Még tavaly nyáron vittem el egy nyaralásra a Pengeélen című könyv puhafedeles verzióját, hogy ne csak a Kindle-ről olvassak. Azért is esett erre a választásom, mert több, különálló novellát tartalmazott a kötet, amik önmagukban is megállják a helyüket. Az első néhány történet után leesett, hogy ezeket a történeteket már olvastam, és igazából ezt a könyvet is.
A
Pengeélen az Első törvény világán játszódó könyv, ami a sorozat 7. kötete, amely valamennyire ráépül az előző könyvekre, de igazában saját magában is élvezhetőek a történetek. A novellák egy része általában egy-egy mellékszereplőre fókuszál, esetleg egy történés más szemszögből való megközelítésére. Ezért is lett volna szerencsés, ha az összes előzményt korábban olvasom, mert bizonyos történetekhez több lett volna a háttérismeretem. Ugyanakkor a kötetben van egy folyamatosan visszatérő szereplő is, aki kapcsán még nem sok előzményt ismerünk. A Pengeélent nyugodt szívvel tudom ajánlani az Első törvény könyveket nem ismerőknek is, mert található benne jó pár humoros történet, amihez nem kell ismerni a "múltat".
Mivel egy picit bosszantott, hogy újraolvastam a könyvet, ahelyett, hogy valami újat vettem volna a kezembe, ezért úgy döntöttem, hogy akkor "kivégzem" Joe Abercrombie-t. Az első három könyvhöz időtakarékossági okokból már nem nagyon volt kedvem újra nekikezdeni, bár talán nem lett volna baj, hogy egy kicsit jobban belekerüljek a világba és hogy felfrissüljenek az emlékek.
A
Hidegen tálalva egy bosszútörténet. A történet elején Orso herceg végezni szeretne Monza Murcatto tábornokkal és annak testvérével, ami egy kicsit balul sikerül. A sebeiből nagyrészt felépült hadvezér egyesével lát neki az őellene szervezkedők kiiktatásának. Nagyon tetszett, ahogy Abercrombie felépíti a csapatot és ahogy megtervezi, majd végrehajtja az egyes merényleteket. Borzasztó, hogy vannak hőseink, de igazából egyiket sem lehet igazán szeretni, vagy szívből szurkolni nekik.
A Hősök gyakorlatilag egy értelmetlen háborúba visz minket, ahol több szemszögből követhetjük végig a véres darálót. Nem meglepő, hogy - bár lehet szurkolni néhány karakternek - itt is kevésbé szerethetőek a főhösök. Feltűnnek a történetben ismerős szereplők a korábbi könyvekből, akiket jó viszontlátni. A történet sem rossz, és még egy kicsit halad előre is világ, néhány kulcskarakternek tűnő szereplő halálával és az erőviszonyok változásával. Bár a történet látszólag jól zárul, mégis hagy maga után egy kis keserédes ízt.
A történetfolyam hatodik könyve a
Vérvörös vidék, ahol egy Déli Szende nevű hölgyet követünk végig, aki az elrabolt gyerekeket, a testvéreit szeretné visszaszerezni. Társa lesz a jámbor mostohaapja, Bárány, akivel együtt indulnak a hosszú útra. A történet előrehaladtával újabb ismerősökbe botlunk, akik egy kicsit megkavarják az eseményeket. A Vérvörös vidéket olvasva olyan érzésem volt, mintha egy aránylázzal tarkított western könyvet olvasnék, ahol szereplőink átgázolnak a vad prérin, majd letelepednek egy sáro-s, minden tekintetben mocskos kisvárosban. Az író könyveihez hasonlóan itt sem teljes a hepiend, de talán itt volt a legkellemesebb befejezés a bejegyzésben említett köteteket illetően.
Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam az itt felsoroltakat és kicsit várom is, hogy majd újra visszatérjek ebbe a világba. Még akkor is, ha minden mocskos, torz és semmi sem egyenes, tiszta vagy jólelkű. Abercrombie groteszk humora, kifordult világbemutatása, nem annyira szerethető hősei és a keserédes végletei egyedivé teszik írásait, amiket könnyed stílusának köszöhetően szinte habzsolva lehet olvasni és imádni. A történetekben lévő kegyetlenség miatt nem ajánlanám a pillangólelkűeknek, sem a realitásokat kedvelőknek. A fantasy történetek már csak ilyenek... Bár igazából nincs is jelen túl erős mágia és akár realisztikusnak is tűnhet az író által teremtett "alternatív" világ.
