Nagyon nagy kedvenc volt nálam a 2000-es évek elején futó
Battlestar Galactica (magyarul Csillagközi romboló) sorozat. A gyengébb részek
és a befejezés ellenére is azt mondom, hogy érdemes volt végignéznem.
Tudtam, hogy létezik neki egy korábbi változata is, de csak
az elmúlt hetekben vettem a bátorságot a Battlestar Galactica sorozat, 1970-es
évek végén készült változatának megtekintésére. És ha már lendületben voltam,
akkor mögé csaptam még a Galactica 1980-at is. Jelen írásomban ezekről
szeretnék pár gondolatot ejteni.
A régi sorozat is nagyjából arról szólt, mint az új. Az
emberiség harcot folytat a csúnya robotokkal, akiket cylonnak hívnak. Éppen
béketárgyalásra készülnek, amikor is fémből készült barátaink alattomos, végső
támadást indítanak. A hirtelen érkező csapás teljesen váratlanul érte az
embereket, aminek nyomán csak egyetlen harci csatahajó maradt meg, valamint
számos egyéb űrhajó. Az emberek menekülni kényszerültek, amiből végül egy a
Földet felkutató küldetés alakult ki.
Ez idáig egész jól is hangzik. Aztán idővel a sorozat
átcsapott valami egészen másba. Lehetett látni a rengeteg ötletet, és elképzelt
irányt, de ezek valahogy nem tudtak rendesen kiteljesedni. Nem nagyon tudtak
mit kezdeni az idő rendes kezelésével, ezért mai sorozatos léptékkel meglepően
gyorsan lett egy románcból, gyakorlatilag egy részen belül esküvő, majd
megözvegyülés. Ugyanakkor voltak részek, amik túlzottan elnyújtottnak hatottak,
vagy éppen teljesen feleslegesnek.
A korai sorozatot megpróbálták megfelelően családbarátnak
kihozni. Vették a szokásos receptet, hogy egy jó filmbe (filmsorozatba) kell
egy gyerek és egy kutya. A kutya végül valami mókásnak szánt, de igazából
idegesítő robotkutya lett, és a kisfiú is tipikusan arra volt jó, hogy láb
alatt legyen. Az írók bizonyára jó ötletnek tartották, hogy a veszélyesnek tűnő
küldetésre a gyereket is el kell vinni (vagy éppen hagyják, hogy ellógjon
velük).
Az 1970-es évek végéhez képest egészen jól sikerültek a technika
megvalósítások. Ugyan a vizuális- és hangeffektek folyamatosan visszaköszöntek
és ismétlődtek, ezek megjelenítése nem hagyott kivetni valót.
Nagyon érdekes párhuzamot lehet vonni Glen A. Larson későbbi
sorozatával a Knight Riderrel is. Nem lehet elmenni szó nélkül a beszélő
számítógépről, a jobbra-balra mozgó vörös LED-ről, a turbóról, vagy a Galactica
1980-ból a repülő járgányokról, vagy az óratelefonról.
Nem meglepő módon a Battlestar Galacticát az első évadot
követően elkaszálták. Egyszerűen nem vezetett sehová, tele volt logikai
bakikkal, túl családias volt, és nem elég ötletes.
Aztán a megújulás reményében érkezett a csak 10 részes
Galactica 1980 sorozat. Érdekes, hogy a főcímben szintén Battlestar Galacticát
lehet olvasni és a jelenetek is abból vannak a főcímnél. Majdnem a teljes
színészgárda lecserélésre került, amit azzal magyaráztak, hogy jó pár év eltelt
időközben, mire a Földre találtak. Az utolsó részre, gondolom közkívánatra,
csak elővakarták valahonnan Starbuckot.
Ez a sorozat bár ígéretesen indult, a Föld megtalálásával, a
földlakókkal való találkozással, időutazással a II. világháború végére, mégis
egyszercsak azt vettem észre, hogy az Űrgammákat nézem. Jobb ötlet híják
oktatni próbáltak a gyerekeken keresztül.
Borzasztóan idegesítő volt az is, hogy amikor a cylonok
minden előzmény nélkül megjelentek, akkor mindig csak adott fajta űrhajót
támadtak, és intéztek el. Aztán eltűntek.
Összességében nem tudom, hogy megérte-e végignézem ezt a
sorozatot, és a folytatását. Közel negyven év távlatából nem túl szépen
öregedett, de inkább a történettel volt baj, nem a technikával. Az újkori
feldolgozása sokkal jobban teljesített, talán valamikor még újra is fogom
nézni. Erre már nem érzek késztetést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése