Mit jelent a gémerség? Hol van a határ, amíg még játék valami?

Nemrégiben a magyar társasjáték közösségen belül engem választottak a Hét gémere címre. Ezt követően csak annyi volt a feladatom, hogy néhány oldalt kitöltve, sok-sok kérdésre adjak választ. Tagadnám, ha azt állítanám, hogy nem élveztem volna. Ugyanakkor az egész egy kicsit el is gondolkodtatott. Jelen írásom csupán egy kis agymenés, különösebb cél nélkül.

Ki is számít gémernek? Honnantól is érezhetem magam annak? Én erre azt a választ adtam, hogy amióta megvettem az első gémer egeremet. Valójában a válasz talán sokkal mélyebb, talán már egész születésem óta gémer vagyok. Mit is jelent ez a gémerség? Talán az, hogy nagyon elmélyülünk valamiben, ami szórakoztat, amivel jól érezzük magunkat. Sőt, nem csak akkor mikor ezt a tevékenységet végezzük, hanem máskor is. Egy gémer nem csak akkor számít annak, ha játszik… Legyen az asztali társasjáték, vagy valamilyen elektronikus eszközön folytatott szórakozás. Általában a gémer típus, akkor is imádata (talán függősége?) áldozata, mikor „csak” tudását mélyíti szenvedélye még jobb megismerése kapcsán. A fórumokat bújja, csevegő alkalmazásokon, vagy szóban beszél meg egy játékalkalmat vagy stratégiát.

Egy gémer rengeteg plusz időt, energiát és pénzt öl bele a dolog. Nem véletlenül említettem a gémer egeret. Egy sima játékosnak elég egy mezei egér is (hahaha), nem szükséges x+3 gomb, 2 görgő, vagy magasabb mintavételezési pontossággal bírjon. Sőt a keményebb gémer nem áll meg itt, hanem további kiegészítőket is vásárol. Ugyanezt teszi egy társasjátékos is. Jobb komponenseket szeretne, bábukat fest, vagy csak egyszerűen megveszi az összes kiegészítőt egy adott játékhoz. És akkor még nem is beszéltünk a promókról. Gémernek lenni egyfajta függőség, mégha nehéz is beismerni.

Hol van a határ, amíg még játéknak számít valami?

Ezt kérdést nem tette fel senki, csupán csak én saját magamnak. Tényleg nem kell leszűkíteni a kört egy adott játékostípusra. Sok-sok időt áldozunk fel egy játékra, ami nagyon érdekel minket és most nem a függőségről akarok beszélni. Egy adott játék apróságainak minél nagyobb és jobb megismerése nem egyszerű dolog, valamint nagy jártasságot is igényel. Én meglehetősen lusta PC-s lövöldözős játékos voltam, de talán nem is voltam sokra hivatott. Ugyan nagyon ritkán sikerült egy-egy CoD2 szerveren első helyen is befutni, de nem ez volt a jellemző és nem nevezném magam tehetségesnek. Több helyről lehet hallani, hogy valaki naponta több órát azzal tölt el, hogy gyakorol, azért, hogy még jobb legyen. Kérdem én, hogy ezzel mi a cél? Ezek után is marad ugyanaz a játékélmény, mint amikor csak csupán belekóstolt valaki az adott játékba? Szerintem nem. Ugyan megvan az adrenalin, a győzelem öröme, és a kudarc után a bizonyítási vágy, de talán ezzel meghalt a játék. Mi lehet abban jó, hogy másodpercenkénti több kattintással egységeket termelünk, miközben billentyűzetkombinációkkal betakarítunk valami nyersanyagot? Vagy akár abban, hogy 5-6 órát gyakorlunk egy pár perces csatára. Egy ideig még jó lehet, de aztán nem.

Ugyanez megjelenik a társasjátékoknál is. Főleg a kevés szerencsefaktorral bíró eurógémeknél jöhet elő a dolog, amikor valaki rengeteg játékalkalmat áldoz arra, hogy megtalálja az optimális, a legjobb stratégiát. Ezt követően pedig már automatikusan megy a „játék”. És – szerintem – elveszik az élvezeti érték.

Egy játék fejleszt, okosít… legalábbis egy pontig. De szerintem inkább közösségi élménynek kell lennie. A CoD2-es klán pozitív oldala is a közösség volt, a játékosok, akik a harcok előtt, alatt és után jókat beszélgettek mikrofonjaik és fejhallgatóik segítségével. Ugyanúgy társasági élménynek kell lennie, ahogy a társasjátékot körülülök élvezik annak minden pillanatát.

Ha valaki ennél többre vágyik, akkor ott vannak az esportok, vagy pl. a társasjátékokból szervezett világversenyek is. Én köszönöm, de megmaradok egyszerűnek, aki csak sodródik az árral és próbálja élvezni a játékok nyújtotta örömöket.

(Legközelebb majd írok valami normálisát is.)