Éppen egy nőismerősömmel beszélgettem az online térben, miközben ugyanazt a Tiktok DJ-t hallgattuk. Éppen panasznapot tartottam neki a társkereső oldalakon tapasztalt dolgokból és nehézségekből.
Erősen nehezményeztem, hogy a nők kevés százaléka talál magának megfelelőnek, és ha sikerül beszélgetésig eljutni, akkor általában az derül ki, hogy a csődörre, vagy a testemben rejlő potenciálra van inkább szüksége, mint ahhoz, hogy lelkileg is kapcsolódjunk. Én közben inkább olyasvalakire vágytam, aki bújna hozzám, akivel le lehet ülni beszélgetni, közösen megnézni valami filmet vagy sorozatot, egyéb közös programokat csinálni. Persze a szex is fontos, de ne az legyen az első… de ha úgy alakul, akkor mit lehet tenni…
Aznap délután láttam, hogy valaki jelölt a Bumble társkereső appban. Mivel saját keresési körömet 30 km-re tettem, ezért az ezen kívülről érkező tényleges jelöléseket konkrétabban feldobja az alkalmazás. Jelen esetben is így volt. Szombathely. Nézegettem a hölgy képeit, a néhány sort, amit megadott, és egy kicsit vívódtam. Nagy a távolság, de nem akarom elengedni. Hátha lesz belőle valami. Pont az esetem. A tiszta, sallang nélküli, természetes megjelenés, gyönyörű arc, hosszú barna haj… A bemutatkozás és többi szöveg is teljesen rendben volt. De egyszerűen nem mertem többet belegondolni.
Estére érlelődött meg a döntés. Visszajelöltem. Mi baj lehet…
Nemsokára érkezett tőle az első üzenet. Ezek elég meghatározó dolgok egy társkeresőn mindkét fél részéről. Nagyjából már az első üzenetváltásokból látható, hogy lesz-e bármi is az egészből.
Az alkalmazás generálta egyik általános kérdésre angol nyelven kaptam a hölgytől szöveges választ. Elsőre pislogtam, mint hal a vízben, de rögtön kapcsoltak a fordítóreflexeim, és sikerült értelmezni, felfogni a választ, miközben még nem vettem észre, de elkezdtem magamban mosolyogni.
Óvatosan feltettem a kérdést, hogy nagy baj lenne-e magyarul folytatni, mert a rozsdás és nyelvtanilag kihívásokkal küszködő angolom a rólam alkotott benyomást erősen csökkentené, és úgy annyira nem tudnám kiélni digitális grafomán valómat.
A gyorsan kapott magyar válasz megnyugtatott. És mint havasokról lezúduló hegyi patak indult meg a beszélgetés. Nem a szokványos inkvizítori, kikérdezős beszélgetés volt ez, mint annyi más esetben a társkeresőkön, hanem ténylegesen AZ A beszélgetés, amire vágytam. Talán a kezdetek óta. Mintha egy láthatatlan karmester pakolt volna össze minket duóba, és játszottunk egyszerre szavak hangszerein. Összhangban, szinte hamis hangok nélkül. Fáradhatatlan táncunk hajnali egy körül ért véget. Ekkor döntöttünk úgy, hogy aludni megyünk…
Másnap reggel még nem voltam benne biztos, hogy az egészet álmodtam-e. Talán nem is írtam rá rögtön, mert nem akartam letarolni…
Hamar váltottunk Viberre és olyan történt, ami szintén elég meghatározó lett a kapcsolatunk erősségét illetően. Videóüzenetet kaptam. Egy vidáman mosolygós lánytól, akinél lehetett érezni, hogy előző esti beszélgetésünk tette boldoggá. Csak annyi, hogy beszélgettünk. Mi ketten. Olyan hihetetlennek tűnt az egész. Azt hittem, hogy még mindig álmodom. Egyik álomból a másikba sétálok.
Lázasan gondolkodva magam is összedobtam egy bénácska válaszvideót. Nem voltam rá büszke, nem voltam vele elégedett… A lábam, a hangom, az egész testem remegett közben. Ez a gyönyörűség tényleg nekem küldött saját magától saját magáról videóüzenetet? Egy néhány órás beszélgetés után? A felhők felett kezdtem járni… Ilyen nincs.
Közben a munkára is koncentrálni kellett. A gyomrom gombócban, az agyam pedig a hölgy körül járt.
Feltette a kérdést, hogy az jelent-e nekünk valamit, ha ő csütörtökön szabadságon van.
Az agyam tovább pörgött. Az összes szabadságomat már előre kivettem. Home office-ban leszek, ami lazaságot is jelenthet, de ez valószínűleg nem lesz elég. Felhívtam a főnökömet:
- Csaba, tudom, hogy már nincsen szabadságom idénre, de nagy baj lenne, ha csütörtökön nem dolgoznék? Úgyis van rengeteg plusz, el nem számolható túlórám.
Kis hallgatás a vonal végén. – Végülis nem. Menj csak!
***
Megmondom őszintén itt van egy kis filmszakadás. Arra emlékszem, hogy csütörtökön utazom a vonattal Győr felé, és közben Judit írásait, verseit olvasom. Nagyon mély, nagyon megható gondolatok. fülesben hallgatott zene csak tovább erősíti bennem az érzelmeket, és így én magam is elég mélyre kerültem. A könnyek szépen lassan csorogtak végig az arcomon. Nem éppen ideális bemelegítés egy randevúhoz…
Mire az állomásra értem már valamennyire összeszedtem magam. Egy kicsivel vidámabb zenét hallgattam és próbáltam a pozitív dolgokra koncentrálni.
Beszaladtam egy boltba innivalót vásárolni, majd visszamentem a peronra várakozni. Nagyon izgatott voltam… Folyamatosan írtunk egymásnak, de mégis egy pillanatra kétség költözött belém, amikor már szinte mindenki leszállt a vonatról, de én mégsem láttam Őt.
Aztán ott volt! Az izgatottság az egekbe ugrott. Milyen szép! Hozzám jött. Miattam jött. A mosoly melegítette az arcomat… A következő pillanatban, szinte köszönés nélkül, egymás karjaiban voltunk. Öleltük egymás. Csak öleltük. Percekig. Hosszú percekig. Szorítottuk, fogtuk egymás. Éreztem az illatát, a hasa remegését. Megvolt az összhang…
Gyakran mondják, hogy jó ha az első találkozáskor megvan a szikra. Itt megvolt… de jóval több volt annál. Atommag hasadt, bomba romba robbant, újra lejátszódott a nagy bumm. Egy földöntúli élménnyel lettünk gazdagabbak, ahogy ott álltunk és öleltük egymást…
Benne voltunk a közepében, a nagybetűs SZERELEMBEN…
(2024. november 28.)
