít az árnyék (Az idő kereke IV.)

Tavaly kezdtem neki az Idő kereke sorozatnak, akkor még naív célkélt azt kitűzve, hogy talán idén be is fogom fejezni. Erre a tervemre annyira nem láttam esélyt az év elején, hogy a Goodreads-en a 2016-os olvasói kihívásba összes 5 könyvet mertem megcélozni. Az, hogy mostanra 3 könyv van már olvasottnak megjelölve egy kicsit talán csalás, mert ebből 2 képregény. Az pedig szintén másik lapra tartozik, hogy arról sem írtam még egy árva sort sem.

A Hódít az árnyék az előző könyv végétől veszi fel a fonalat. Hőseink újra találkoztak az utolsó oldalakon és Rand újra egy főellenséggel szállt harcba, akin végül sikerült túlküzdenie magát. A sorozat 4. része onnan folytatódik, hogy éppen nyugi van, mindenki a sebeit nyalogatja és a következő lépesekre akarja magát elszánni. Az események úgy alakulnak, hogy a főbb szereplőknek más-más utakon kell fonalaikat befűzni a mintába.

A három fiúból az egyik visszatér szülőföldjére, hogy ott szálljon szembe a sötétség erőivel. Azonban nem csak az ocsmány lények légiói jelentenek veszélyt Folyóköz lakóinak, hanem a fehérköpenyek is. A közéjük szorult falusiakra igencsak ráfér a segítség és egy irányító kéz. Perrin veszi magára a terhet, hogy megpróbálja seregszerűvé összekovácsolni a földművesekből és állattenyésztőkből álló lakosságot.

Az aes sedai-tanoncok nyomozótriója is megbomlik, csak ketten folytatják útjukat a fekete nővérek és azok terveik felkutatására. Engem valahogy ez a történetszál érdekelt a legkevésbé.

A történet fősodrát Rand utazása jelentette a sivatagos pusztába, ahol az aieleket igyekezet maga mögé állítani, egy nagy próbatételt követően. Itt történnek a legérdekesebb dolgok, de itt is a legkuszább az egész írás. Az itteni események nem kevés meglepetést tartogatnak, és nem csak a végjátékban. Érdekes látni azt is, ahogy Rand egyre erősebb mágiahasználó lesz és hogy kezd ő is igazi vezérré válni.

Az idő kereke lassan forog, ahogy szövi az eseményeket a mintába. Robert Jordan nagyon kényelmes írónak tűnik, mivel terjedelmes könyvtéglái rengeteg felesleges vagy feleslegesnek tűnő mozzanatot jelenítenek meg, ami miatt az egész könyvsorozatot durván túlírtnak gondolom. A dolgát nagyban könnyíti, hogy a korábbi kötetekből megismert hőseink útjai nagyon szétdarabolódtak, és amikor az egyik helyszínről váltunk a másikra, akkor bizony nagyon lassú a felvezetés. Ezt követően pedig hiába indulnak be a dolgok, jön az olló és már váltunk is át egy másik helyszínre, ahol újra jön a lassú építkezés.

A könyv vége egy picit bosszantó volt, főleg amikor elindult a vihar jelenet. Erősen kapkodósnak éreztem és újra el kellett olvasnom, hogy éppen mi is történik éppen. A tempója és az információáradat szöges ellentétben volt az azt megelőző 1000 oldallal.

Összességében egy egész jó rész volt, de mielőtt folyatnám be fogok iktatni egy másik könyvet.

Egy februári játékestről...

Szinte már kezd valamennyire bosszantóvá válni, hogy igazából csak akkor tudunk hosszabban és több játékkal játszani, ha az aprónépet leadjuk valahová megfigyelésre. A hétköznapok egyszerűen túl sűrűek és fárasztóak ahhoz, hogy akár egy közepesen nehéz játék lekerüljön a polcról. A szüleimet látogattuk meg és az egyik barátom pont lemondta a szombati társaslehetőséget, ezért hirtelen felindulásból megkérdeztem Lacit,  az egyik közeli településen lakó, Négyszögletes kerekasztal blogot vivő bloggertársamat,  hogy esetleg játszanánk-e valamit. Játszottunk, és majdnem eltelt fél hónap, mire írni is tudok róla.

Witchcraft - Bemelegítésnek ez a kellemes Love Letter klón került elő. Én szeretem a sima Szerelmeslevelet is, főleg mert nagyon jó lehet játszani a gyerekekkel is, és azt sem nagyon éreztem eddig, hogy fejleszteni kellene plusz kártyákkal. A boszorkányos téma kellemes újdonságot visz a játékba. Nemcsak a számozás tart 0-tól 9-ig, hanem a megszokott tulajdonságok is egy kicsit megváltoztak, vagy csak más számsorrendben következnek. Jelen esetben is az a lényeg, hogy ki marad tovább játékban, illetve, hogy a legvégén mi legyünk azok, akinek a legmagasabb értékű lap van a kezében. Érdemes átnézni ezt a variánst, mert jóval többit nyújt az eredetinél, mint bármelyik hivatalosan kiadott verzió.

Deadline Saloon - Következőnek szintén egy nem túl nehéz darab került elő. A Deadline Saloon gyakorlatilag a Beasty Bar című játék átdolgozása. Változott a téma, módosult és bővült a játékmenet. Az eredetiül szolgáló játék készítői azonban ezt annyira nem nézik jól szemmel Lacinak, ezért most is van velük egy kis vitája.

A játékban mindenki kap egy saját, egyedi színnel bíró, ugyanazon különböző tulajdonságokkal bíró emberekkel teli paklit. Ezekből a lapokból kell minél többet bejuttatni a kocsmaajtón túlra. Ez azonban nem olyan egyszerű, mert az ellenfeleink is ugyanezen mesterkednek, valamint azon, hogy minél jobban szivas... izé, meggátoljanak benne.

Az egyedi tulajdonságokkal rendelkező karakterek tudnak mozogni a sorban, le tudják vadászni a többi karaktert, vagy akár mindenkit kiirthatnak egyetlen laza mozdulattal. A 14 egyedi lapot elsőre biztosan nem tudjuk átlátni, ahogy a bennük rejlő lehetőségeket sem, ezért érdemes belőle többet is játszani. Ez egyébként egyáltalán nem gond, mert relatív rövid játékidővel bír. A Deadline Saloon ingyen elérhető, de lehet adománnyal támogatni a szerzőt. A karakterek tulajdonságáról bővebben magyarul a blogban olvashatsz.

Istanbul a Mocha & Bakshees kiegészítővel - Az alapjáték 2014-ben német év játéka díjat nyert a haladó kategóriában (Kennerspiel des Jahres), ami akár jót is jelenthetett, legalább annyit, hogy ki akarjam próbálni. Az már csak apró bónusz volt, hogy rögtön az első kiegészítővel együtt tehettem.

A játékelemek kihelyezését követően rögtön a török főváros színes, kavargó piacán éreztem magamat, ahol a különféle árukat úgy kellett beszereznünk, hogy a végén mi gyűjtsük be először a legtöbb rubint.

A kereskedőnkkel a tanítványainkat kísérjük és velük együtt hajthatunk végre akciókat a különböző helyszínlapkákon. Ezen helyek elég változatosak, vannak köztük piacok, raktárak, rendőrség, szökőkút és hasonlók. Ezeken mozogva, az árukat és pénzeket megfelelően kimatekozva forgatva kell megtalálni az optimális stratégiát. A végső győzelemhez szükséges rubinokat ugyanis több módon is megszerezhetjük, de lehetőleg ezt úgy tegyük, hogy a minél előbb teljesítsük a megszerzéséhez szükséges célt, mert ha már csak másodiknak érünk oda, akkor az újabb rubin megszerzése többe fog kerülni.

A kávé és baksis kiegészítő annyira beleépült az alapjátékba, hogy nem is nagyon éreztem annak kiegészítő voltát. Az új árufajta tovább bővíti a lehetőséget és színesíti a játékot, e nélkül az alapjáték valószínűleg kevesebb és talán nem is nagyon akarnám nélküle játszani. Talán csak akkor, ha rövidebb játékidőt szeretnék. Érzésre ugyanis a kiegészítő egy kicsit megtolja a játékidőt, ami úgy sem túl vészes. Az alapjáték teljesen nyelvfüggetlen, de a kiegészítő már hoz be nyelvfüggő elemeket, ami meglehetősen bosszantó.

Az Istanbul nyújtott számomra annyi újdonságot és érdekességet, hogy felkerüljön a kívánságlistámra. Persze ez nem jelenti azt, hogy onnan majd beszerzés nélkül kerüljön le, mert annyi jó játék van.

 

Liar's Dice - "Pihenő" játéknak egy kockajáték következett. A játéknak korábban csak a nevét hallottam és nem néztem utána, hogy miről is lehet szó. Az 1987-ben kitalált játék 1993-ban kapta meg a Spiel des Jahres díjat, ami elég meglepő. A játék nagyon egyszerű, és kevés játékelemet igényel. Játékosonként csak egy átlátszatlan pohár és 5 dobókocka szükséges. A játékosok egyszerre rázzák küblijüket, majd lefordítják maguk elé. Mindenki megnézi, hogy a saját pohara alatt milyen kockaeredményeket dobott. Ezt követően az egyik játékos mond egy tippet, hogy szerinte melyik kockából mennyi lehet az összes játékosnál. A következő játékosnak ezt túl kell licitálnia, vagy azt kell mondania, hogy ez hazugság. Ebben az esetben fel kell fedni a kockadobásokat, és valaki elveszít egy kockát. Ha a licitet mondó hazudott, akkor ő, ha pedig a hazugságot kiáltó tévedett, akkor ő. A játék addig tart, amíg csak egy játékos marad játékban. Nagyon jó kis filler-játék. Azt hiszem, hogy kellene beszereznem néhány bőrpoharat.

Colt Express - Levezetőnek a tavalyi Spiel des Jahres győztes következett. Igen, adtam neki egy újabb esélyt, hátha jobban bejön. Nos, ez nem következett be, még úgysem, hogy kipróbálhattam DeLorean-os kiegészítőt is. Továbbra is az a véleményem, hogy habár nem rossz játékról van szó, de mégsem érdemli meg azt a díjözönt, amit kapott.