James S. A. Corey - Caliban's War

A James S. A. Corey írói álnév mögé búvó Daniel Abrahams és Ty Franck írópáros nem állt meg a Leviathan Wakes eseményei után. A The Expanse sorozat - ha a két novellát nem számítjuk - a Caliban's War című kötettel folytatódott, amit nemrégiben sikerült kiolvasnom.

 

A történet nagyjából ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Arra számítani lehetett, hogy a fejezeket nem fogják már Miller-Holden sorrenben követni egymást, hanem valaki más is bekerül a nézőpont karakterek közé, arra viszont kevésbé, hogy egyszerre három új szereplő fog Holden mellé kerülni. Prax botanikus a Ganymedéről, Roberta Draper katona a Marsról és Chrisjen Avasarala politikus a Földről.

 

Jim Holden a Rocinante névre hallgató hajójának legénységével a Ganymedére utazik, ahol újabb bonyodalmakba keverednek. A meglehetősen szerencsétlenkedő Praxnak igyekeznek megkeresni az elveszett lányát, miközben az egész Naprendszerben háborús a hangulat. A korábbi "békés" együttélés megszűnni látszik, ahogy a "gyarmatok" szeretnének nagyobb önállóságot. Az külön érdekes, hogy nem két szembenálló félt látunk, hanem gyakorlatilag van egy harmadik is, aki azon személyeket tömöríti, akik valahol a Naprendszerben élnek, csak nem a Földön vagy a Marson. Továbbá nem csak "nemzeti" érdekek vannak itt harcban, hanem a nemzetek felett álló vállalatok is. Talán ezek a részek teszik a könyvet még életszerűbbé.

 

A könyvben többször előkerül az előző részből megismert biofegyver, a protomulekula, amely gyakrolatilag az olaj volt a tűzre. Ennek egy nagy részét ugyan Miller a Vénuszba vezetette, de a történet itt nem ért véget, mivel a furcsa anyag egész önálló életet kezdett élni az amúgy élettelen és lakatlan bolygón. A Föld és a Mars aggódva figyelik az ott folyó eseményeket, míg közben maguk is szeretnének egy kis mintát szerezni a veszélyes anyagból.

 

A Caliban's Warban egy kicsit beletekinthetünk a háttérben zajló politikai küzdelmekbe, Avasarala szemén keresztül. Nem tudom, hogy maga a politikai környezet volt-e az oka, de valahogy egy kicsit sótlannak éreztem az ő szemszögéből folyó történeteket. Még annak ellenére is, hogy csúnya, nőhöz nem nagyon illő szavakat adott a szájába az írópáros. A politikus háta mögé festett család is viszonylag eléggé statikusnak tűnt, bár ezzel lehet, hogy páran vitába szálnának.

 

Nekem valahogy hiányzott az előző nagy könyvből áradó Miller-Holden dinamizmus. A 4 nézőpont karakter inkább hátrányára, mint előnyére volt a változtatásoknak. A történet sem fogott meg annyira, mint az előzményben, valahogy nem hozott tűzbe a karakterek ide-oda utazgatása.

 

Két dolgot is érdekesnek találtam viszont, ami nem nagyon függött össze a történettel. Az egyik az időeltolódás kérdése, és az üzenetküldésben jelentkező várakozási idők. A másik pedig a világháló, ahol láthattuk Prax üzenete milyen hatást váltott ki, majd azt is hogy ebből később mi következett.

 

Bosszantó dolog azonban jóval több is akadt. A legfontosabb, ahogyan sikerült Holdennek megint az események középpontjába kerülnie és ennek következtében még nagyobb hatással lenni a háborús helyzet alakulására. Karakterének viselkedése megint csak egy más kérdés. Érdekes, de valahogy egyik nézőpont karaktert sem tudtam igazán megszeretni, talán egyedül a Marsról jött katonanőt. Még annak ellenére is, hogy az utolsó fejezete elég abszurd...

 

Alapvetően azonban a Caliban's War nem rossz könyv és ahhoz elég jó, hogy kíváncsi legyek a következő részre is.

Egy elveszett jegygyűrű

Nem nagyon hiszem, hogy sokan emlékeznétek még Annamária elveszett fülbevalójának esetére, ami már közel 4 éve történt. Annyiból én sem emlékeztem jól a történetre, hogy az angol nyelvű blogomban 3 évet említettem.

 

A szép télies márciusi hónapunkban, néhány napja esett meg a következő. Már éppen indultam el a munkahelyemről, hogy a szokásos ügymenet szerint felvegyem Évit és gyermekeimet egy köztes találkaponton, hogy onnan Annamária balettjére menjünk. Ekkor jött egy kétségbeesett telefonhívás feleségemtől, hogy elveszítette a gyűrűjét... a buszmegállóban.

 

Mondtam neki, hogy még pár percig keresse. Így is tett, de nem talált semmit sem a szakadó hóesésben. Miután felvettem őket és leraktuk Annamáriát a baletten indultunk vissza gyűrűkeresésre. És a hó közben csak hullt...

 

Az egyre lassuló közlekedésben haladtunk a helyszín felé. Az üvegfalú buszmegálló mögötti részre esett valahol a gyűrű, ahol először pattant egyet a betonon, majd begurult fűcsomós mocsokba. A közel 10 perces, eredménytelen kapirgálásban teljesen elfagytak az ujjaim, még tegnap is éreztem, hogy fájnak az ujjvégeim. Visszamentem a kocsihoz, hoztam rongyot, hogy megtöröljem nedves, fagyos, mocskos kezeimet, valamint a hólapátot, hogy azzal megújult erővel ugorjak neki a keresésnek.

 

Végül erőfeszítéseimet siker koronázta. Megtaláltam a gyűrűt!

LEGO-kiállítás a Camponában

Gyerekként ki ne rajongott volna a LEGO-ért? Vagy talán inkább úgy tenném fel a kérdést, létezik-e, hogy a bennünk rejlő gyermek, legyünk bármennyi évesek, ne epekedne ezekért a színes, műanyag építőkockákért? 

Aki egyszer találkozik a LEGO-val és vele való építés szépségével, az bizonyára örökre elveszett. Szerencsére szülőként másodgyermekkorunkat élhetjük, amikor csemetéinknek szintén ezt vásárlunk valami ünnepére. Ilyenkor együtt vagy önző módon saját magunk építjük meg a doboztetőn szereplő tárgyat vagy jelenetet. Persze az egészet úgy adjuk elő, hogy "mi csak segíteni akartunk" megcsinálni.

A család közös rajongása az, ami szinte kihagyhatatlanná teszi egy ilyen kiállítás megtekintését. Korábban Évivel, még gyermekek nélkül akartunk megnézni egy LEGO-kiállítást, de a túl nagy sort nem akartuk kivárni, ezért inkább kihagytuk. Néhány éve itt a XXII. kerületben is lett volna lehetőségünk megtekinteni egy ilyent, de túl kicsi volt a hely, túl nagy a tömeg, ezért inkább ezt meg sem próbáltuk. Azonban most (2013.03.08 - 2013.04.07) a Camponában is meg lehet tekinteni néhány igazi LEGO-csodát. A széles, hosszú folyosók nyújtotta lehetőséggel bőséggel élt a kiállító, hiszen az alsó és felső szinten is megtalálhatóak vitrinjeik.

A Tropicarium bejárattól közelítve rögtön lerohan minket a kalózós téma. Méteres nagyságú emberalakok és hozzájuk méretarányosított állatok vannak üvegkalitkába zárva, amik gombok nyomására még akár mozognak is. Az épület másik végében az emeleten vikingek vannak hasonlóképpen megformálva. Ezt a részét nem is igazán értettem a kiállításnak, hiszen ezeket otthon  nem lehet megépíteni.

Az emeleten a mozi előtt volt néhány üvegvitrin, aminben különféle LEGO városok láthatóak. Valahogy a járművekből egyfajta retrós hatás érezhető, de jó van ez így. Sok gyerek álma, hogy egyszer egy ilyenje legyen otthon. Érdekes módon az alsó színten is volt egy hasonló, de nem teljesen ugyanaz.

Az alsó és felső szint tele volt az apró LEGO elemekből összerakott óriásszobrokkal, ezek közül mindet nem is emelném ki, csak néhányat. A legnagyobb egyértelműen az egy embernyi magasságú Einstein fej, kinyújtott nyelvvel és mozgó szemekkel. Persze, a kedvencem a Star Wars "részlegen" megtalálható csoportosulás (It's a trap!) volt, mérethű Darth Vaderrel (akire valami kopott fekete köpenyt dobtak rá), Yodával (akiről inkább a Clone Warsos verziója jutott az eszembe, mint a klasszikus trilógiában szereplő énje), valamint R2D2-val.

A köztük lévő üvegakváriumban pedig a Csillagok háborúja világának modeljei. Persze nem az összes, ezért hiányérzetem is volt. Szívesen láttam volna még néhány klasszikus űrhajót, de még így is elkapott az akarom-akarom érzés.

Annamária még egyetlen problémára világított rá: csak egy egyféle lányos LEGO van. Nos ezzel nem nagyon lehet mit tenni, és szerintem ezzel nincs is túl nagy baj. A hagyományos elemekből úgyis szinte bármit meg lehet építeni, amit kigondolunk, a tematikus dobozokban rejlő modelleket pedig valószínűleg úgyis csak 1-2 alkalommal rakjuk ki és játszunk vele.

Az egész kiállítás jó, érdekes és ingyenes. Mindenképpen érdemes megnézni, ha arra járunk... és közben lehet folytatni az álmodozást, ha nyerünk a lottón, akkor megvehetjük maguknak a LEGO Halálcsillagot, Csillagrombolóval és amivel akarjuk.

Joe Abercrombie - A penge maga (Az Első Törvény első könyve)

Már egy pár éve a polcomon porosodott ez a könyv, aminek a borítója anno annyira megragadta a figyelmemet. Beismerem, hogy én is azon olvasók közé tartozom, aki előszeretettel választ a külcsíny alapján is. A valóban gyönyönyű és kreatív borítón túl mentségemre szóljon még, hogy korábban már olvastam néhány meggyőző kritikát Az Első Törvény könyvsorozat első kötetével kapcsolatban.

 

Az első fejezet még annyira nem is fogott meg, de szükséges volt, hogy Logent kiragadja társaival alkotott közösségéből és hogy egy kicsit betekintést nyújtson számunkra a karakteréből. Persze a későbbiek során jóval többet meg tudunk a számtalan sebet elviselni képes harcos személyiségéről és a benne rejlő potenciálról.

 

A második fejezet Gloktával, a könyv egyik legjobb karakterét mutatja be számunkra. Az inkvizítor nem csak kínzásaival hoz egyfajta brutalitást a vaskos kötetbe, hanem egyedi gondolataival és humorával is. Érezzük a szánnivaló, szerencsétlen kripliben lévő állandó dacot, az ünnepelt hősből, szánalmas, megvetendő ronccsá változott alakot, aki napi szintem megküzd az élettel.

 

A harmadik nagyobb hős egy Jezal névre hallgató nemes, aki gyakorlatilag Glokta fiatalkori énje is lehetne. Az inkvizítor többek között ezért is utálja annyira. Olvasás közben talán az ő karakterével szimpatizáltam a legkevésbé. A belőle sugárzó arrogancia és gőg még a (remek) magyar fordításon is bőven érezhető.

 

A könyv felénél jött egy törés, ami egy újabb központi szánt karaktert hozott be a történetbe. Persze rajta kívül még számos nagyobb, vagy kedveltebb szereplő is van, de valamiért úgy érzem, hogy a sötétbőrű nő kulcsfigura lesz. A vele kapcsolatos első fejezetek nem váltak ugyan a kedvenceimmé, mégis nem rontottak a könyv színvonalán.

 

A történetet olvasva, a karakterek kifejtését és konfliktushelyzeteket Joe Abercrombie valami fantasztikusan alkotta meg. A könyv felénél az járt a fejemben, hogy nem lehet ez az író első könyve. Pedig úgy tűnik, hogy ez az.

 

 

Az azonban kétségtelen, hogy ez még csak egy nagyobb eposz első darabja. Ebben a könyvben még "csak" a karakterek és a politikai helyzet felvázolása történt meg, valamint a csapatépítés. Ugyan már körvonalazódtak a nagyobb konfliktusok is, de én úgy érzem, hogy ez még csak erősen a kezdet. Innen még bármi történhet, ugyanis még nem lehet látni a végső célt, a kaland elsődleges okát.

 

A penge maga nem ajánlható könnyűlelkűeknek. A vad, nyers brutalitás, a kínzások és szinte derült égből előtörő káromkodások nem mindenkinek való. Én kifejezetten élveztem, amikor 1-2 karakter szájából abszolút nem várt káromlatok törtek elő, vagy például, amikor a könyv vége felé Bayaz előjött a fürdőből. Egyszerűen zseniális.

 

Most még nem tudom, hogy mi vár rám a trilógia következő könyveiben, de remélem Abercrombie tudja tartani ezt a stílust és színvonalat. Már régen éreztem bármilyen olvasmánnyal kapcsolatban azt, hogy most és azonnal szeretném falni a folytatást.

Lost - Eltűntek

Úgy döntöttem én sem akarok kimaradni a 6 évad nyújtotta kalandból, amit a sokak által mérföldkőnek tartott Lost - Eltűntek című tévésorozat nyújthat, ezért belekezdtem... Majd befejeztem.

 

A kezdet meglehetősen nehéz volt. Amikor az RTL Klubon ment a sorozat, akkor valószínűleg rosszkor tekinthettem bele, mert éppen valami orvosos dolog volt folyamatban, talán dzsungel körülmények között műtött valakit, a doki. Nagyjából itt vesztett el engem először a Lost, ugyanis nem szerettem volna egy orvosközpontú sorozatot nézni.

 

Eltelt pár év, mire újra felszívtam magam. Megtudtam, hogy a sorozat nem csak annyiról szól, hogy ott vannak egy szigeten, amit nem kiszavazás útján lehet elhagyni, és az egész nem (csak) az orvoslásról szól, hanem van benne kellő misztikum. Ennek kapcsán pár éve neki is láttam, aztán valahol a 4. rész környékén elakadtam. Nem azért, mert nem tetszett volna, hanem valami közbejött és hónapokkal később, már nem akartam újrakezdeni, vagy onnan folytatni.

 

Valamikor tavaly novemberben szántam el magam, hogy itt az ideje egy masszív Lost darának, amit kisebb megszakításokkal február végére sikerült is befejeznem. Voltak napok, amikor sikerült 4-6 részt is megnézni, de általában kettesével haladtam.

 

Az alaptörténet szerint egy repülőgép lezuhant a szigetre. Érdekes módon rengeteg túlélő van és súlyos sérült gyakorlatilag egy szál sem. Ugyanakkor van nagypocakú, mindennapos terhesnőnk, valamint olyan tolószékesünk, aki a lezuhanást követően futni is képes. Aztán lassan következnek a további furcsaságok, fura hangok az őserdőből, jegesmedve, beazonosíthatatlan rádióüzenet és egyéb nyalánkságok.

 

Aztán persze jöttek a pofonok is. Mert a szigeten nem csak halászás, vadászás és gyüjtögetés folyt, a szerelemes párok kialakulása mellett, hanem egyéb módon is harcolni kellett a fennmaradásért, túlélésért. Ez pedig vagy halálesettel, vagy sérülésekkel járt, amikor a dokinak gyógyítania kellett, vagy csak simán visszaemlékezés volt a múltba, esetleg egy "másik jelenbe", ahol megintcsak műtöttek. Az évadok jól kitalalált fősodor mentén haladtak előre, és ahogy hőseink folyamatosan szintet léptek, úgy találkoztak újabb főellenségekkel vagy újabb főküldetéssel. Mikor az íróknak már elegük lett, az adott helyzet körbetipegésével, akkor mindig kitaláltak valami újat, lehetőleg valami misztikusat, amin az egyszeri néző nyugodtan agyalhat a következő részig, évadzárásig, vagy évadnyitóepizódig.

 

Az érdekes agyszüleményeknek köszönhetően a Lost tobzódott a baromságokban. Tele volt olyan dolgokkal, amiken alapból nem érdemes fennakadni (miért állt mindig jól a szereplők haja, honnan volt tűzük, fáklyájuk), és olyanokon, amiken annál inkább (egy lezuhant repülővel felszállni).

 

Mindezek ellenére a Lost sikeres volt. Vajon miért is? A nézők szeretik, ha olyan kérdéseket vetnek, amire ők kereshetik a válaszokat. Valamint a Lost sikeresen magába tömörített több olyan dolgot, ami a sikerhez feltétlenül szükséges. Volt benne gyerek (sőt, kisbaba is!), kutya, szerelem, viszály, nagyjából minden bőrszín képviseltette magát, valamint több sorozattípus elemeit is meg lehetett benne találni. Ez utóbbiban nagy segítséget jelentett, amikor a szereplők múltjába kaptunk betekintést. Gyakorlatilag volt itt minden, nyomozós, orvosos, átverős, utcai rendőrős, stb. Aztán ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a kiszavazás részt leszámítva egy picit túlélő-valóságshow hangulatot is nyújtott, ahogy szerettek volna túlélni és kijutni a szigetről.

 

A Lost rengeteg kérdést dobott fel, amiket nem sikerült teljes mértékben megválaszolni. Én mégis azt mondom, hogy jól van ez így. Az egész sorozatot és lezárást illetően hasonló a véleményem, mint A setét torony könyvsorozattal: nem a célállomás a lényeges, hanem az út, amin keresztül sikerült odáig eljutni.

 

Nem voltam csalódott vagy bosszús a befejezés miatt, mert igazából annyira túlbonyolították addigra az egész történetet, hogy jobb megoldást nem nagyon lehetett volna találni. Mindenesetre nem tudom teljesen tisztaszívvel ajánlani mindenki számára az egész sorozatot. A menetközben koncepcióváltások, illetve misztikus elemek sokakat elriaszthatnak...

Orson Scott Card - Végjáték (Ender's game)

A sci-fit kedvelők számára szinte kötelező olvasmánynak mondják a Hugo- és Nebula-díjat nyert Végjátékot, ezért én is úgy döntöttem, hogy kipipálom a listámról.

 

A Föld már két hangyinváziót vészelt át az elmúlt évszázadban és javában készülnek a harmadikra. A katonai vezetők a gyerekekben látják a reményt, hogy győzelemre viszik a földi flottát, ezért már születésüktől fogva keresik a megfelelő katonákat. A Wiggins családból két kiszemelt is volt, de egyik sem tűnt megfelőnek, ezért a családnak megengedték, hogy 3. gyermekük is születhessen. Reményük annyiból bevált, hogy a - kezdetektől megfigyelés alatt álló - gyermek, Ender végül felvételt nyert a hadiakadémiára.

 

A korábbi közegéből való kiszakítás túlságosan nem rázta meg, mert nem volt teljesen elégedett a sorsával, egyedül lánytestvére iránt táplált számára kellemes érzéseket. A kiképzés nem volt egyszerű, de hogyan is lehetne az egy csapat gyermek számára, akiket nem gyermekként kezelnek. Orson Scott Card regénye ezt igyekszik bemutatni, hogy a felnőttek milyen "gonosz", céltudatos módon nevelik és irányítják a gyermeket, hogy azzal az egész emberiség sorsát tegyék majd jobbá.

 

Ender szenvedését, belső vívódását, a gyermekben felvetődő morális érzéseket nem könnyű feldolgozni, ugyanakkor jóleső érzés látni, hogy veszi az akadályokat és közben mi játszódik le benne.

 

A végső cél, hogy felkészítsék a növendékeket a hangyok névre hallgató idegen faj elleni küzdelemre. Sajnos az idegenekről túl sok mindent nem fogunk megtudni, főleg a könyv elején. Ezért igazából azt sem tudjuk átérezni, hogy mi ellen is folyik a küzdelem (Nekem egy kicsit a Csillagközi invázió ugrik be, amikor a hangyok elleni harcokat említik).

 

Kicsit furcsa volt a hidegháborús érzéstől átitatott (a Varsói Szerződés országaira többször van hivatkozás), de mégis a jövőben játszódó regényt olvasni. Érdekes volt az internethez hasonló kommunikációs csatorna bemutatása is, ahol a két politikai nagyság fejtette ki a nyilvánosság felé a nézeteit. Szinte tapintható volt végig, hogyha egyszer győzelmet aratnak a hangyok elleni harcban az összefogott országok, akkor újabb világháború következhet.

 

Orson Scott Card regénye koránt sem tökéletes, de ennek ellenére jó és mély gondolatokat képes ébreszteni. Vajon mi az a határ, aminek még kitehetjük egy gyermek tűrőképességét? Biztos helyes döntés így kihasználni őket? Azon is gondolkodom, hogy vajon mennyit foghatott a Végjátékon az idő, amikor azt látjuk egész fiatalok is számítógépes játékon, hogyan reagálnak a szimulációs eseményekre.

 

Nem akarok senkit elriasztani a Végjátékról, vagy inkább tükörfordításban "Ender játékától", mert igazából könnyen olvasható, érdekes és van benne érdekes fordulat is. Ugyanakkor van, amikor leül a történet (főleg a politizálós részek) és kicsit döcögősebben halad előre. Ez talán azért is van, mert az írás első változata egy 90.000 karakteres novella volt, amiből végül kialkult az Ender's Saga első kötete.

 

Én azt hiszem, hogy valamikor folytatni fogom ezt a sorozatot is.

Csokis-banános muffin

Igazából az alaprecept a mindmegette.hu oldalról van, csak egy picit kiegészítettem. A saját blogomban is csak azért teszem közre, hogy könnyebben megtaláljam, ha meg akarom csinálni.

A muffinkészítést már volt, aki a sütikészítés egyik legaljának tartotta, mert igazából nagyon el sem lehet rontani. Össze kell keverni az összetevőket, aztán mehet a sütőbe.

 

Hozzávalók:

- 1 bögre liszt

- 1/4 bögre cukor

- 3 evőkanál kakaópor

- 1 csipet só

- 1 csomag sütőpor

- 1/4 bögre étolaj

- 1 bögre tej

- 1 tojás

- 2-3 érett banán

- ízlés szerint apróra vágott vagy összetört csoki

 

Első körben a száraz alapanyagokat keverem össze (a lisztet, cukrot, sót és sütőport). Ezt követően gépi habverőm verem egy kicsit a tojást, majd hozzáadom a tejet és az étolajat, majd ezt követően a "szárazanyagokat". Miután az egész elegyet összedolgoztam hozzákeverem fakanállal a felaprózott csokit, valamint a kis kockákra összevágott banánt. Ha az így kapott tésztaanyagot túl folyósnak találjuk, akkor egy kis liszttel még lehet sűríteni.

 

Én szilikonos muffinformákba szoktam önteni a tésztát, nagyjából mindegyik feléig. Előzetesen nem szoktam kikenni a formákat, mivel a szilikonosból könnyen kijön, másrészt van annyi olaj az elegyben, hogy ezt a feladatkört is ellása. 180 fokra előmelegített sütőbe teszem és nagyjából 20 percig sütöm. Nekem ez a mennyiség nagyjából 12-18 muffinra elegendő.

 

Látható, hogy nem egy bonyolult dolog muffint sütni. Ráadásul a banán akár el is hagyható, vagy más gyümölccsel helyettesíthető. Csokiból is saját belátásunkra van bízva, hogy milyent teszünk bele (itt lehetőség van a húsvéti- vagy mikulás csokik bedolgozására). Ha akarjuk, akkor a tésztába keverhetünk még tört diót, mogyorót vagy akár mandulát is.

Pandemic

Valahogy soha nem gondoltam volna, hogy valaha érdekelni fog egy orvoslással, vírusokkal, betegségekkel kapcsolatos játék. Még akkor sem, ha éppen azon munkálkodunk, hogy azzal jót tegyünk az egész emberiségnek. Persze szigorúan játék szinten.

 

Nem is tudom igazából, hogy mi vitt először - a jelenleg a Boardgamegeek-en 49. helyen tanyázó - Pandemic névre hallgató játék irányába. Talán az, hogy ebben egy olyan kooperatív, közös együttműködést megvalósító játékra lelek, ami Évinek és talán a kicsiny társasjátékokat is kedvelő barátainknak is tetszeni fog.

 

Mi is lapul a dobozban, miről is szól ez a játék?

A dolgokat leegyszerűsítve a világot négyféle járvány tartja rettegésben. Amelyek, ha túlzottan elszaporodnak és mi nem gondoskodunk a megfékezésükről, akkor vége az egész emberiségnek. A játék elején kiválasztott szerepekbe bújva kell küzdenünk a halálos betegségek ellen a Föld bolygó nagyvárosaiban.

Ennek lemodellezéséhez kapunk egy világtérképet, 5 szereplapot, 5 bábut, 4 színben fakockákat, betegségeket-, betegségkitörést-, fertőzöttségi szintet jelző korongokat, valamint rengeteg kártyát. Ezen kártyák egy része lehet normál városkártya, fertőzéskártya, különleges esemény vagy járványkártya.

 

A játék kezdetén meghatározzuk a nehézségi szintet, a szerepeket, valamint, hogy honnan indulnak a betegségek, majd kezdetét veheti az izzasztó, sok gondolkodást igénylő küzdelem. Az öt szerep mindegyike ad valamilyen bónusz, olyan egyedi tulajdonságot, ami nagyban megkönnyítheti a végső győzelmet.

 

A Pandemicben minden játékosnak 4 akcióra van lehetősége a körén belül. Ez lehet alapakció, vagy valamilyen egyedi jellegű. Az alapakciók során a térképen van lehetőségünk mozogni, vagy egyik szomszédos városról másikra, vagy lapok segítségével egy távolabbira, vagy kutatóállomás segítségével egy másik kutatóállomásra. Az egyedi akciókban lehetőségünk van gyógyításra, gyógymód feltalálására, kutatóállomás létesítésére vagy a tudásunk megosztására. Akcióink megfelelő kiválasztása azonban nem olyan egyszerű feladat, mint azt előzetesen gondolnánk. Néhány esetben érdemes megvitatni társainkkal, hogy mit csináljunk. Pl. melyik városban érdemes találkozni, hogy ott meg tudjuk egymással osztani a tudást, vagy hogy hozzunk-e létre gyorsan kutatóállomást valamelyik gócpont közelében.

 

Az akciónk végrehajtása után még húzhatunk két lapot a játékospakliból. Ha ellenőriztük, hogy a kezünkben lévő lapok száma nem haladja meg a hetet, akkor és nem húztunk járványkártyát (aminek hatásait azonnnal végre kell hajtani), úgy húzhatunk a fertőzéssávon lévő mennyiségnek megfelelő fertőzéskártyát. 

 

Rövid leírásomban nem térek részletesen a Pandemic szabályaira, de ezeket ugye mindenki megtudhatja a képekkel és példákkal illusztrált kézikönyből. Nagyon fontos azoban jól elsajátítani az utazással, a gyógyítással és betegségek gyógymódjával kapcsolatos szabályokat, mert ez sokat módosíthat a játékélményen. Az állapotjelző sávokon mindig állítsunk és ezek hatásait mindig tartsuk szem előtt. Nem mindegy, hogy a körünk végén

 

A Pandemic nem mondható könnyűnek. Csak akkor könnyű, ha valamilyen szabályt rosszul értelmezünk vagy nem veszünk figyelembe. A győzelem csak egy esetben lehetséges, mégpedig, ha sikerül minden betegségre gyógymódot találnunk. Vereséget szenvedni azonban sokkal könnyebb. Szomorú véget vethet a játéknak, ha egy színből elfogynak a betegségjelző kockáink, ha betegségek kitörését jelző sáv a halálfejes részbe érkezik, vagy ha elfogy a játékos húzópakli.

 

Összegzés

 

Az utóbbi hetekben jó pár játékot sikerült befejezni Évivel, melyek nagy része bizony csúfos kudarc lett. Eleinte még néhány szabályt nem teljesen értelmeztünk jól, így akkor jobb volt a győzelmi mutatónk, mint az utóbbi időben. DE(!) a kudarcok ellenére a játék meglehetősen szórakoztató, mivel mindvégig izgalmas. Nem egy alkalommal fordult elő, hogy a végső siker kapujában felhúztunk egy csúnya járványkártyát, ami végül pusztulásba sodorta az egész emberiséget.

 

A játék kapcsán még két dolgot megjegyeznék. Az első, hogy az utóbbi időkben a Vateráról vagy egyéb oldalakról viszonylag kedvezményes áron hozzá lehet juni a francia verzióhoz (Pandémie). Szerencsére a játék nem annyira nyelvfüggő, ezért ha el tudjuk fogadni, hogy a városok nevei franciául vannak, valamint, hogy néhány kártyán francia magyarázat található, akkor nyugodtan megvásárolható a játék. Már csak azért is, mert Kecskeméti Társasjáték Klub oldalán a magyar nyelvű játékszabály mellett letölthetőek a szerepkártyák magyar fordításai is (ez utóbbit akár teljesen kinyomtathatjuk is).

 

A másik pedig, hogy a játék nemrég kapott egy új ráncfelvarrást, amiben néhány apróságon javítanak és módosítanak, valamint két új szerep is megjelenik (az alapjáték esetében). A beszerzés előtt érdemes elgondolkodni azon, hogy pár új lap kapcsán az új verziót vagy a régit vegyük-e meg.

Egy ilyen Star Wars témájú verziót azonban szívesen elfogadnék (Itt és itt lehet bővet megtudni a Star Wars re-designról):

 

(A képek a http://www.boardgamegeek.com oldalról vannak.)

Mu Csacsi

A lányomra zúduló hatalmas ajándéktömegből január közepére is jutott, ugyanis akkor tartotta meg születésnapi buliját - zömmel ovisokkal teli - baráti körével. Szerencsére volt egy kis egyeztetés, ezért sikerült célzottan ajándékot választani Annamáriának, ráadásul meglehetősen akciósan.

A választást részben kényszer szülte ugyanis meghatározott összeghatáron belül kellett használható és valamilyen részben időtálló darabot találni. Előzetesen magyar szabályt nem találtam és a Mu Csacsi doboza láttán is egy kicsit húztam a számat, de még mindig ez tűnt a legkisebb rossz választásnak.

Azonban már a kicsomagolásnál érezhető volt, hogy nem hoztunk túl rossz döntést. A kétoldalas magyar nyelvű szabály egyáltalán nem volt bonyolult és könnyen el is lehetett magyarázni. A 3 csacsifigurát nem értettem, hogy miért kell külön tasakokba csomagolni, de ez végülis nem jelentett semmi problémát. Először egy picit értetlenül néztem a kartonból kinyomkodott 12 területlapkára, de végül ezek jelentőségét is el tudtam fogadni. Az 5 színből, egyenként 25 darabos fakorong halmok láttán pedig egyszerűen ujjongtam!

Lássuk, miről is szól a játék.

Első lépésben a 12 mezőlapkát kör alakban kirakjuk az asztal közepére, majd minden negyedik mezőre teszünk egy tetszőleges csacsit. Így minden állat között pontosan 3 hely marad ki. A pakli kártyát a hátoldalon található kategóriákon belül megkeverem, majd egymásra pakolom úgy, hogy az A jelzésűek vannak felül, amit ABC sorrendben követ a többi minipakli.. A lapokat mindenki számára jól elérhető helyre teszem. Az előkészületek legmacerásabb része következik, a színes korongok színenkénti szétválogatása. (Én ezt csak Hamupipőke minijátéknak hívom.) Végezetül minden játékos kap magához egy korongot, amin 5 szín található, valamint egy mutató.

A kezdőjátékos tetszőleges kiválasztása után (ki tud szebben iázni) kezdődhet a játék. Egy játékos a körében húz egy lapot, majd végrehajtja a többiek előtt a rajta lévő feladatot. Pl. szürke szamarat húz valaki, amin az szerepel, hogy 3 táplálékot (fakorongot) kell választania, majd 3 mezőt lépnie. A középen lévő színes korongokból bármilyen kombinációban be lehet rakni a három (vagy a kártyán megjelölt mennyiséget), csak azt hangosan mondani is kell! Többszínű csacsi esetén szabadon lehet választani, hogy melyiket szeretnénk megtömni "hamival".

Egy idő múltán olyan lapok is előkerülnek, amin a szamaraink éppen ürítenek. A gyermekeim körében mindig nagy öröm van, amikor az állatok "kakilnak". Ha valaki ilyen kártyát húz, akkor a lapon szereplő színben lévő állatot megnevezi és szól a többi játékosnak, hogy lehetőleg titokban állítson be magának mindenki egy színt a maga kis óramutatójával a kartonkorongján. Ha ezzel mindenki megvan, akkor lehet az adott szamarat megszabadítani a benne lévő táplálékoktól.

Fontos, ha több játékos ugyanazt a színt jelöli meg, akkor azokat egyenlő arányban kell szétosztani, és minden olyan korongot, ami ezek után fennmarad visszakerül a csacsiba. Itt is hangosan mondani kell, hogy milyen és mennyi korongot pakolunk vissza.

A játék addig tart, amíg a stoptáblás kártyát valaki fel nem fordítja, majd ezek után az összes csacsit kiürítettük. A végső győztes az lesz, akinek a játék végén több korongja lett.

A Mu Csacsi egy remek gyerekjáték, amit felnőttek bevonásával is roppant mód lehet élvezni. Persze egy lapszámoló mágusnak nem jelenthet túl nagy problémát a csacsikban lévő korongok lekövetése, de a játékot nem is nekik találták ki. Az ajánlott életkor 6 év, de nyugodtan játszhatjuk egy 4-5 évessel is. A csacsikkal való lépegetés segít nekik a számolás biztosabb használatában, valamint egy picit össze is kavarja őket, hogy melyik állatban végülis mi lapul. A színes fakorongokkal való etetés is jól tudja fejleszteni a szortírozói, számolói képességeiket.

A játék mechanizmusába nem nagyon kötnék bele, azonban lenne két apró észrevételem. 

Az egyik, hogy a dobozban lehetett volna még egy tetszőleges jelölő. Ugyanis a csacsikat könnyebb úgy etetni, hogy kézbe vesszük, majd úgy tömjük az általunk választott korongokkal. Ezt követően pedig vissza kell tennünk arra a mezőre, ahonnan elvettük. Ez persze nem mindig sikerül. Mi itt mindig használunk valami apró tárgyat, amivel jelölni tudjuk az elvett csacsi helyét, hogy később pontosan ugyanoda tudjuk visszatenni.

A másik észrevétel, hogy a csacsik ürítésénél célszerű használni valami "kakilótálat", mert különben a kipotyogó fakorongok könnyen elgurulnak. Ez pedig igencsak bosszantó tud lenni.

Összességében a Mu csacsiról elmondható, hogy remek gyermek játék, amit mi felnőttek is nagyon tudtunk élvezni. A munkából megfáradtan hazatérve mi sem tudunk kellő mértékben koncentrálni az állatokban lévő bogyók pontos követésére, ezért már párszor minket is ért meglepetés. A szabályok nem túl bonyolultak, a szerencse igazából elhanyagolható mértékű, ha tudunk rendesen figyelni. Persze ez eddig nem nagyon sikerült...

Az ajándékválasztási elképzelésünk helyessége úgy tűnik, hogy igazolódott. A játék közben - láthatóan feszülten - figyelő/gondolkodó gyermekeim arcára nézve azt láttam, hogy jól szórakoznak. A végeredménytől függetlenül pedig már párszor elhangzott tőlük a "Játszunk ezzel még egyszer" felszólítás. A Mu Csacsit bátran ajánlom óvodáskorú gyermekes családok részére.

(A képek a http://www.boardgamegeek.com oldalról vannak.)

iPad Mini

Nem gondoltam volna, hogy erről a készülékről írok leghamarabb bejegyzést. Sokkal nagyobb esély volt egy  Windows Phone-ról vagy egy "noname", Android operációs rendszerrel felvértezett, kínai tabletről. De mivel anyósom beszerzett magának egy ilyen Apple készüléket, ezért volt pár napom arra, hogy egy picit jobban megismerkedjek az iPad2 kistestvérével.

Az "öcsi" vagy inkább "hugi" első ránézésre sokkal jobban megszerkesztettnek tűnik, mint a bátyus. Az iPad2 szinte bumfordinak tűnik, a kicsi, karcsú Mini mellett, mely ugyanazt a technikát hordozza magában, csak sokkal jobban összepasszírozva. Természetesen az egy dolog, hogy a kisebb kijelző kisebb akkumulátort igényel, de az egyéb fontos alkatrészek mérete is jelentősen zsugorodhattak.

Az első benyomások nagyon kedvezőek voltak rám. A készülék egyszerűen kézbe simuló, és talán ezért is tűnik érthetetlennek számomra, hogy az Apple miért nem rukkolt elő korábban egy kisebb iPaddel. Ezzel jelentős lépéshátrányba került az Androidos vetélytárssakkal szemben. Ráadásul az ára sem túl barátságos. Nagyjából két Nexus 7-et lehet ennyi pénzért kapni. A jelentősen túlárazott termékre nem jelent mentséget, hogy prémium kategóriás, luxus hatást kelt, sőt még az alumínium hátlapon lévő almás logó sem.

Az iPad Mini sebességével nincsen gond, ha korábban is hasonló gyorsaságú tablettel rendelkeztünk tapasztalattal. Az alkalmazások döcögés nélkül futnak, DE... A készülékben még nem kaptuk meg a sokat ajnározott retina displayt, valamint számomra azért egy kicsit pici a kijelző. Az iPad2-vel megegyező felbontás, de kisebb kijelzőn jelenik meg, ezért értelemszerűen a böngész során kisebb betűket kapunk vissza, valamint filmet nézni sem olyan élmény, mint a nagyobb tesón. Az más kérdés, hogy a különféle tableteken való film- vagy sorozatnézésnek eleve nem elég magas az élvezeti értéke. (Az pedig megint csak más kérdés, hogy gyakorlatilag egy olyan lejátszó alkalmazás van, amely hivatalosan élvezheti az AC3 támogatást, ráadásul az is fizetős. A régebbi Oplayert sajnos már sokan felfrissítették, vagy egyáltalán nem ismerték.)

A nagytestvérhez képest nem csak a zsugorításban találhatóak javulások. Az iPad Mini sokkal jobb kamerákat kapott, mint az iPad 2. Persze számomra még mindig egy kicsit hülyén néz ki, ha valaki a tabletjével kamerázik vagy fényképezik. 

Az iOS 6-os verziójával felszerelt iPad Minivel természetesen vannak apróbb problémák is. A 6-os operációs sajátja, hogy licensz problémák miatt buta térképprogrammal kapjuk, valamint nincsen alapból Youtube. Továbbá az új, lightning csatlakozó is okozhat problémákat, ha éppen töltenünk kellene a készüléket. Sajnos nem tudunk bárkitől kölcsönkérni egy mikro usb-s töltőt, vagy egy régebbi Apple terméket használótól a korábbi csatolót. Nagyjából ezzel ki is merültek a kütyüvel szembeni aggályaim, problémáim.

Összességében elmondhat az iPad Miniről, hogy remekül megszerkesztett készüléket kapunk kézhez. A jó kis masszív burkolatba rejtett csoda szinte azonnal a szívünkhöz képes nőni. Igaz, hogy inkább női felhasználóknak ajánlott, de szerintem nincsen egy olyan kütyümániás sem, aki ne fogadna el egy ilyen készüléket ajándékba. (Az már csak a saját hülyeségem, hogy én magamnak inkább egy sokkal jobb ár/teljesítmény mutatóval rendelkező kínai, androidos tabletet szereznék be.)

Gyerek társasjátékok karácsonyra

Az év vége megint nagyon összejött Évi születésnapját követően csak úgy záporoztak az ünnepek. Jött Márton névnapja, a Mikulás, Karácsony, Annamária születésnapja... Természetesen az ünnepeltek nem csak cukrot, diót, mogyorót kaptak a sok csoki mellett, hanem játékokat is. Ezeket próbáltuk elvinni a társasjátékok irányába. Ez már csak azért is ment viszonylag könnyen, mert szabad kezet, azaz meghatározott pénzkeretet kaptunk, amin belül vásárolgathattunk. Nézzük sorban, miket is kaptak a gyerekek (is) az év utolsó két hónapjában.

Panic Lab

Eredetileg a 3 éves fiam születésnapjára lett volna szánva ez az apró, idei megjelenésű, fémdobozos játék, de később úgy döntöttem, hogy inkább nővére kapja meg. A fiamat még csak most kezdik bizonyos dolgok hosszabb időre lekötni, ezért talán még bátor lépés lett volna a Panic Lab. Az 5 év felé rohamtempóban közeledő Annamária viszont már jó alanynak bizonyult.

A dobozban néhány kártya és 4 dobókocka található. A lapon kétféle állat, vagy inkább lény található, kétféle színkombinációban és mintában. 3 dobókocka ezen tulajdonságokat határozza meg, míg a negyedik, hogy melyik laptól, milyen irányba kell minél előbb megtalálni a körben elhelyezett lapok között. Ez a könnyített alapjáték, könnyedsége okán remek szórakozást nyújt a gyermekeknek. Persze a készítők nem álltak meg itt, hanem további, nehezítést szolgáló lapokat is csomagoltak a kisméretű pakliba. Az egyik az úgynevezett szellőző, amin keresztül beesünk és egy másikon jövünk ki, míg a további nehezítő lapok átformálják kicsi lényeinket (amőbáinkat) más színűvé, mintájúvá, vagy alakúvá. 

Ezen nehezítésekkel, már felnőttek számára is nyújt egy kis izgalmat. A játékot az nyeri, aki a megtalált amőbák után megszerzett meghatározott mennyiségű pontot.

Piranhas

Ez egy másik idei megjelenés, amit egy év végi aukción szeretem be. A játék egy pakliból áll, amit valamiért a 8+-os korosztályhoz soroltak be. A szabályok viszont annyira egyszerűek, hogy akár egy 4 éves is elboldogul velük. Sajnos csak német nyelvű szabályom volt hozzá, amit a zseniális Google Translator segítségével fordítottam le, ezért pici lyukak maradhattak a teljes szabály elsajátításában, de ezen hiányosságok bizonyára nem rombolják a játékélményt.

A lényeg, hogy a játékosok között egyenlően szétosztjuk a lapokat, majd felcsapunk egyet, amire mindenki pakolhat a saját stócából úgy, hogy abból mindig csak a legfelső lapot láthatja. Fontos szabály, hogy a dobott lapok tetejére csak olyant rakhat rá, amiből neki nagyobb hala van. Pl. a legfelső lap egy közepes sárga, egy kicsi piros és egy nagy kék. Erre egy nagy sárgát, közepes pirost, vagy nagy pirost tehet. Ezen felül még vannak az úgy nevezett piranják, amiket olyan halhármasra lehet rátenni, amilyen színű nincsen felül. Azaz az előbbi példát folytatva, a piros, sárga és kék halas lapra, csak lila, fekete vagy fehér színű piranják mehetnek. Ebben az esetben szükséges még a hangos "Piranja, piranja" felkiáltás is! Piranjára pedig pont fordítva mehet rá a lapok. Tehát egy kék piranjákat tartalmazó lapra csak olyan halhármast dobhatunk, amik között nincs kék. A méret nem számít. Viszont szükséges a "haluci, haluci" felkiáltás. :)

Persze van büntetés is, ha rosszat dobunk (mert pl. egy másik játékos beelőz), akkor az utolsó két lapot a paklinkba kell tenni. Ha a lapjainkat átforgattuk és maradt még nálunk, akkor a maradék lapokat addig kell forgatni, míg azok valakinél teljesen el nem fogynak. Ő lesz a győztes.

Málhas csacsi

A fiam még nem túl fogékony bizonyos dolgokra és főleg az egyensúly-érzékén és kézügyességén kellene javítani. Részben ezt a célt szolgálta a Málhás csacsi megvásárlása is.

Kapunk egy szamarat, aminek a hátára először fel kell pakolni a nyerget, majd arra a többi tartozékot. Ezeket sorban pakoljuk fel, majd a végén az veszít, akinél a csacsi lerúgja magáról a cuccokat. Három érzékenységi fokozatot lehet beállítani.

Mondanom sem kell, hogy a fiam azt élvezi, amikor a csacsi lerúgja magáról a tárgyakat.

Appenzell sajtvára

Az első komolyabb darab, ami inkább már nagyobb gyermekeknek való és még nem teljesen az enyéimnek. Itt már van bizonyos mértékű taktikázás, hogy miként toljuk ki a másikat, azaz ejtsük be a lyukba.

Jelen esetben a játék doboza is fontos tartozék, hiszen abban vannak a lyukak, ahová beeshetnek egereink. De ne szaladjunk ennyire előre.

A 2-4 játékos számára alkalmas játékban mindenki kap 4 egérbábut, amelyek közül egyet a doboz sarkán lévő tornyok egyikébe kell tenni. Ezt követően van minden játékosnak a saját körében 4 darab akciója. Egy bábuval léphet egyet (egy körön belül maximum 4 alkalommal), felfordíthat egy tetőt, vagy tolhat egy sort. A cél, hogy egyszerre két egérbábuval álljunk meg ugyanazon a sajton. Ha valakinek sikerül 4 különböző fajtájú sajtot összegyűjtenie, akkor megnyerte a játékot. Ez is pofonegyszerűnek hangzik, de igazából nem annyira az. Egyszerre kell emlékezni, hogy leborított tetődarabok alatt milyen sajtok vagy lyukak lehetnek és jól taktikázni, hogy meglegyenek a sajtok, vagy elkerüljük a csapdákat. Esetlegesen lehet arra is menni, hogy az egyik vetélytársunk három egerét lyukba lökjük és úgy ejtsük ki a játékból.

Érdekes módon Annamária lányom egészen ráérzett az ízére és bejött neki ez a játék is. Igaz még azóta nem nagyon mondta, hogy vegyük elő, de ha mi tettük azt, akkor nem ellenkezett.
(Ha pedig bárki, bármikor Appenzeller sajtot akar nekem adni, akkor ne fogja vissza magát. Egyszerűen imádom!)

Ébresztő Madárijesztő

Ez egy könnyebb, egyszerűbb darab, egészen fiatalok számára. Szerencse, illetve sokkal inkább memóriára építő játék, ahol a pörgetést követően kell 1-3 kukoricát kiszedni varjúnkkal. Ha rosszat veszünk ki, akkor felébred a madárijesztő és vissza kell tenni az adott körben kihúzott kukoricákat. Az nyer, aki egy bizonyos mennyiséget vagy egy bizonyos színből bizonyos mennyiséget összegyűjtött.

Természetesen Márton fiam ezt is igazából akkor élvezi, ha nem sikerül és ugrál a madárijesztő. Mindezek ellenére volt már olyan, hogy ő nyert... bár az kevésbé tette boldoggá, mint a középen ugráló figura.

Ígérem, hogy következő társasjátékos bejegyzésemben komolyabb játékokról is szót ejtek majd. Már régóta tervben van pár írás, csak eddig soha nem jutottam el odáig.

(A képek a http://www.boardgamegeek.com oldalról vannak)

Dan Brown - Digitális erőd

Nagyjából 10 éve ajánlotta az egyik ismerősöm, hogy ez egy jó könyv és szerinte sokkal jobb, mint az akkoriban felkapott Da Vinci-kód. Én akkoriban egy picit kiábrándultam Dan Brownból, ami talán azért volt, mert egy kicsit kényelmesen kezdtem el olvasni a könyvet, amit a kölcsönadó kollégám egy idő után szinte másnapra kért. A kapkodás egy picit rontotta az olvasásélményt, ami miatt nem is lelkesedtem a Da Vinci-kódért.

 

A Digitális erőd egy kicsit más. A történet szereplői kriptográfusok, azaz kódfejtők, akik éppen egy elég nagy probléma futottak. Korábban nem volt számukra feltörhetetlen kódolás, mert a mindent tudó okos, rengeteg processzorból álló számítógép mindent megfejtett számukra, ráadásul perceken belül. Mi a történetbe akkor kapcsolódunk be, amikor már több órája megy a folyamat.

 

A történetbe persze kell szerelem és dráma, valamint a véletlenek egybeesése is. A női főhős, Susan Fletcher, amellett, hogy szép, még okos is... hűha! A csávója (David) pedig "hétnyelven" beszél... azaz igazából nem tudom, hogy hány nyelven beszél, de a történetben minden nyelven meg tudta magát értetni a különféle nációk szülöttjeivel.

 

A könyv olvasása közben egyre jobban azon tűnődtem, hogy én egy Leslie L. Lawrance történetet olvasok, persze a szokásos pisztoly, pipa, minden-fellelhető-nőt-megdugok felállás kivételével. A rövid fejezetekre tagolt írás minden szakasz végén meg akart valamivel döbbenteni, hogy aztán egy másik helyszín is hasonló hangulatú helyszínen is ugyanaz történjen. A sok meglepetés egy idő után kezdett bosszantóvá, mint érdekessé válni. Persze nem mondom, hogy ez rossz, és bizonyára van, aki ezt kedveli is, de nekem nem jött be. Csodálkozom, hogy eddig még sorozatként egyetlen tévétársaság sem csapott le rá.

 

Van egy olyan érzésem, hogy most már ez nem fog megtörténni. A Da Vinci-kód farvízén ellavírozó Angyalok és démonok megfilmesítése után nem hiszem, hogy egy újabb Dan Brown írás kerülne újra vászonra vagy képernyőre. A Digitális erőd ezen felül még idejétmúltnak is tűnik. Ma olvasva a történetet az egész egy kicsit nevetségesnek tűnik, technikaliag óriási baromságnak.

 

A könyv számomra több sebből is vérzett, amiket én most nem sorolnék fel. Azonban még sem tettem le, mivel nem volt unalmas és érdekelt, hogy még milyen nyulat tudnak előhúzni a klissékkel tömött kalapból.

 

Ha a technikai bla-blán túltesszük magunkat, akkor könnyed ponyvát kapunk. Ésszeűen felesleges túlságosan belegondolni az események folyamába, mert kiég az agyunk és leolvadnak a mikroprocesszoraink.

10 - SFmag fantasztikus irodalmi antológia

A SFmag-on lévő nyereményjátékon sikerült megnyernem az általuk felkínált öt elektronikus könyv egyikét. A nyeremény átvétele ugyan egy picit döcögősen ment, de végül sikerült megkapnom és azóta már el is olvasnom az Ad Astra Kiadó gondozásában megjelent és Kleinheincz Csilla szerkesztésében kiadott 10 című antológiát. 

Mint a kiadvány címe is sugallja, összesen 10 művet sikerült összegyűjteni, melyek nagy része különféle díjakat is magának mondhatott. Talán ezért is voltak elég magas elvárásaim az olvasnivalóval kapcsolatban.

Be kell vallanom, hogy elég régen olvastam már igazi klasszikus sci-fit. A könnyedtségük miatt jobban kedvelem inkább a ponyva műveket, mint a nehezebb olvasmányokat, ezért nem is nagyon tudtam, hogy mire számíthatok.

A rövid történetekkel és novellákkal az a fő bajom, hogy rövidségük miatt hamar be kell, hogy rántsanak, mert különben már az előtt végük, hogy el kezdjem őket élvezni. A történetek nagy része is meg is tette. Számos belőlük remek alaptörténettel rendelkezett, de némelyik csattanója és vége nem pukkant elég nagyot. Külön szomorúság, hogy volt amelyik végét még egy picit összecsapottnak is éreztem, ami igazán kár volt a jó felvezetés miatt.

Egyetlen művet tudnék igazán kiemelni. Az egészben az a legfurcsább, ez volt az egyetlen olyan történet, ami nem nyert semmilyen díjat. Mondjuk jellegéből adódóan nemzetközi díjra, sajnos, nem sok esélye lett volna. Juhász Viktor írása A Rádiumember magányossága címmel íródott és egyszerűen valami zseniális. A környezet, ahová a karaktereket helyezi valami elképesztő. Nagyon szeretnék történeteket ebből a világból olvasni, de kevés reményt látok rá... de talán ez így is van jól.

A történet hőse a Rádiumember, aki egy újságírónak meséli el ez elmúlt gyászos eseményeit. A történetvezetés talán lehetne valamivel jobb is, de az említett világ és a karakterek bőven kárpótolnak az ott érezhető döccenésekért.

Összességben a 10 egész jó szórakozást nyújtott, mégha teljesen nem is győzött meg a bennük található összes írás. Még egyszer köszönetet szeretnék mondani az SFmagnak a nyereményjátékért, valamint az Ad Astra Kiadónak a kiadásért!

Az öt legenda

Nem vagyunk valami túl gyakori mozilátogatók, de eddig még arra sem volt példa, hogy teljes létszámmal menjünk el egy előadásra. Idén ez is megtörtént. Vettük a bátorságot és Mártont is elvittük moziba.

A választásunk talán lehetett volna jobb is, de sajnos a kínálat nem volt túl erős. Figyelembe kellett venni, hogy lehetőleg korhatár alapján is nézhető film legyen és hogy mi szülők se unjuk magunkat halálra. Ezért néztük meg Az öt legendát.

A történet szerint a Mikulás, a Húsvéti Nyúl, a Homokember (talán az Álommanó jobb fordítás lehetett volna, vagy kitudja) és a Fogtündér súlyos bajba kerül, mert egy Szurok névre hallgató gonosztevő az ünnepek ellopásán ügyködik. A galád sötét gaztevő minden erejével azon van, hogy a gyerekek már ne higgyenek az említett négyesben, így azok elveszítik minden hatalmukat.

A Hold nyújt végül segítséget, mégpedig Dér Jankó védelmezőnek való kijelölésével. Ő lesz majd az ötödik őrző, az ötödik legenda. Mondanom sem kell, hogy egy rutinos néző már előre tisztában van, hogy szokásos sablon alapján mi fog történni. Lesz benne szomorú hős, elvakult hős, a társakkal való összekülönbözés és a végén nagy kibékülés boldog befejezéssel (gyk. happy end).

Lehet, hogy nekem már annyira nem valók ezek a rajzfilmek... vagy lehet, hogy már a filmek sem. A jól érezhető keretbe épülő sablon elemek nem igazán hoztak semmi újat. Egy picit az is zavart, hogy a főhősök rettenetesen amerikaiak. Nálunk ugye a Mikulás nem karácsonykor érkezik és nagyjából semmi kötődésünk nincsen a fogtündérhez, vagy álommanóhoz (homokemberhez meg pláne). Az egyedül jól elhelyezhető karakter a húsvéti nyúl, akit én mindig is nagy képtelenségnek tartottam. Mármint ki volt az az őrült, aki kitalálta, hogy van egy nyúl, aki tojásokat tojik/fest? Igaz, itt is inkább az a magyar hagyomány, hogy a piros tojást nem a nyúl, hanem a lányok adják locsolás után. Az már megint csak egy Amerikából jött, hülye "hagyomány", hogy a kertben különböző tojásokat kell elrejteni, majd a gyerekekkel megtaláltatni.

(Ez már tényleg nem tartozik ide, de többször eltöprengtem azon mi jöhet még? A Valentin nap ostoba, vásárlásba kergető, nyálas baromságán és a Mindenszentek/Halottak napja Halloween-nel való felcserélése után majd mikor fogunk mi is hálaadást ünnepelni?)

A végére - a szokásos sablonom alapján - jöhet a következtetésem: a kicsit bugyuta, főleg amerikai gyermekek számára készült rajzfilmen végül a gyerekek jól szórakoztak. és mi szülők sem aludtunk el. A lényeg, hogy Mártonnak is sikerült végignéznie, ezért talán nem hibáztunk túl nagyot a választással.

A véletlenek furcsa egybeesése

Újra ott tartok, hogy ezermindenről szeretnék írni, csak időt nem tudok rá szakítani. Hiába vannak ezek a hosszú, négynapos szabadnapok (vö. hosszú hétvégék), még kevesebb az időm. Szeretnék már újra egy olyan hétvégét, hogy nem kell sehová sem menni és semmit sem csinálni...

 

Az értelmetlen bevezető után rá is térnék a lényegre, amit csak azért szerettem volna lejegyezni, mert később úgyis el fogom felejteni. Az utóbbi pár napban vagy inkább hétben elég feltűnő véletlenekbe futottam. Szoktam követni a The Dice Tower nevű youtube csatornát, ahol társasjátékokat szoktak bemutatni és róluk beszélgetni. Egy olyan enyhe 7(!) hónapos lemaradásom van, de az utóbbi egy hónap termésével nagyjából naprakész vagyok. Fura módon pont a műsorvezető játékának, a Nothing Personal-nek bemutatása volt aktuális az egyik adásban. A következő napon pedig pont a lemaradásomat szerettem volna behozni, amikor pont ugyannak a társasnak, még más munkacímen való előzetésébe futottam bele.

 

Két napja azt próbáltam volna nézegetni, hogy vajon Annamária már megnézhetné a Tükröm, tükröm címre hallgató Hófehérke feldolgozást. Az imdb-t böngészgettem, miközben éppen Lost Girl sorozatot néztem. Elég meglepő módon a lelkes fordító szintén a Tükröm, tükröm címet adta a résznek.

 

Amúgy számos alkalommal futok bele hasonló esetekbe, csak nem jegyzetelem le, vagy egyáltalán nem tartom említésre méltónak. Kíváncsi lennék, hogy más is észre szokott-e venni hasonlókat... Én meg közben várom, hogy megálmodjam a lottószámokat, hogy a következő húzásra megtehessem őket.

Ticket to Ride: Europe

Már elég régóta szerettem volna erről a társasjátékról írni, de mindig közbejött valami. Vagy a krónikus idő- és blogolás elleni kedvhiányom, vagy pedig egyéb tényezők. A véletlenek többször is úgy játszottak közre, hogy volt valami esemény (pl. a játék magyar nyelvű megjelenése), ami miatt nem akartam, hogy az én blogomon is pont erről a játékról lehessen olvasni.

A Ticket to Ride az azonos nevű társasjáték-sorozat második önálló darabja. Az alcímmel nem rendelkező első rész kiérdemelte magának a német "Spiel des Jahres" nevű rangos elismerést is, ezért méltán gondolták a készítői, hogy - bőrlehúzási és - élményhajhászási szempontból jó lenne, ha az USA térképe mellett az őshaza térképén is lehetne vasúti vonalakat építeni. A játék időközben még nagyobb népszerűségre tett szert, újabb teljes értékű és csak térképes-kártyás kiegészítőkkel bővült, sőt azóta már elektronikusan is játszható. Jelen, nem teljeskörű szabálymagyarázatot tartalmazó - írásom csupán a Ticket to Ride: Europe játékra fog vonatkozni.

A játékot 2-5 játékos játszhatja Európa térképén, 45-45 darab műanyagvonat és jelölő segítségével. Mindenki kap 1 hosszú útvonal kártyát (más néven jegyet), valamint három rövidet. Ezekből az elsőt kötelező megtartani, míg a második adagból kettőt. Ezek fogják jelenteni a Ticket to Ride elsődleges céljait. Ezen útvonalak megépítése után kaphatunk pontokat, vagy akár mehetünk mínuszba is, ha nem sikerült.

Az előkészületek során még kapunk a kezünkbe 4 vasútkártyát is, valamint ezekből ötöt képpel felcsapva a térkép mellé helyezünk.

A játék során a következő lépések közül hajthatunk végre egyet, ha sorra kerülünk:

1. Vasútkártyát húzunk. Vagy egyet a felcsapottak közül és utána - ha az előbb felhúzott lap helyére is kerül újabb - még egyet onnan, vagy pedig a húzópakli tetejéről vakon. Arra is lehetőség van, hogy mozdony kártyát, azaz Jokert válasszunk, de ebben az esetben a felcsapott lapok közül csak egyetlen lap húzására van lehetőségünk.

2. A kezünkben lévő vasúti kártyák segítségével megépítünk egy útvonalat. Ehhez az adott útvonal színében kell megegyező lappal rendelkeznünk. Fontos még megemlíteni, hogy Jokereket felhasználhatunk, illetve, hogy a szürke útvonalakon bármilyen azonos színből álló lapokat használhatunk.

3. 3 db útvonalkártyát húzunk, amiből legalább egyet kötelező megtartanunk.

4. Állomást helyezünk le, hogy teljesnek mondhassunk egy útvonalat.

A Ticket to Ride: Europe számos ponton igyekszik egy kicsit tovább fűszerezni az USA térképen megismert élményeket. Itt lehetőség nyílik az állomásokkal kiegészíteni az egyik útvonalunkat, vagy az alagútszabállyal nehezebbé tenni egy adott útvonal megépítését. Ezen kis apró szabálykiegészítések vezettek anno abba az irányba, hogy ne az első, díjat nyert Ticket to Ride játékot szerezzem be, ha nem a különálló folytatást, az Európa térképes verziót.

Örömteli módon a szerencse mértéke nem túl magas, a kiegyensúlyozottságra sincsen panasz, ezért az utolsó körökig ádáz harc dúl a minél magasabb pontszám megszerzésére. A játék nagyon jól működők kettő és több személlyel is, tehát tényleg ajánlható akárcsak párok, vagy kisebb baráti társaságok számára is.

A játék célját, az útvonalak megépítését nem minden esetben könnyű megépíteni. Két játékos esetén korlátozás van a közös útvonalak használatának tiltásával, míg több játékos esetén ezeket is nehéz megszerezni. A különböző hosszúságú utak pontozása is nagyon fontos, amiket a játék során bármikor leolvashatunk a térképről. Általában hasznosabb 1 db 4 vasútkártyát igénylő utat megépíteni, mint mondjuk 3db 2 vasútkártyát igénylőt. A játék során csak az ezekért kapott pontokat követjük végig a térképet körbefutó pontozósávon, ami miatt a végső értékelés hozhat meglepetéseket. A jegyek, azaz útvonalkártyák ellenőrzése után, még a leghosszabb összefüggő útért is kiosztunk a legügyesebbnek 10 pontot, valamint elszámoljuk az állomások okozta negatív hatásokat is. A végső győztes az lesz, akinek a legtöbb pontja van.

Ugyan nem ismertettem minden szabály, de talán így látható leírásomból a Ticket to Ride működési elve pofonegyszerű, ezért gyakran említik ezt is a belépőszintű játékok közé. Ez azt jelenti, hogy a sorozatot bátran merem mindenkinek ajánlani, aki csak egy kis hajlandóságot érez a modernkori társasjátékok megismerése iránt. Én már több barátomat megfertőztem vele...

James S. A. Corey - Két Expanse novella

Talán egy kicsit meglepő, de sorozatban a harmadik könyves jellegű blogbejegyzésem következik, ráadásul a mostaniban egyszerre nem is egy hanem két írást elemzek.

A James S. A. Corey álnéven író Daniel Abraham és Ty Franck a The Expanse könyvsorozat első részével az általam is ismertetett Leviathan Wakes-szel nagyot robbantott a sci-fi berkekben. A pár bezsebelt díj mellett még a bloggerek nagy részének elismerését is kivívták hangulatos írásukkal. Nem kérdés, hogy nagyon sokan várták a folytatást, ami már meg is jelent Caliban's War néven, sőt már szinte kopogtat az ajtón a sorozat harmadik része. Az olvasók felé nyújtott gesztusként két további rövid novellát is kiadtak, amiket itt szeretnék ismertetni.

The Butcher of Anderson Station

A rövid novella a Leviathan Wakes egyik érdekes karakterének, Fred Johnsonnak a háttértörténetébe nyújt betekintést. Maga a cím és az Expanse sorozat első darabja igen magas elvárásokat támasztott az írással kapcsolatban.

Nem tagadom, hogy elég kíváncsi voltam az Anderson állomás mészárosa nevet kivívó férfi történetére. Nem tudtam hogyan lehet valakit ilyen titulus mellett hősnek nevezni, valamint miként kaphat magas pozíciót. A történet ezekre kielégítő választ ad. Betekintést kapunk a férfi lelkivilágába, a döntési kényszerébe, valamint az esemény után megismert tényekre. Szerencsére itt sem minden fehér vagy fekete.

Az írás nagyon hangulatos, és a Leviathan Wakes könyvet olvasóknak nyugodt szívvel ajánlom.

You can find my English review at Goodreads.

Gods of Risk

Talán úgy kellett volna belevágnom a másik rövid történetbe, hogy ismerem a Caliban's War történetét. Akkor talán sokkal jobban élveztem volna az előzőnél sokkal hosszabb novellát.

A történetben egy marsi család szemén keresztül ismerhetjük meg a vörös bolygón való viszontagságos életet és körülményeket. Ráadásul a központi karakter egy fiatal fiú, aki kémikus gyakornokként elég szép mellékkeresetet talált különféle tudatmódosító drogok előállításával. A helyzet korántsem idilli. A Marson több robbantásos merénylet is történik, ami tovább nehezíti az életet. Ráadásul a dolgokat megkavarja egy nő személye is.

Sajnos a történet nem olyan jó, nem olyan érdekes, mint a The Butcher of Anderson Station esetében. Egy kicsit túl van nyújtva, számomra rengeteg feleslegesnek tűnő mellékinformációval megbonyolítva. Sajnos nem lett elég gördülékeny a dolog és menet közben egy kicsit dadogott a történet. A csorbát a könyv vége próbálta kiküszöbölni, aminek köszönhetően valamennyire elégedetten fejeztem be az olvasást.

Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban élveztem volna, ha előtte olvasom a Caliban's Wart és ha tudom melyik szereplőre kell jobban odafigyelnem. Aki még csak az Expanse sorozat első részét olvasta az várjon ezzel egy kicsit, és előbb inkább olvassa el a folytatást.

You can find my English review at Goodreads.

Alex J. Cavanaugh - CassaFire

Idén tavasszal olvastam Alex J. Cavanaugh CassaStar című könyvét, amellyel meglehetősen elégedett voltam. Egy könnyed hangvételű, nem túl bonyolult angol nyelvezettel bíró, sci-fi környezetbe helyezett, de elsősorban emberi kapcsolatokról szóló írás volt, amiről bővebben a márciusban írt bejegyzésemben olvashattok.

Meglehetősen magas várakozással kezdtem neki, a végül az amerikai amazonról 4 dollárért megvásárolt e-booknak. Kíváncsi voltam, hogy vajon sikerül-e hoznia az előző rész színvonalát vagy sem.

A történet szerint a korábbi könyvből megismert Byron, a Vindican háború egyik hőse leszerelt a hadseregtől, és elhunyt barátjának tett ígérete szerint a polgári űrhajózásban próbált elhelyezkedni. Egy felfedező hajó kisebb, rakomány- és személyzetszállító siklóját, valamint alkalmanként egyszemélyes, védelmi vadászgépét használva próbálta kielégíteni repülés iránti szenvedélyét.

Egy kutatóhajóval érkeznek a tgrenek bolygójára, az ott talált rejtélyes maradványok megvizsgálására. Közben a kutatók igyekeznek a helyi lakosokkal minél jobb kapcsolatot kialakítani, valamint képességeiket felmérni. Hamar kiderül, hogy hasonló mentális képességekkel rendelkeznek, mint a cassaiak, ezért el kezdik őket is tanítani ezek használatára. A kutatócsoport azonban nem várt problémával találja magát szembe, ami elég veszélyessé teszi a bolygón való tartózkodást.

A Byron számára eltelt húsz év mintha meg sem történt volna. Ugyanolyan távolságtartó másokkal, mint korábban. Ezért is meglepő milyen könnyen alakít barátságot az egyik kutatóval, valamint az egyik tgreni lakossal.

A történet alapvetően sci-fi és nem csak azért, mert az űrben játszódik. Jóval több a technikai és tudományos elem, mint a kicsit fantasy-be nyúló mentális dolgok. Azonban itt is, mint a CassaStar esetében elég sokat foglalkozik az író a főhős személyiségével és annak fejlődésével. Néha volt olyan érzésem, hogy körötte történő események mellékesek, aztán mindig történt valami, ami segített visszaterelni abba az irányba, hogy távolról sem.

Alex J. Cavanaugh most kevésbé volt bátor, mint az előző könyvben. Ott valahogy bátrabban mert meglépni dolgokat, amik jól működtek. Itt sincs igazából gond, mert végére felmerül több kérdés is, ami felveti egy esetleges folytatás gondolatát (ami persze hamarosan majd érkezni is fog). Persze, az összekötő regény hatású írás önmagában is megállja a helyét. A CassaStar ismerete nélkül is nyugodtan belevághatunk.

A könyv jó, könnyen olvastatja magát, nem bír túl nehéz nyelvezettel. Talán egy kicsit túl könnyen történnek a dolgok, amelyek egy részét könnyű előrelátni. Szerencsére az író hagyott néhány meglepetést is, ami felfelé húzza a CassaFire értékelését. Azt kell mondanom nem bántam meg a rászánt időt és maradni fogok a hamarosan érkező folytatásra is.

You can find my English review about this book at the Goodreads.

Fehércsokis süti

Ha egy süteményre azt mondják, hogy jó, az még nem igazán jelent semmit, azonban, ha azt kérik, hogy csináljunk még belőle, vagy ha követelik a receptet, akkor tudhajuk, hogy az valóban finom. Sajnos a nevét nem tudom, mert a receptetet anélkül kaptam, de ez nem változtat semmit könnyű elkészíthetőségén és finomságán.

 

Lássuk mi kell hozzá:

340 g lágy vaj
420 g kristálycukor
1 csipet só
3 egész tojás
520 g liszt
270 g durvára tört makadám dió/mandula/bármi
400 g durvára tört(vagy pasztilla) fehércsokoládé

A vajat a sóval, cukorral összedolgozzuk, beletesszük a lisztet, majd a tojásokat, végül a csokit és a diót. Berakjuk kicsit a hűtőbe, hogy megdermedjen, összeálljon. Nagyjából 4 cm-es hengert formázunk belőle, kb. 1 cm-es vastagságú darabokat vágunk belőle. Sütőpapírral kibélelt tepsibe tesszük, és 200 fokra előmelegített sütőben kb. 10 perc alatt "szaftosra" sütjük (melegen puha, amikor kihűl, megszárad, de nem szabad túlsütni).

Ha a mennyiségeket túl soknak tartjuk, akkor nyugodtan lehet dió/mogyoró/mandula 200g és a fehércsoki 300g.

 

Jó étvágyat!

Geoffrey Wilson - Land of Hope and Glory

Német bloggerbarátom blogján, az Edi's Book Lighthouse-on keresztül nyertem ezt a könyvet közvetlenül a szerzőtől, Geoffrey Wilsontól, aki személyesen nekem küldött egy dedikált példányt. Rögtön az elején meg is nyugatnék mindenkit, hogy nem ez az oka, hogy szinte csak csupa jót tudok mondani a Land of Hope and Glory-ról.

Korábban még nem volt alkalmam steampunk témájú könyvet olvasni. Ennek akadálya főleg az idő volt, mert ugyan Magyarországon nem nagyon lehet ilyen műfajú olvasmányt vásárolni, de külföldről már könnyen beszerezhettem volna bármit. A steampunkos környezet mellett kapunk még egy alternatív történelmet is, ami igencsak különbözik attól, ami valójában történt.

A történet szerint 1852-ben járunk, amikor egész Európa már közel 100 éve az indiaiak megszállása alatt áll. Az ázsiai hódítók nem álltak meg a tengerpartnál és Angliát is meghódították. Főleg azért, mert mert a sziget igen gazdag volt a "mágiájukhoz" szükséges sattva nevű energiaforrásban...

Jack Casey korábban az indiai seregek katonájaként szolgált és sajátította el ennek csodás erőnek a használatát. Sajnálatos módon egy nagy csatában súlyos sérülést szenvedett, aminek következtében le kellett szerelnie. Egy kisebb földesúr birtokán élte szolgai módon életét, amikor a volt parancsnoka felkereste egy megbízatással, aminek az indiaiak elleni felkelésben résztvevő lánya élete volt a tét. Vagy elfogja egy korábbi katonatársát, de azóta a felkelés egyik vezéreként ismert, az életét is megmentő legjobb barátját vagy utódja meghal.

A meglehetősen nehéz morális döntés az egész könyvön végighalad, miközben hősünk betekintést nyújt az alternatív 19. századba, ahol az angolok közel hasonló elnyomásban élnek, mint ahogy a valóságban az fordítva történt. Csak itt találkozhatunk furcsa masinériákkal, pusztítót harci gépezetekkel és egy meglehetősen gigászi csatával is. 

Igazságtalan lennék, ha nem említeném azt, hogy a könyv közepe táján egy picit leül a történet, de szerencsére újra hamar belelendül és szinte letehetetlenné válik. 

Jack Casey karakterét elég behatóan megismerhetjük a közel 400 oldalas irományban. Persze amellett, hogy ő a valamilyen problémával küszködő, de mégis legyőzhetetlen hős, elég nagy morális gondban van. Ahogy halad előre a történet egyre jobban megismeri a lázadást, annak résztvevőit és egy kicsit elgondolkodik azon, hogy melyik oldalt is válassza. Ennek következtében számos meglepetéssel találkozhatunk a könyvben.

A Land of Hope and Glory-t mindenképpen ajánlani tudom, akik szeretik a történelmi ihletésű könyveket, még akkor is, ha ez elég távol áll a valóságtól. Talán a steampunk elemek kapcsán nem teljesen erre számítottam, de mindezek ellenére nagyon jól szórakoztam olvasás közben, és erősen gondolkodom a folytatás megszerzésén.

A goodreads-en 5-ből 4,7 pontra értékeltem, azaz értékeltem volna, ha tizedes pontokat is lehet adni.

A szerzővel itt olvasható egy interjú, akinek új könyve, a The Place of Dead Kings a jövő héten fog megjelenni.

Update:
My English review at Goodreads.