Mi a baj(om) a mostani filmekkel?

Ha az utóbbi években egy lakatlan szigeten éltem volna, majd visszatérve megnéztem volna az elmúlt két év filmes kínálatát, akkor azt is mondhatnám, hogy már két éve folyamatosan tart egyfajta geek-karácsony, semmit baj sem lehet a filmekkel. Azonban úgy, hogy láttam is azokat a mozgóképes alkotásokat egy kicsit más a véleményem.

 

A tartalom

Nem tudom, hogy a mozi mi újat tud kitalálni. Már nem nagyon van újító ötlet, vagy szellemes történet, ami az újdonság varázsával csapna le. Szinte biztosra vehetjük, hogy a legfaékebb történettel rendelkező filmben is van legalább egy csavar, amin meg kellene hökkennünk... de már az sem meglepő, ha kétszeresen akarnak minket megdöbbenteni.

 

Gondolom, hogy a filmstúdiók is érzik baj van, ha máson nem, akkor jegybevételek számán. És ezt most nem a warez, az illegális letöltésekre kellene fogni, mert ha egy alkotás hordoz magában valami megragadót, akkor egy jó érzésű néző nem fogja beérni holmi szutyok kamerás-mikrofonos minőségű kalózverzióval. Talán ezért is van az, hogy az egész - a technikai fejlődésnek köszönhetően - elment a látvány irányába, a történet pedig másodlagos. Itt egy újabb trendet lehet megfigyelni. Egy bizonyos réteg jobban kezd érdeklődni a rétegfilmek irányába, és nem feltétlen csak sznobságból.

 

Ezen felül van még egy dolog, ami 10 éve még nem nagyon lett volna elképzelhető. A filmszínészek, mégha nem is az AAA kategóriások, de mégis sok nagy név a tévésorozatokban is megfordul. Itt persze lehet anyagi vonatkozása is a dolognak, de biztos vagyok benne, hogy nem csak ez dominál. Vannak olyan sorozatok, amik még a-már-úgyis-mindent-láttunk dolog ellenére is sokkal jobb történettel bírnak, mint a nagyot robbantani akaró mozis alkotások. Ráadásul, már a látványvilágért sem kell messzire menni, mert bevett dolog az egyre több számítógépanimációs kiegészítés a gyártás során. Arról nem is beszélve, hogy sokak számára már elérhető az a technológia, amivel mozit lehet varázsolni az otthonokba.

 

A filmek hossza

Egyre több filmes fórumon lehet hallani ezzel kapcsolatban is elégedetlenséget. Régebben többször kerített magába az az érzés, hogy "én ezt a filmet még tudtam volna nézni egy darabig". Ezt az óhajt úgy tűnik, hogy komolyan vették filmkészítők, mert legyen bármilyen jó vagy rossz egy alkotás ők bizony előszeretettel húzzák el 110-130 percesre. Ezzel persze nem is lenne baj, ha nem éreznénk bennük azt a felesleges 20-30 perc töltelékidőt, amit bőven el lehetett volna hagyni.

Nem mondom, hogy nincsen olyan film, amit tényleg lehetne még tovább nézni, de nem ez a többség. Ráadásul nem értem, hogy a gyermekeknek szánt meséket is miért kell 90 percesnél hosszabbra nyújtani.

 

A látvány

Erről más esett szó korábban. Nem kérdés, hogy leesik az állunk mikre nem képes már a mostani technika. Bár ez így volt 10-20-30 éve is. Aztán ott van a 3D, ami mégsem robbant akkorát, mint azt korábban gondolták. Nem csak az a baj, hogy két órán át el kell viselni azt plusz szemüveget, hanem még sötéti is a képet. Az egészet pedig tovább tetézi, ha egy este és esőben játszódó, gyors akciójelenetet, lehetőleg minél gyorsabb kamerarángással kell abban a nyavajás napszemüvegben elszenvedni.

Nem értem, hogy a mostani technikai szint mellett még mindig miért kell az előbb felvázolt környezetben lezajlania akciók nagy részének.

 

A vér hiánya

Szögezzük le, hogy nem vagyok horror rajongó és a vért sem igazán szeretem, de... Egyszerűen már túlzás, ami folyik. Megértem, hogy miért megy a legtöbb film 12-es korhatár karikával, de így az egész élmény nagyon le van butítva. Egy akciófilmbe szükség van, hogy pici vér is legyen. Nem kell, hogy patakban hömpölyögjön le a képernyőről, de ahol verekednek, lövöldöznek, ott azért pár csepp elvárható.

 

Emlékszem, egy korai mozis tévéműsorban milyen büszkék voltak az időzített festékpatron felrobbanásoknak valami cowboy filmben. Mostanra már csak porzó mellkast, majd a kamerától elforduló földre hulló testet láthatunk.

 

Mekkora vicc volt már, hogy Angliában azért kapott eggyel erősebb besorolást A klónok támadása, mert Jango Fett lefejelte Obi-van Kenobit?

 

A folytatások

Nem elég, hogy nincsen ötlet, amit mégis sikerül elnyújtani két órásra, de még legalább két részt utána kell dobni. Vagy hármat... vagy újra fel kell dolgozni. Lehetőleg 10 éven belül. Ez nem is érdemel több gondolatot.

 

Az előzetesek

Ismétlem magamat. Nem elég az ötlethiány, de a történetet el kell lőni az egész előzetesben. Nem csak az alapkoncepciót, hanem lehetőleg a legnagyobb fordulatot is. És akkor ne feledkezzünk meg a legjobb poén előre elsütéséről sem.

 

Boldog tudatlanság volt még a 90-es évek közepe is, amikor átlagban csak egyszer láttunk egy mozielőzetest és nem tudhattunk minden történtszivárgásról. El sem tudom képzelni, ha mondjuk jövőre vetítenék először a Mátrix-ot, akkor mi lenne a helyzet. Azt hiszem egy fél előzetest láttam, ami alapján bementem a moziba, és ott leesett az állam. Ma erre már esély sincsen, nem tudom homokba dugni a fejem, mert úgyis megtudok valamit. Nem is beszélve a kíváncsi természetemről...

 

Végső gondolatok

Mindezek ellenére még szeretek moziba járni, vagy itthon filmet nézni. A jövőben is zabálni fogom a sci-fi és képregényen alapuló filmeket, de mindezektől eltekintve még elégedetlenkedhetek. Vagy nem?

Thurn und taxis

Pár éve komoly fejtörést okozott, hogy születésnapomra a Ticket to Ride: Europe-ot vagy a Thurn und Taxist kérjem. Akkor úgy gondoltam, hogy mindkettő valamennyire hasonló és az egyik a másik alternativája lehet. Nos, tévedtem, mert a két társas nagyban különbözik egymástól, és mindkettő kiválló a maga nemében. Talán ezért is van, hogy mindkettő megkapta az év játéka dijat (ugyan ez egy picit sántit, mivel a Ticket to Ride: USA kapott dijat, de az Europa-s verzió is gyakorlatilag ugyanaz). Ezért is fordulhatott az elő, hogy a születésnapra kapott TtR:E után nem sokkal megvásároltam (akciósan, egy Németországból érkező csoportos rendelés keretében) a TuT-ot is.

 

Néhány előzetes szó a játékkal kapcsolatban

A Thurn und Taxis 2006-ban nyerte el a rangos Spiel des Jahres dijat, és talán nem is véletlenül. A szépen kidolgozott dobozban az 500 évvel ezelőtti német-porosz világba kerülünk, ahol éppen postakocsi hálózat épitése van folyamatban. Mi is ennek részesei leszünk, hiszen saját társaságunkkal kell a kor igényeit legjobban kielégitő hálózatot megépitenünk. A téma talán elég száraznak tűnik, de a gyönyörű játékelemek gondoskodnak róla, hogy ne legyen unalmas a játék.

 

Mi van a dobozban

Először is kapunk egy szabályt, ami talán nem olyan nyelven van, amit tökéletesen értünk, ezért érdemes a szükséges magyar forditás beszerezni a Kecskeméti Társasjáték Klub oldaláról. Van még egy nagyon szép, német nyelvű hangulatcsináló lap is, amiben több mindent is megtudhatunk a 15. század végi, a mai Németország területén lévő városokról és magáról a korról is.

A dobozban van egy nagyon szép térkép, 80 faház (minden szinben 20 db), 4 cégkártya, 20 postakocsi kártya (4db 3, 4, 5, 6, 7 hosszúságú útvonalak jelzéséhez), 66 városkártya (3 db minden városhoz), 30 bónuszlapka és egy 4 szabályösszefoglaló kártya (német és angol nyelven).

A játék külcsinyére nem lehet panaszunk, ugyanis nagy szép, minőségi összetevőket kapunk, melyek egy picit képesek visszaadni a kor hangulatának szellemét is.

 

Az előkészületek

A kiteritett térképre pakoljuk fel a bónuszlapkákat, felülre a legnagyobb, alulra a legalacsonyabb értékekkel. Mindenkinek adjunk egy cégkártyát, valamint 20db, szinének megfelelő faházikók. A postakocsikból a tábla jobb felső sarkába rakjunk annyit fajtánként, ahányan éppen játszuk a TuT-ot. A városkártyákat keverjük össze, majd belőlük forditsunk fel hatot a kijelölt helyekre. Aztán a valami szerint kiválasztott játékos kezdheti is a játékot.

 

A játék célja

A lehető legügyesebben postakocsi hálózatot épiteni úgy, hogy lehetőleg a megszerezzük a legmagasabb értékű postakocsi kártyákat és több postaállomást rakjunk le. A játék addig tart, amig valaki meg nem szerzi a hetedik postakocsi kártyát, vagy fel nem épül az összes postaállomása. Ezt követően még a kört még mindenki végigjátsza, majd jöhet az értékelés.

 

A játékmenet

A Thurn und Taxisban körök vannak, melyeket minden játékos végrehajt, majd ezt követően jön a következő. Egy kör három fázisból áll, melyek a következők:

1. Kötelezően húz legalább egy kártyát (a postamester bónusszal két lap is húzható, valamint az első körben kötelezően 2 lapott kell húzni, és más bónusz nem választható)

2. Egy városkártyát kötelezően ki kell játszania (a postaalkalmazott bónuszával két lapot is le lehet rakni)

3. Lehetőség van útvonal befejezésére, majd ezt követően értékelésre.

 

Minden körben lehetőség van valamilyen bónusz felhasználására. Ebből már kettőt emlitettem az előbbiekben, és most irnék pár szót a másik kettőről is. Lap húzásakor lehetőség van a felforditott 6 lapból választani, illetve lehet vakon, a pakli tetejéről is húzni. A felhúzott lap helyére másik lapot kell rakni, igy a postamester bónusz felhasználásakor lehetőség van elhúzni azt a lapot is másodikként. Ugyanakkor lehetőség van egy másik bónusz alkalmazására is, ha nem megfelelő a 6 felcsapott lap és nem akarunk vakon húzni. A kézbesitő bónuszt használva "lesöpörhetjük" a 6 látható városkártyát és ezek közül választhatunk (vagy a pakli tetejéről).

 

A második fázisban történik az egy lap kijátszása, ami kötelező. Mint emlitettem a postaalkalmazott bónuszát használva akár két lap is lerakható, de nem mindegy, hogy hogyan. A lerakott várost jelelő lapnak szomszédosnak kell lennie a már lerakott lapon szereplő városnak. A lerakott városok mindkét oldalára rakhatunk újabb lapokat, de közéjük sohasem! Ha nem sikerül lapot leraknunk ebben a fázisban, akkor el kell dobnunk a lapjainkat és új útvonalat kell kezdenünk a kezünkben lévő lapokból. Persze önként is lehet úgy dönteni, hogy mégsem az előzetesen kitalált útvonalat csináljuk és ilyenkor is el lehet dobni a már lerakott lapokat.

  

A harmadik fázisban lehetőségünk van az útvonalunk befejezésére. Legalább három lerakott városkártya szükséges ehhez. A városkártyákon szereplő városokra lehet postaállomásokat helyezni, bónuszlapkákat húzni, postakocsi kártyát húzni. A befejezett útvonal lapjait el kell dobni, majd ha elfogytak a húzható városkártyák, akkor összekeverni ezekből új húzópaklit képezni. Ebben a fázisban lehet használni a negyedik bónuszt, bognárt. Az ő segitségével 2 lerakott városkártyával kevesebbért is meg lehet épiteni egy útvonalat.

 

Talán mindez elég száraznak tűnik, de játszva sokkal szórakoztatóbb. Ahogy igyekszünk egymás elől minél előbb megszerezni a tartományokért kapható bónuszokat és megcsinálni minél előbb a leghosszabb útvonalakat igényel egy kis előzetes stratégiai tervezést. Persze a húzható kártyák elég nagy szerencsefaktort jelentenek, de még igy is a győzelem inkább a tervezésen és stratégián múlik.

 

Nem irtam minden szabályról, hogy miként lehet lerakni a faházakat vagy egyes bónuszlapkákat megszerezni, de akit érdekel a játék, az úgyis el fogja olvasni a játékszabályból, ahogy a végső pontozás kiszámitását is.

 

Glanz und Gloria

A Thurn und Taxis alapjátékhoz megvásárolható egyik kiegészitő. Ez ad a játékhoz egy új táblát, 69 új városkártyát, 4 kocsikártyát és egy futárt (amit igazából nem is szükséges elem). Az alapjáték faházai szükségesek hozzá, illetve azok szabályaival kell játszani, persze egy kis kiegészitéssel.

 

Városkártya kijátszásakor nem csak városként rakhatjuk le a lapot, hanem a hátoldalával lefelé, a kocsikártya elé. Így úgyanis egy fogatot hozunk létre. A fogatunknak legalább olyan hosszúságúnak, annyi lópatkót tartalmazónak kell lennie (a kocsikártyánkon lévő 2 patkót is beszámitva), mint az elkészültnek szánt útvonalunk hossza.

 

A játékban ezen felül van néhány szabad város, amik nem tartoznak egy tartományhoz sem, és külön kapható értük bónuszpont. Fontos még megjegyezni, hogy fogatos kiegészités alkalmazása közben a bognár bónusz nem létezik, ugyanakkor ezt a játéktáblát és elemeket, valamint az alapjáték szabályait alkalmazva igen.

 

Ez a kiegészitő egy kicsit leegyszerűsiti a játékot, mert nincs az a veszély, hogy útvonalat kelljen eldobni. Egy kicsit csökkenti a kockázatot, ezért egy picit egyszerűbbé is teszi a játékot.

 

Alle Wege führe nach Rom

A TuT másik kiegészitője, ami nem is egy, hanem rögtön kettő.

 

Az Audiencia

Ebben a kiegészitő részben egy kisebb táblát kell az alapjáték térképe mellé, majd megfelelő helyen rárakni a játékban lévő játékosok szinéhez tartozó 5 egyházi képviselőt, képpel lefelé helyezve, majd az 5 szinű postakocsit a megfelelő kezdőhelyekre pakolni.

 

A játék az alapjáték szabályai szerint folyik, de ha nem helyezünk le az egyik városkártyánkhoz valamilyen okból a térképre postaállomást, akkor azzal a szinű postakocsival lépnünk kell a térképen déli irányba (vagy egy kicsit jobbra vagy balra, de mindenképpen lefelé). Ha a postakocsi Rómába ért, akkor a hozzá tartozó szinen lévő egyházi tisztségviselőket felforditva a megfelelően számozott helyre kell pakolni. A rájuk irt szám jelzi, hogy menyi pluszpontot kapunk értük a játék végén, ha a mi szinünkbe lévő lap szerepel felül. Tehát itt nem csak arra kell figyelni, hogy beérjen a magas pontszámot érő papunk, hanem hogy lehetőleg más papja ne érkezzen rá később.

 

Ez ad egy kis fűszert a játéknak, és talán kiegyenlitettéb teheti a játékot, ha éppen a fő térképen elmaradásban vagyunk.

 

A hivatalnokok megbecsülése

Ez a kiegészitő másik kiegészitője. Persze a két kiegészitő együtt is alkalmazható. Itt a postai bónuszokat jelölő alkalmazottakhoz tartozóan kapunk lapkákat, minden olyan esetben, ha valamelyik bónuszt felhasználtuk. Ha a bónuszlapkák valamelyike elfogy, akkor a játékosok sorrendjében (azzal a játékossal kezdve, akinél elfogyott) azokért valami további bónuszt lehet begyűjteni. Azonban kötelező minden tipusból legalább egy lapot visszaadnunk, ha van nálunk. 1 lapért nem kapunk semmit, 2 lapért húzhatunk egy kártyát (felforditottat, vagy a pakli tetejéről), 3 lapért egy győzelmi pont lapkát és 4 lapért lerakhatunk valahová egy postaállomást.

 

Ez a kiegészitő egy picit ugyan meghosszabbitja a játékot, de ugyanakkor új taktikai elemet is visz bele.

 

Alapvetően a 2-4 személyre tervezett Thurn und Taxis alapjátéka is kellő szórakozást tud nyújtani családok, vagy kisebb játékos közösségek részére. A kiegészitők ugyan hoznak egy kis szint a játékba, de nem biztos, hogy minden esetben annyit, amennyiért azokat beszerezhetjük.

Stephenie Meyer: Hajnalhasadás (Breaking Dawn)

Nagyjából három éve, hogy az Alkonyat-sorozat első három részét olvastam, de még csak most jutottam el a befejező kötetig. Igazából két dolog vezérelt a könyv elolvasását illetően, mégpedig hogy nem szeretek dolgokat fejezetlen hagyni és azért egy picit érdekelt, hogy milyen befejezést kap Bella kalandja.

Az első könyvet olvasva még volt egy pici remény, hogy az írónő milyen jól tudja megírni egy tizenéves lány belső világát, tele az ilyen korszakra való ostobasággal és egyéb jellemzőkkel. Azonban időközben rájöttem, hogy Meyer gyakorlatilag csak ilyen jellegű karaktereket írni. Hiába több száz évesek a tininek kinéző vámpírok, mégis úgy viselkednek, mint egy tinédzser. Sajnos nem sok olyan karakter van, aki kivétel lenne, igaz azok pár mondattal le vannak rendezve.

 

Az egész sorozat egy kliséhalom, és ez alól ez a rész sem volt kivétel, de szerencsére hozott néhány apróbb meglepetést, amiért nem volt szívem a goodreads-en 2 csillagnál kevesebbet adnom. A későbbiekben ezeket majd a történet bővebb ismertetésével meg is említem.

 

A történet ott folytatódik, hogy Bella és a vámpírcsalád nagyban készülődik az esküvőre. A külvilág gyakorlatilag megszűnt, a főhősnőnek már nincsenek barátai, csak szülei a nagy eseményen. Persze a természetfelettieket leszámítva. Aztán Bella és Edward elutaznak nászútra.

 

Ezt követően kapjuk a második nagyobb részt a könyvben (szándékosan nem akartam említeni, hogy a második könyvet a könyvben, mert azért ez nem egy A gyűrűk ura), amiben Jacob szemszögéből követhetjük végig az eseményeket. Csak azért nem mondom, hogy ez a könyv a legrosszabb szakasza, mert a többi is az. De itt történik a legkevesebb meglepő dolog.

 

Nem mondom, hogy a könyv nem olvastatja magát. Szinte mindent csak párbeszédekből tudunk meg, amik nem annyira erősek (vagy Edward elmondja, hogy mit gondolt a másik).

 

A könyv gyenge, mégis az egyszerűsége miatt sok rajongója van. Meyer talán egyik legnagyobb erénye, hogy valamennyi bátorságot adhat a bizonytalan lányolvasóinak. Miért mondom ezt? Többször is olvashattuk, hogy Bella milyen bizonytalan saját magát illetően, csúnyának tartja magát (ahogy nagyon kevés nő tartja magát szépnek, hiába mondják neki), de igazából ez érdekében nem is nagyon tesz semmit. Kivéve persze Edward meghódítását. A Hajnalhasadásban azonban kicsúsodik a központi karaktersége, ami már azért erős túlzás.

 

Az írásom végén csak élményrombolás lesz. Tehát, ha nem olvastad a könyvet, vagy nem akarod tudni mi lesz még, akkor innentől ne olvasd ezt a bejegyzést.

 

Az esküvő és nászút még csak rendben, de hogy a vad együttlétükből gyerek fogan, az azért már egy picit túlzás. Egy élőholt rendelkezik élő, szaporításra képes sejtekkel? És ha most eltekintünk attól, hogy Meyer vámpírvilága meglehetősen "egyedi", akkor ilyenről, hogy-hogy nem hallottunk még?

 

Jacob kihúzza magát Sam, az alfahím vonzása alól, majd ő maga is alfa lesz? Aztán a végén kiderül, hogy nem is vérfarkasok? Sőt akár lehettek volna vérnyulak is?

 

Meyer végül csak világra hozatja Bellával a gyermeket, akiből hibrid lesz. Az anya igazából belehalt a szülésbe, de vámpírrá változtatják. Aztán nem úgy viselkedik, mint egy elvárt újszülött... Persze, mert ő a kiválasztott, aki végül úgyis megnyeri a család számára a harcot. Ami annyira nem is harc, de lehet csak azért, mert az írónő nem tudta volna tisztességesen megírni.

 

A vége olyan semmilyen. Szerencsére nem kapunk egy 10-20-100-1000 év múltánt, ahol mindenki nagyon boldog, és már nincsen semmi fenyegetés. Így még akár az is megtörténhet, hogy egy Stephen Mayor álnéven valaki ír egy tényleg vérfürdős folytatást Vörös az ég alja címmel, amiben a Volturi klán egyesével lemészárol mindenkit, aki a tisztáson volt.

Analóg lekapcsolás

Egyértelmű, hogy valaminek jobb úgy a marketinge, hogy van lehetőség egy jobbra átállni, mint egy megszokott dolgot elveszíteni. A digitális módon történő televíziózásra már évek óta lehetőség volt, csak most ezek a hangok még jobban felerősödtek, mivel az ország egy nagy részén megszűnik az analóg, földfelszíni televízióadások vétele.

 

Ez gyakorlatilag azt jelenti, ha eddig csak 3 csatornát tudtál nézni a tévédben, akkor ezt követően (2 nap múlva a most érintett terüleken és az végét követően az egész ország területén) csak a fekete-fehér színekben küzdő hangyák háborúja fogja eltölteni képernyődet.

 

A hosszú évtizedekig használható katódsugárcsöves (CRT) tévék dinoszaurusz módra kihalnak, és mindenki már csak a korszerűbben kinéző és sokkal rövid élettartamra készített lapos tévéket fogja vásárolni, amik rendelkeznek digitális, MPEG4 képes tunerrel. Az ilyen tévékkel nincsen túl nagy gond, mert ezek simán hozzák a digitáls képet, ha eddig az analóg adás is jó minőségű volt. De bizonyára a MPEG4 képes "lapostévések" már egy ideje a digitális adást nézik.

 

A hátrafelé is nagy dimenziójú CRT tévések, illetve a túlságosan koránkelő, csak MPEG2 tunerrel rendelkező lapostévéseknek viszont további beruházásra lesz szüksége, egy set-top-box mágikus névre hallgató beltéri egységre, amit közvetlenül a tévé és a beérkező antennajel közé kell beigazítani. Amire esetleg érdemes figyelni, hogy lehetőleg a set-top-box rendelkezzen CA-modullal, azaz egy olyan résszel, ahová a dekóderbe helyezhető egy kártya, a kódolt adások vételére. Az árkülönbség szerencsére már nem túl nagy a kétfajta set-top-box között.

 

Sajnos a digitális földfelszíni adásra történő átállás nem megy minden esetben olajozottan. A rossz domborzati viszonyok miatt nem elég erősen lefedett területeken nagy lesz az esély, hogy a beérkező jel 0 vagy mesebeli lesz (hol volt, hol nem volt). Olyan biztos nem lesz, mint az analóg vétel esetében, hogy a végletekig elmosódott, szellemképes adást is lehet nézni. Vagy jön a tűéles kép, vagy semmi. A jobb vétel érdekében szükség lehet nagyobb teljesítményű antennára vagy antennajel erősítőre is.

 

Az analóg korszakra megszűnésére már most nagyon szomorúan tekintek vissza. Előtódulnak bennem a nosztalgikus élmények, amikor még tetőtéri-, vagy inkább padlás antennákat készítettem a környezetemben falecekből és aluminiumból. Még mindig érzem azt az örömöt, amikor a szlovák csatornák megjelentek a képernyőn, még akkor is, ha összesen vagy 5 percet néztem az északi szomszéd állami csatornájáról. Na, meg persze ott van még a máig érhetetlen, újvidék tévécsatorna, vagy a közeli, Salgótarjáni Városi TV helyi sugárzásának elcsípése.

 

De mindez már a múlt. Már jó ideje mindenkinek lehetősége van parabola antennát függeszteni a háza/lakása falára, vagy valamilyen kábeltévés szolgáltatót igénybe vennie. Nem hiszem, hogy a háztartások túl magas százalékában lenne már csak analóg tévéadás. Az országos tévék esetében már gyakorlati szinten is több, mint három adóról beszélünk. Ugyan az M1, TV2 és RTL Klub nézettségi fölénye ugyan részben az analóg földfelszíni sugárzásnak volt köszönhető, de mostanra már nem csak a múlt monopóliumának köszönhető jelenlegi helyezésük.

 

Jelenleg 7 tévécsatornát lehet nézni a digitális földfelszíni hálózaton (M1, M2, DunaTV, Duna World, RTL Klub, TV2 és Euronews). Én csak azt sajnálom, hogy eddig nem volt olyan bátor jelentkező, aki - a nem állami szférából - csatlakozott volna az ingyenesen nézhető csatornák közé. De ami késik, talán nem múlik és remélhetőleg a közeljövőben, a felszabaduló frekvenciákon új, ingyenesen nézhető adásokat is végigkövetketünk.

 

Aki pedig keveselné a MinDig TV által nyújtott 7 ingyenes csatornát (a 3 csatornáról 7-re váltás már eleve plusz), annak további lehetőség a MinDig TV Extra által kínált fizetős csatornaválaszték, ami - szerintem - elég elfogadható áron nyújt remek szórakozást.

 

Én mindenesetre egy kicsit szomorú leszek. Egy érdekes korszak fog lezárulni idén...

2013. nyári helyzetjelentés, avagy miről szeretnék írni

Az utóbbi hetekben még jobban lecsökkent a szabadidőm, ezért még kevesebb teret tudok adni blogolási hajlandóságomnak. Rengeteg mindenről szeretnék írni csak nem tudom, hogy mikor. Úgy gondoltam, hogy ezeket most gyorsan és vázlatosan megosztom, aztán vagy lesz belőlük valami, vagy sem.

 

Mátyás ma 2 hónapos. Erre ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy rátekintettem a naptárra. Nincsen vele kapcsolatban semmilyen extra dolog, normális ütemben fejlődik és alakul a napirendje... ahogy a miénk is.

 

A múlt héten nyaralni voltunk Mezőkövesd határában Zsóry-fürdőn. A legutóbbi látogatásunk óta elég sok minden változott ott, ráadásul előnyére. Ezért terveztem, hogy írok majd egy 2013-as strandkörképet is, amiben még a bükkszéki fürdő kap majd helyet. Ez utóbbinál is elég sok pozitív változás történt.

 

Mártonnak és Annamáriának letelt a nyári szünet, a héten már mind a ketten mentek oviba, vagy bölcsibe. Annamária a nyári szünete első hetében görkori táborban is volt, ahol egész jól megtanították a suhanó lábbelik használatára.

 

Talán véget ért az ELMŰ-s hercehurcánk? Az ítélőtábla legalább is kimondta az ítéletet, amiben helyben hagyta az első- és másodfok döntését, azaz, hogy Magyar Energia Hivatal döntése érvényes az ELMŰ-vel szemben. Az ítéletet levélben is megkaptuk, de azért egy picit jót tenne a lelkünknek, ha kapnánk az energiaszolgáltatótól is valami bocsánatkérés-féleséget. Bár bizonyára nem kapunk.

 

Már nagyjából egy hónapja nyüstölök egy Ainol Novo 7 Venus androidos táblagépet, amiről meg szeretném majd osztani a tapasztalataimat és benyomásaimat.

 

Várható volt, hogy a sok jó eseményre majd érkeznek kevésbé jók is. Elsőnek a monitorom krepált be. Csak egy egy villanásnyira kapcsol be, majd elsötétül. Az előzetes diagnózis táphiba volt, de azóta ketten is megerősítették, hogy komolyabb a baj, ezért majd vennem kell egy újat (mikor jön már a következő havi fizu?). Szomorú, hogy a készülék csak 4 évet bírt ki.

 

Az Egreat R6S Plus névre hallgató médialejátszóm ennyit sem húzott ki hiba nélkül, ugyanis úgy gondolta nem akar a wifihálózatra csatlakozni. Szerencsére a hamar felbukkanó problémának van olyan pozitív vetülete, hogy a készülék még garanciális, ezért vagy javítják vagy cserélik. Mindenesetre csináltam egy kis "vadkábelezést", hogy sima LAN kapcsolat legyen a számítógéppel. Úgyis sokan furcsálják, hogy miért wifi-n keresztül használom.

 

A héten megkezdődik a digitális átállás kapcsán az analóg lekapcsolás első nagyobb fázisa, aminek hatására a földfeszíni műsorsugárzásban fogható három országos csatornát Magyarország egy nagyobb részén nem lehet tovább nézni.

 

Amikről pedig biztosan nem fogok hosszabb és különálló bejegyzést írni:

- Úgy döntöttem, hogy gerillaakcióban lefordítok néhány sorozatepizódot a Castle 5. évadából.

- Nyögvenyelősen néha megcsinálok 100-100 sort a Sarcred 2 kiegészítőjének fordításához is.

- A nyár hátránya, hogy néhány hónapra sport nélkül maradtam. A kosárlabda nagyon hiányzik és sajnos nincsen céges foci sem.

Gru 2 (Despicable me 2)

A Gru túl jól muzsikált a mozipénztáraknál, ezért nem kerülhette el a sorsát és folytatásért kiáltott. Igen, ám, de vajon mivel lehet folytatni a meglágyult szívű és jó útra tért szupergonosztevő kalandjait. Ennek jártam utána a hétvégén, a gyerekekkel, az idei első mozilátogatásomon.

 

Mivel családja már gyakolatilag van, ezért szinte nyilvánvalónak tűnt, hogy az ott lévő csonkaságot ki kell egészíteni, asszony kell a házba. Persze e mellé szükség van még valami történetre is, valamint a gyerekeket sem lehet sztori szempontjából árván hagyni, nem is beszélve a showt ellopó minyonokról. Ez utóbbiak kapcsán azon sem lepődék meg, ha a mini részeket követően esetleg fél órás vagy hosszabb különfilmet is kapna.

 

A történet szerint valaki, egy mágnes alakú repülővel elrabol egy sarkköri kutatóbázist, ahol egy nagyon veszélyes szupervegyületet kisérleteztek ki. Eközben Gru éli a három gyermekkel zavartalan életét, igyekszik pedáns családapaként viselkedni, és új területen, a zselégyártásban igyekszik minél több sikert elérni. Ebbe az idillbe "rondít" bele a szuperbűnözők ellen harcoló szervezet, aki megkéri, hogy legyen a segítségükre az előbbiekben vázolt helyzet megoldására. Túl nagy meglepetésekre a későbbiekben ne is számítsunk.

 

A Gru 2 viszonylag jól működik, nem nagyon van üresjárat. A James Bond-szerű történeten túl számos utalást kapunk más filmekre is, amit talán a gyerekek nem igazán vesznek észre. Az írók, csalafinta módon, újra úgy írták meg a történetet, hogy a gyerekkísérők is kapjanak valamit, amit ha akarnak közben megoszthatnak csemetéjükkel is.

 

Az alkotóknak sikerült kellően szórakoztató folytatással megörvendeztetni minket és főleg gyermekeinket, ezért szinte már a szemeim előtt látom a Gru 3 feliratot is. Csak az a kérdés, hogy arra lesz-e még elég puskapor az írók fejében, tudnak-e valamit kezdeni az idilli, egyre növekvő családdal.

 

A Gru 2 mindenképpen ajánlott az idei nyári rajzfilmes felhozatalban. Az egyedüli problémám csupán az egész hossza volt, nyugodtan szabhatták volna 90 perc körülire.

Mátyás 1 hónapos!

Elég gyorsan elszaladt az a másfél hónap blogbejegyzés nélkül. Most vettem észre azt is, hogy Mátyásról nem is írtam semmit sem a magyar nyelvű blogomon, csak az angol nyelvűn szúrtam be egy nyúlfarknyi bejegyzést. Hiába, az a nyomorult közösségi média (főleg twitter és facebook) már észrevétlenül beépült a mindennapjainkba, ha rendelkezünk valamilyen számítógéppel, okostelefonnal vagy táblagéppel.

 

Ezt a blogbejegyzést szeretném Mátyásnak szentelni. Szinte hihetetlen, hogy már egy hónap eltelt a születése óta, és hogy ő is a mindennapjaink része lett. Annamária esetében még megvolt az a varázs, hogy mindenről azonnal fényképet csinálunk, de már Márton esetében is alábbhagyott a kedv. Ugyan az első pár napról feltette néhány képet a Picasa webalbumomba, de ezen felül sokkal több képet nem is készítettünk. Pedig olyan gyorsan nő és változik...

 

Egy hónapja gyakorlatilag még egy apró, kis ázott maszat volt, akin csak átmegy a táplálék és hangot ad, ha valami nem tetszik, vagy ha valamire szükséges van. Mostanra ennél már egy kicsit tovább fejlődött.

 

A fejét már a szülést követően napokban is ügyesen emelgette, látszólag erős nyaka van. Ezen felül nem volt még két hetes, amikor képes volt a hasáról a hátára fordulni. A jobbra és balra fordulás szinte rutinszerűen megy neki, csak mindig begyűri maga alá a kezét.

 

A látása is sokat javulhatott már, hiszen többször észrevehető, hogy a távolban néz valamit értelmes szemeivel. Nagyon érdeklődik. A kezeit még nem tudja beazonosítani, de néha, véletlenszerűen mégis megtalálja vele a száját... amivel persze le is tudja magát nyugtatni.

 

Itt van az egyik legnagyobb gondunk. A cumit nem szereti, nem kívánja, kiköpi. Az nem jó. Ez még nem is baj, mivel a másik két gyermekünk sem használta. Viszont Mátyás az ujjainkat igényli, tehát ha nem kap cicit a szájába, akkor elnyammog valamelyikünk ujján. Egy darabig ez még működhet az ordítás elhallgattatására vagy megnyugtatásra.

 

Szerencsére a pancsizást is megkedvelte. Tetszik neki, ha körbeveszi a víz és nem ordít. Bár az arcát még óvatosan locsolgatjuk, de eddig azzal sem volt probléma.

 

Az elmúlt egy hónapban láthatóan nőtt is. Erősebbnek tűnik és már 4,3kg a súlya. 

Joe Abercrombie - Miután felkötötték őket (Az Első törvény második könyv)

"Bocsássunk meg ellenségeinknek, de csak miután felkötötték őket." - ezzel az erőteljes Heine idézettel indul Joe Abercrombie, Az Első törvény sorozatának második könyve, és ezzel meg is adja az egésznek a remek alaphangulatot.

 

A penge maga után egyszerűen kizártnak tartottam, hogy ne olvassam el a következő köteteket. Joe Abercrombie olyan remek világot alkotott, szerethető szereplőkkel, hogy semmilyen érv nem szólt a folytatás mellőzése mellett.

 

Ugyan az idő múlása meglehetősen nehezen állapítható meg, és a szereplők megtett távolságairól is kevés fogalmam van, de a sorozat második kötete nagyjából ott folytatódott, ahol az előző véget ért. Glokta megérkezett (a kripli útjára, utazására azért kíváncsi lettem volna) új megbízatása helyszínére, ahol a közelgő külső ellenség mellett, a város árulóit is fel kellett derítenie. A többoldalról érkező nyomás miatt elfogad egy nagyon csábító ajánlatot, amit a későbbiekben biztosan többszörösen meg fog bánni. 

Közben a Bayaz, Luthar, Ferro és Logen alkotta csapat (a két, eddig még csak ballasztnak tekinthető társukkal együtt) tart az ismeretlen felé, amivel meg lehet menteni a világot, vagy legalábbis egy - szörnyűnek kimondott - ellenséget legyőzni. Az út során a karakterek jelleme formálódik, kezd kialakulni egy csapatszellem-szerűség.

Az északi frontvonalon West szála összefonódik a Neves Emberekével, és együtt próbálják felvenni a harcot Betholddal, Észak királyával.

 

Nagyon érdekes, ahogy ez a három szál alakul, illetve ahogy az egyik helyszínről a másikra ugrunk, a fagyos télből, a perzselő hőség vidékére, illetve valahová a kettő közötti területre.

 

A történet ugyan elég érdekesen alakul, de mégis valahogy hiányzott néhány nagy meglepetés. Nem mondom, hogy nem lettek volna kisebbek, vagy esetleg nagyobbnak szántak, de hiányzott belőlük az átütő erő. Egyszercsak megtörténtek a dolgok és annyi. Persze ennek ellenére igencsak élveztem a könyvet, remek szórakoztatást nyújtott és már elő is készítettem olvasásra a trilógia lezáró kötetét.

 

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a végső konklúzió, hogyan fognak még összefolyni a különálló szereplők szálai. A könyvet felesleges ajánlanom, hiszen, ha az előző bejött, akkor ezt is el fogod olvasni..., sőt A királyok végső érvét is.

Elder Sign

Még valamikor tavalyelőtt vettem meg a címben említett játékot. Szinte biztosnak éreztem, hogy soha nem lesz Arkham Horror játékom és még csak esélyem sem lesz a kipróbálására, ezért egész jó ötletnek tűnt a "kistestvér" megvásárlása.

 

A korábban említett feltételezéseimben tévedtem, mert viszonylag jó áron sikerült, karácsony előtt beszerezni az Arkham Horror (rekord idő alatt, nagyjából 48 órán belül érkezett meg Angliából) alapjátékot, sőt tavaly tudtam is vele játszani, ugyanakkor mégsem tartom rossz döntésnek a kooperatív Elder Sign megvételét. Hogy miért is? Nagyjából erről is szólna ez a blogbejegyzés.

 

A Fantasy Flight Games a minőségi kivitelézésű játékairól híres. Lehet, hogy általában nem korszakalkotóak az ötleteik vagy nem állnak folyamatos versenyben a legjobb játékok listákon az első helyekért, de amiket a dobozba tesznek, arra jól esik ránézni. A kidolgozáshoz és a találáshoz nagyon értenek. Nincs ez másképpen az Elder Sign esetében sem. Ugyan a játék a Silver Line vonalon érkezett, ami gyakorlatilag a nem kiemelt, nem első osztályú, kisebb kaliberű termékcsoportot jelenti, de a minőségben nem lehet kivetni valót találni.

 

A doboz tartalma

A kis dobozban sok játékelem elvet követve valóban elégedettek lehetünk, mert nem a 75% levegő és 25% tartalommal állunk szemben. Kapunk azonban nagyon szép, színes dobókockákat (6 zöldet, 1 sárgát és 1 pirosat), valamint rengeteg kártyát. Játéktáblát ne keressünk, mert az nincsen. A kártyák képezik majd a különféle helyszíneket, valamint apró, korong alakú jelzők (leánykori nevén tokenek), hogy éppen hol is tartunk a játék végkimenetélét illetően. A mellékelt papíróra inkább hangulatteremtő eszköz, mint hasznos tartozék.

Az Arkham Horrorhoz hasonlóan itt is kapunk számtalan egyéb jelzőt is, amik mutathatják épelménket, életerőnket, vagy olyanokat melyek újradobási lehetőséget nyújtanak. Ezen felül még vannak szörnyeket jelző kartondarabok is.

 

Előkészületek

A játék előkészületei nem vesznek annyi időt igénybe, mint az Arkham Horror esetében. A ki- és bepakolás nagyjából 5 perces szintidőn belül teljesíthető. Először készítsük ki a bejárat lapot, az éjfélre állított órát és a képpel felfordított 6 helyszínlapot. Miután kiválasztottuk a főellenséget, valamint a játékosokhoz tartozó karakterlapokat, jöhetnek az apró jelzők. A szörnyeket érdemes vagy zsákba, vagy valamilyen - száraz! - bögrébe pakolni.

A helyszínlapokat és a külső helyszíneket rakjuk lefordítva, elérhető helyre. Az kisebb alakú kártyákat külön csomagonként keverjük meg, és lefordítva ezeket is rakjuk elérhető közelségbe, a nyomjelzőkkel együtt.

Minden játékos kapja meg a karakteréhez tartozó indulókészletet, a megfelelő mennyiségű jelzővel, valamilyen módszerrel válasszunk ki egy kezdőjátékost, majd csapjuk fel a legfelső mítosz lapot és indulhat is játék.

 

A játékmenet

A játék kezdete előtt érdemes megnézni, hogy a karakterlapokon milyen bónuszok vannak feltüntve, a főellenségünk milyen jellemzőkkel bír, vannak-e elzárt kockák és hogy az egyes helyszíneken mire kell még figyelni. Ezt érdemes minden kör előtt leellenőrizni, és nem utólag bosszankodni, hogy mit felejtettünk ki.

Minden játékos köre a következőkből áll: mozgás egy helyszínre, ott a feladat teljesítése, az eredmény elszámolása.

 

Mozgás

Szabadon lehet mozogni a különböző helyszínek között, nincsen semmilyen kitétel. Választhatjuk a bejáratot, ahol kockázat nélkül szerezhetünk valamit, amivel előrébb juthatunk, vagy választhatjuk az egyik, már felfordított külső helyszínt is, ahol nagy kockázat mellett, nagy nyereséggel is számolhatunk... vagy csúfos kudarccal.

 

Feladat teljesítése

Ez a játék magja, a kockadobálás. Ugyan van valamennyi döntési lehetőségünk, mint például melyik helyszínt szeretnénk teljesíteni, vagy hogy milyen nálunk lévő tárgyat akarunk felhasználni a feladat teljesítéséhez, de mégiscsak nagyrészt a szerencsén múlik minden.

A helyszínlapokon, a hangulatteremtő szöveg és az esetleges terrorhatás alatt található, milyen küldetés áll előttünk, milyen szimbólumokat kell dobni a kockákkal. Minden sor egy-egy részfeladatot jelöl, amiket külön-külön vagy meghatározott vagy kötetlen sorrendben kell végrehajtani. Egyetlen dobással csak egyetlen részfeladat teljesíthető!

Mivel a legegyszerűbb küldetés is okozhat nagy problémát, ezért vannak könnyítések:

 - sikertelen dobás esetén mindig lehetőségünk van egyetlen kockával kevesebbel újradobni és akár egyetlen kockadobás ereményét félretenni,

 - nyom beadásával tetszőleges kockával újradobni,

 - hagyományos vagy egyedi kártyák segítségével a sárga vagy piros kockát használni,

 - varázslat segítségével kockák eredményét rögzíteni, vagy valamilyen másik eredményre átforgatni.

Nem fogok mindent részletesen felsorolni, de már ezekből is látható, hogy nem teljesen reménytelen egy-egy -  akár nehéznek tűnő - küldetés teljesítése.

 

Az eredmény elszámolása

A helyszínlapok alsó felén található, hogy mi történik egy sikeres vagy sikertelen feladatteljesítést követően. Vagy valamit veszítünk vagy valamit nyerünk. Azonban ez utóbbi esetében például "nyerhetünk" újabb szörnyeket is, amik újabb feladatokat jelölhetnek egy-egy helyszínlapon.

 

A kör végén az órát 3 órával előre kell tekerni, majd következik a következő játékos. Miután az óra újra éjfélt ütött új mítosz kártyát kell húzni és az azon leírtak szerint cselekedni.

 

A játék célja

Az Elder Sign egy kooperatív játék, azaz a játékosoknak össze kell fogni a közös cél teljesítése érdekében, meg kell gátolni a Mérhetetlen vént világunk elpusztításában. Ha az összes végzetjelző felkerül a főellenségünk lapjára, akkor jön a mindent eldöntő összecsapás, aminek nagy többségében tragikus a kimenetele. Azonban, ha ez előtt sikerül összegyűjtenünk megfelelő mennyiségű ősi jelet, akkor mi nyertük a játékot.

 

Összegzés

Az Elder Sign szabályakönyve elég hosszúnak tűnik, mégsem egy bonyolult játékról van szó. Még úgy sem, hogy több dologról nem tettem említést (társak, szörnyek, stb.).

Sajnos nincsen túl sok döntési helyzet, de attól még egy jó játékról beszélhetünk. A szerencse elég komoly tényező, ezért szinte bármi előfordulhat és izgalomra feltétlenül számíthatunk.

 

Nem tudom, hogy a maximális 8 fővel milyen lehet a móka, de ha egyedül vágunk neki a játéknak, akkor érdemes legalább két karaktert vinnünk, mert úgy egy kicsit nagyobb esély lesz a győzelemre. Mivel minden egyes játékos köre végén tekerni kell három órát előretekerni a mutatón, ezért a játékidő nem nő drasztikusan több karakter esetén sem.

 

H. P. Lovecraft világát imádóknak, akiknek nincsen ideje vagy kedve hosszú órakat egy Arkham Horror felett ülni bátran ajánlható. Vagy akár mindenki másnak is, aki szeret kockát dobálni és szereti a szörnyes témákat... és ugye már itt a kiegészítő, az Elder Sign: Unseen forces.

 

(A képek a www.boardgamegeek.com oldalról vannak.)

Alfred Bester - Tigris! Tigris!

Több helyen olvasni arról, hogy ez minden idők egyik legjobb sci-fi regénye, ezért én is úgy döntöttem, hogy elolvasom ezt az 1956-ban íródott történetet. Annak ellenére, hogy az írás még ma is viszonylag időállónak bizonyult, én mégsem voltam teljesen elégedett vele.

 

Amikor sci-fi könyvek toplistájáról beszélnek, akkor szinte nem találtunk olyan, aminek az első 10 helyezettje között ne lenne ez a könyv. Egy-két kívételen túl szinte csak jókat lehet hallani Alfred Bester ezen munkájáról. Én ezen kívételek közé fogok tartozni.

 

A történet szerint főhősünk, Gulliver Foyle a Nomád névre hallgató űrhajó utolsó túlélőjeként tengeti napjait. Az ekkor szánni való hős már közel hat földi hónapja él egyik napról a másikra, különösebb cél nélkül, amikor feltűnik a Vorga névre hallgató űrhajó. Először megközelíti a roncsot, majd minden további nélkül továbbáll. Főhősünkben ekkor pattan meg valami, ami kizökkenti korábbi nyomorúságából. Kapott egy új célt. A bosszút.

 

Hirtelen fejlődésen esik túl, ami a könyv további részében is hasonló hihetetlen tempóban zajlik le. Szinte még fel sem fogtuk mi történt az egyik helyszínen, máris haladunk egy másik felé. Nem nagyon van lehetőségünk egyik környezetben is, mert az írás lendülete sodor minket tovább. Gully Foyle egyfajta modern Monte Christo-ként (több internetes oldalon használják ezt a hasonlatot) veszi az akadályokat fejlődik fel a nulláról egy szinte legyőzhetetlennek tűnő szuperlénnyé, közben pedig további rettentes kínokat él át, amik ahelyett, hogy megtörnék még erősebbé teszik.

 

Még nem említettem, hogy a történet a 25. évszázad Naprendszerében zajlik, amikor a bolygók és holdak egy részét lakhatóvá tette az emberiség. A fejlettség ekkor már nem csak technikai jellegű, hanem maguknál az embereknél is észrevehető valamiféle szintlépés, mégpedig a dzsauntulás (leánykori nevén jauntulás) formájában. Ez nem más, mint egyfajta, külső behatás nélküli teleport eljárás, aminek segítségével egy személy az egyik helyről a másikra jelenhet meg, mindazon tárgyakkal, amik rajta vannak. Ennek persze vannak korlátai, de ezeket a könyvből úgyis megtudjuk.

 

Ebben a környezetben harcolja meg bosszúhadjáratát hősünk. Ezt nem egyedül teszi ugyan, de a mellé szegődő társakat nem nagyon lehetne bajtársaknak nevezni. Mindannyian csak eszközök, akik akár el is dobhatóak.

 

Bester regénye nem nélkülözi a fordulatokat, ezzel tele van az egész könyv. Mint korábban említettem meglehetősen időt álló, sodró lendületű írásról van szó. Én azonban mégsem vagyok vele teljesen elégedett. Egy kicsit elhamarkodott módon, de csak 2 csillagot adtam rá a Goodreads-en. Talán a túlzott elvárások is közrejátszottak, de igazából volt még a művel pár bajom.

 

Lehet erősen közrejátszott, hogy nem nagyon lehetett az egész írásban egy pozitív karaktert sem találni. A végére ráadásul teljesen elszabadult a téboly. Persze ennek már korábban is voltak jelei. A szemem előtt többször olyan jelenetek pörögtek le, amik nagyon jól megfilmesíthetőek lennének egy Terry Gilliam rendezte filmben. Mintha az író valami tudatmódosító szerek hatására írta volna az egész történetet (persze egyáltalán nem meglepő, ha összevetjük más híres sci-fi írók alkotásaival).

 

Nem tetszett továbbá, hogy túl gyorsan történt minden, túl hirtelen váltások és ugrások voltak a történetben. Amik egy kicsit hiteltelenné tették az amúgy hihetetlen történetet. Úgy gondolm, hogy ezt egy kortárs író legalább trilógia méretben írta volna meg, nem sűrített, hajszolt volna bele mindent cirka 300 oldalba. Ezen felül még a moralizálós rész sem lett volna olyan szájbarágós. Talán lehet, hogy ezek voltak azok a tényezők, amik miatt annyira nem tetszett, a néhol mégis nagyon élvezetes mű. Talán, ha az egész nem csak valami vázlatosnak tűnő ötletroham lett volna, hanem részletesebben kidolgozot írás...

 

A gyenge pontozásom ellenére mégis azt mondanám, hogy ez egy kötelező mű, amit mindenkinek el kell olvasni, aki csak egy kicsit is szereti a tudományos-fantasztikus írásokat. Ezt követően pedig mindenki levonhatja a maga következtetéseit.

Egreat R6S Plus

Azt hiszem, hogy minden dícséretet megérdemel a korábbi médialejászóm, ami egy - többek között -divx/xvid képes dvd-lejátszó volt. Több, mint hét évet kihúzott a Yamada DVX-6700 névre hallgató "játékos", de sajnos eljött a váltás ideje. Ugyan, még nem ment teljesen tönkre, de az utóbbi fél évben már akadtak lemezolvasási gondjai, nem is beszélve a formátumváltozások okozta gondokról. Ezért úgy döntöttem, hogy valamit lépek.

 

Az elsődleges kívánalmam ugyan az volt, hogy legyen benne optikai meghajtó is, de több hetes böngészés, fórumolvasást követően rájöttem, hogy nem fog menni, ezért beruháztam egy Egreat R6S Plus médialejátszóba, amiről most szeretném megírni az eddig, nagyjából 3 hónapos tapasztalataimat. Először azonban szólnék pár szót, hogy mik voltak a főbb kritériumaim a választás előtt:

- össze tudjam kötni régi, katódsugárcsöves tévémmel RCA/EURO AV csatlakozóval,

- amennyiben új tévét vennék, úgy HDMI csatlakozóval is,

- legyen wifi-s, tudjon hálózati lejátszást,

- legyen lehetőség usb csatlakozásra,

- lehetőleg minden médiaformátumot lejátszon,

- ne legyen túl drága.

 

Főleg az első és utolsó két pont együttes megléte jelentett nagy kihívást, de végül 30.000Ft alatt ráakadtam a számomra tökéletesnek tűnő megoldásra, az Egreat R6S Pro-ra. Szerencsére az eszköz a többi pontot is könnyedén teljesítette, sőt ezen felül még néhány plusz jó tulajdonsággal is szolgált. Nézzük mik ezek:

- HDD csatlakoztatható rá, nem csak usb-n keresztül, hanem sata kábellel is,

- DVD-ROM is köthető hozzá az előbb említett módon, tehát nem kell búcsút mondanom a dvd megvásárolt dvd-lemezeim lejátszásának,

- kis helyen is elfér,

- nem bonyolult a kezelése,

- lehetőség van a filmeket onnan folytatni, ahol legutoljára abbahagytuk (egyszerre többet is megjegyez),

- az eszközre android módban alkalmazásokat is telepíthetünk.

 

Az utolsó pont kapcsán azonban nem kell nagyon elszállnunk. Nem teljesen csodakészülék ez a kicsi médialejátszó. Sokan talán még ennek sem neveznék, ugyanakkor az én kívánalmaimnak tökéletesen megfelel. Jó, talán örülnék neki, ha tudnék rajta keresztül Youtube-ot nézni, de erre még mindig lehetőséget nyújt a számítógép, vagy egy tablet is. Ahogy a böngészésre is. Persze nem lenne rossz, ha az androidos telefonommat nem csak "sima" wifis távirányítónak tudnám használni, hanem ennél egy picivel többnek is. Azonban mégsem vagyok elégedetlen.

 

Igazából az első meglepetés akkor ért, amikor a Speedshop-ból a futár meghozta. Nem gondoltam volna, hogy könnyedén elfér egy 9x15x22 cm-es dobozkában, a hálózati csatlakozójával és távirányítóval együtt, valamint azt sem, hogy milyen pici maga a készülék (3x10x14cm). Talán ez azért volt számomra ekkora meglepetés, mert amikor a Magyar Telekom kihozta az IPTV-s dobozt, akkor dobtam egy hátast. A 4x16x23cm-es IPTV settopboxot és a távirányítót egy 15x33x41cm-es óriásdobozban hozta a szerelő. Nem is igazán értettem. De szerencsére ezzel is nagyjából ez volt a legnagyobb bajom.

 

Az Egreat R6S Pro rendelkezik külön wifi antennával, ami egy picit kilóghat, de igazából ez is könnyedén állítható. A tévéhez való csatlakoztatás könnyen ment, ahogy a bekapcsolást követő üzembe helyezés is. Az eredetileg feltelepített operációs rendszer nyugodtan használható, nem szükséges újabb firmware-ek letöltése, habár erre is van már mód. A menüben akár a magyar nyelv is beállítható, de még ennek ellenére is - néhány nem használt menüpont - kínai írásjelekkel van megjelenítve. Ha már hoztam néhány negatívumot, akkor ezeket most fel is felsorolnám: 

- egy kicsit lassan bootol (igaz, mindig teljes boot van, mivel standby helyett áramatalanítom a készüléket),

- az android boot még lassabb,

- az android mód szinte felesleges,

- Youtube-ozni nem, vagy csak nagyon körülményesen lehet,

- a böngésző nem nagyon működik, érdemes Skyfire browser telepíteni,

- néhány androidos alkalmazáshoz egeret vagy billentyűzetet kell kötnöm az eszközhöz (bár ezt megtehetem a két usb 2.0 és egy usb 3.0-ás csatlakozónak köszönhetően),

- a menüben 1-2 helyen kínai írásjelek vannak (bár ezek inkább csak zavaróak),

- pici a kijelzője,

- a hangerő állítás kitakarja a feliratot,

- picit lassan jutok el a hálózati menüben a kívánt helyre.

 

Bár soknak tűnik a felsorolt hibák száma, de ez igazából mégsem vészes. Ezek csak apróságok, amik mellett még remekül lehet élvezni az eszköz nyújtotta élvezetet. Összeségében elégedett vagyok a választással. Igazából csak remélni tudom, hogy sokáig ki fogja húzni ez a kis készülék, bár hét évben - a mozgó alkatrészek hiánya ellenére - sem bízok. Érdekes módon a Prohadveren összegyűjtött tesztcsomagot még wifi-n keresztül is majdnem teljesen megugrotta, igazából a killa sample okozott neki csak gondot.

 

Az Egreat R6S-t bátran merem ajánlani mindazoknak, akik nem akarnak 100eFt+ összegért okostévét venni, és nem elsődleges szempontjuk, hogy belső háttértár is legyen a "mindentevő" médialejátszójukban.

Sir Arthur Conan Doyle összes Sherlock Holmes története

Azt hiszem, hogy Sherlock Holmest nem kell bemutatnom, hiszen még az is hallott róla, aki egyetlen olyan történetet sem olvasott, amiben ő lett volna a főszereplő. A legendás detektív most újra reneszánszát éli, mivel Robert Downey jr. megszemélyesítésében az utóbbi években igencsak jól termelt a mozipénztárnál. Nem is beszélve a BBC sorozatáról, ahol Benedict Cumberbatch alakjában nagyon jó modert Sherlock Holmest találtak. Én most azonban nem ezeket szeretném további magasságokba emelni, hanem sokkal inkább a Sir Conan Doyle által írt eredeti történetekről.

 

Sherlock Holmes ősatyja igencsak termékeny volt a detektívtörténetek tekintetében. Habár írt más sok történetet is, mégis ezek váltak a legismertebbekké. Ráadásul, mikor több ízben befejezeni kívánta az ilyesfajta kalandokat a köz nyomására újabbakat kellett írnia. Azzal sem lövöm le a poént, hogy az egyik esetben gyakorlatilag feltámasztotta a főhöst.

A történeteket nagy részben a detektív mellé szegődő Watson doktor szemén keresztül látjuk. Ő Sherlock Holmes krónikása, és az eseteket az ő tollából tudhatjuk meg. Kicsit bosszantó, amikor néha olyan ügyeket említ meg, amik soha nem kerültek megírásra.

 

Sajnos a korábbi Sherlock Holmes tévés sorozatok elég sokat tettek, a bennem a főhősről kialakult kép tekintetében. Ezek alapján mindig egy nyurga fickót képzelek el, amint testreszabott öltönyében komótosan, megfontolva pipázgatva igyekszik megoldani az aktuális esetet. A regényekben ennél azért sokkal mozgékonyabb képet kaphatunk róla. Nem csak a sajátos életviteléről, az alkalmankénti kábítószerhasználatról, hanem álcázózseniéjéről és atletikus képességeiről elég sok mindent megtudhatunk. Az utóbbi évek mozifilmjeiben egy kicsit sokkolónak hathatott, hogy mennyire is pöröghet kedvenc detektívünk és hogy mennyire ügyes a küzdősportok tekintetében. Pedig, az írások alapján, ez teljesen elképzelhető.

A történetek elég sokfélék. Terjedelmükben alapvetően megkülönböztethetjük a hosszú írásokat a rövidebbektől, de nem ez az, ami alapvetően befolyásolta a minőséget. Azonban néha a rövidebbek -számomra - szórakoztatóbbak voltak.

Az is jó ezekben a történetekben, hogy nem csak gyilkoságokról szólnak, hanem más jellegű ügyekről is. Egész apróságnak tűnő dolgokról, amikor mögött sokkal több rejtezik. Persze ACD stílusát erősen szokni kell, néha szinte éreztem bizonyos eseteket erősen túlmisztifikál. De természetesen nem lehet minden műve egyformán jól kidolgozott és kellően érdekfeszítő. Szerencsére akadt jó sok meglepő történet is!

Kedvenceket nem nagyon emelnék ki és olyant sem, ami nem nagyon tetszett. Igaz, ez utóbbira nem is nagyon volt példa. Inkább csak bizonyos írásait döcögősebben tudtam olvasni, ezért nem nyerték meg annyira a tetszésemet, vagy mert már volt hasonlóra példa a korábbiakban. Nem lehet mindig megugorni ugyanazt, a magasra tett lécet.

Úgy érzem, hiányozni fog, hogy nem olvashatok további történeteket ACD-tól...

James S. A. Corey - Caliban's War

A James S. A. Corey írói álnév mögé búvó Daniel Abrahams és Ty Franck írópáros nem állt meg a Leviathan Wakes eseményei után. A The Expanse sorozat - ha a két novellát nem számítjuk - a Caliban's War című kötettel folytatódott, amit nemrégiben sikerült kiolvasnom.

 

A történet nagyjából ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Arra számítani lehetett, hogy a fejezeket nem fogják már Miller-Holden sorrenben követni egymást, hanem valaki más is bekerül a nézőpont karakterek közé, arra viszont kevésbé, hogy egyszerre három új szereplő fog Holden mellé kerülni. Prax botanikus a Ganymedéről, Roberta Draper katona a Marsról és Chrisjen Avasarala politikus a Földről.

 

Jim Holden a Rocinante névre hallgató hajójának legénységével a Ganymedére utazik, ahol újabb bonyodalmakba keverednek. A meglehetősen szerencsétlenkedő Praxnak igyekeznek megkeresni az elveszett lányát, miközben az egész Naprendszerben háborús a hangulat. A korábbi "békés" együttélés megszűnni látszik, ahogy a "gyarmatok" szeretnének nagyobb önállóságot. Az külön érdekes, hogy nem két szembenálló félt látunk, hanem gyakorlatilag van egy harmadik is, aki azon személyeket tömöríti, akik valahol a Naprendszerben élnek, csak nem a Földön vagy a Marson. Továbbá nem csak "nemzeti" érdekek vannak itt harcban, hanem a nemzetek felett álló vállalatok is. Talán ezek a részek teszik a könyvet még életszerűbbé.

 

A könyvben többször előkerül az előző részből megismert biofegyver, a protomulekula, amely gyakrolatilag az olaj volt a tűzre. Ennek egy nagy részét ugyan Miller a Vénuszba vezetette, de a történet itt nem ért véget, mivel a furcsa anyag egész önálló életet kezdett élni az amúgy élettelen és lakatlan bolygón. A Föld és a Mars aggódva figyelik az ott folyó eseményeket, míg közben maguk is szeretnének egy kis mintát szerezni a veszélyes anyagból.

 

A Caliban's Warban egy kicsit beletekinthetünk a háttérben zajló politikai küzdelmekbe, Avasarala szemén keresztül. Nem tudom, hogy maga a politikai környezet volt-e az oka, de valahogy egy kicsit sótlannak éreztem az ő szemszögéből folyó történeteket. Még annak ellenére is, hogy csúnya, nőhöz nem nagyon illő szavakat adott a szájába az írópáros. A politikus háta mögé festett család is viszonylag eléggé statikusnak tűnt, bár ezzel lehet, hogy páran vitába szálnának.

 

Nekem valahogy hiányzott az előző nagy könyvből áradó Miller-Holden dinamizmus. A 4 nézőpont karakter inkább hátrányára, mint előnyére volt a változtatásoknak. A történet sem fogott meg annyira, mint az előzményben, valahogy nem hozott tűzbe a karakterek ide-oda utazgatása.

 

Két dolgot is érdekesnek találtam viszont, ami nem nagyon függött össze a történettel. Az egyik az időeltolódás kérdése, és az üzenetküldésben jelentkező várakozási idők. A másik pedig a világháló, ahol láthattuk Prax üzenete milyen hatást váltott ki, majd azt is hogy ebből később mi következett.

 

Bosszantó dolog azonban jóval több is akadt. A legfontosabb, ahogyan sikerült Holdennek megint az események középpontjába kerülnie és ennek következtében még nagyobb hatással lenni a háborús helyzet alakulására. Karakterének viselkedése megint csak egy más kérdés. Érdekes, de valahogy egyik nézőpont karaktert sem tudtam igazán megszeretni, talán egyedül a Marsról jött katonanőt. Még annak ellenére is, hogy az utolsó fejezete elég abszurd...

 

Alapvetően azonban a Caliban's War nem rossz könyv és ahhoz elég jó, hogy kíváncsi legyek a következő részre is.

Egy elveszett jegygyűrű

Nem nagyon hiszem, hogy sokan emlékeznétek még Annamária elveszett fülbevalójának esetére, ami már közel 4 éve történt. Annyiból én sem emlékeztem jól a történetre, hogy az angol nyelvű blogomban 3 évet említettem.

 

A szép télies márciusi hónapunkban, néhány napja esett meg a következő. Már éppen indultam el a munkahelyemről, hogy a szokásos ügymenet szerint felvegyem Évit és gyermekeimet egy köztes találkaponton, hogy onnan Annamária balettjére menjünk. Ekkor jött egy kétségbeesett telefonhívás feleségemtől, hogy elveszítette a gyűrűjét... a buszmegállóban.

 

Mondtam neki, hogy még pár percig keresse. Így is tett, de nem talált semmit sem a szakadó hóesésben. Miután felvettem őket és leraktuk Annamáriát a baletten indultunk vissza gyűrűkeresésre. És a hó közben csak hullt...

 

Az egyre lassuló közlekedésben haladtunk a helyszín felé. Az üvegfalú buszmegálló mögötti részre esett valahol a gyűrű, ahol először pattant egyet a betonon, majd begurult fűcsomós mocsokba. A közel 10 perces, eredménytelen kapirgálásban teljesen elfagytak az ujjaim, még tegnap is éreztem, hogy fájnak az ujjvégeim. Visszamentem a kocsihoz, hoztam rongyot, hogy megtöröljem nedves, fagyos, mocskos kezeimet, valamint a hólapátot, hogy azzal megújult erővel ugorjak neki a keresésnek.

 

Végül erőfeszítéseimet siker koronázta. Megtaláltam a gyűrűt!

LEGO-kiállítás a Camponában

Gyerekként ki ne rajongott volna a LEGO-ért? Vagy talán inkább úgy tenném fel a kérdést, létezik-e, hogy a bennünk rejlő gyermek, legyünk bármennyi évesek, ne epekedne ezekért a színes, műanyag építőkockákért? 

Aki egyszer találkozik a LEGO-val és vele való építés szépségével, az bizonyára örökre elveszett. Szerencsére szülőként másodgyermekkorunkat élhetjük, amikor csemetéinknek szintén ezt vásárlunk valami ünnepére. Ilyenkor együtt vagy önző módon saját magunk építjük meg a doboztetőn szereplő tárgyat vagy jelenetet. Persze az egészet úgy adjuk elő, hogy "mi csak segíteni akartunk" megcsinálni.

A család közös rajongása az, ami szinte kihagyhatatlanná teszi egy ilyen kiállítás megtekintését. Korábban Évivel, még gyermekek nélkül akartunk megnézni egy LEGO-kiállítást, de a túl nagy sort nem akartuk kivárni, ezért inkább kihagytuk. Néhány éve itt a XXII. kerületben is lett volna lehetőségünk megtekinteni egy ilyent, de túl kicsi volt a hely, túl nagy a tömeg, ezért inkább ezt meg sem próbáltuk. Azonban most (2013.03.08 - 2013.04.07) a Camponában is meg lehet tekinteni néhány igazi LEGO-csodát. A széles, hosszú folyosók nyújtotta lehetőséggel bőséggel élt a kiállító, hiszen az alsó és felső szinten is megtalálhatóak vitrinjeik.

A Tropicarium bejárattól közelítve rögtön lerohan minket a kalózós téma. Méteres nagyságú emberalakok és hozzájuk méretarányosított állatok vannak üvegkalitkába zárva, amik gombok nyomására még akár mozognak is. Az épület másik végében az emeleten vikingek vannak hasonlóképpen megformálva. Ezt a részét nem is igazán értettem a kiállításnak, hiszen ezeket otthon  nem lehet megépíteni.

Az emeleten a mozi előtt volt néhány üvegvitrin, aminben különféle LEGO városok láthatóak. Valahogy a járművekből egyfajta retrós hatás érezhető, de jó van ez így. Sok gyerek álma, hogy egyszer egy ilyenje legyen otthon. Érdekes módon az alsó színten is volt egy hasonló, de nem teljesen ugyanaz.

Az alsó és felső szint tele volt az apró LEGO elemekből összerakott óriásszobrokkal, ezek közül mindet nem is emelném ki, csak néhányat. A legnagyobb egyértelműen az egy embernyi magasságú Einstein fej, kinyújtott nyelvvel és mozgó szemekkel. Persze, a kedvencem a Star Wars "részlegen" megtalálható csoportosulás (It's a trap!) volt, mérethű Darth Vaderrel (akire valami kopott fekete köpenyt dobtak rá), Yodával (akiről inkább a Clone Warsos verziója jutott az eszembe, mint a klasszikus trilógiában szereplő énje), valamint R2D2-val.

A köztük lévő üvegakváriumban pedig a Csillagok háborúja világának modeljei. Persze nem az összes, ezért hiányérzetem is volt. Szívesen láttam volna még néhány klasszikus űrhajót, de még így is elkapott az akarom-akarom érzés.

Annamária még egyetlen problémára világított rá: csak egy egyféle lányos LEGO van. Nos ezzel nem nagyon lehet mit tenni, és szerintem ezzel nincs is túl nagy baj. A hagyományos elemekből úgyis szinte bármit meg lehet építeni, amit kigondolunk, a tematikus dobozokban rejlő modelleket pedig valószínűleg úgyis csak 1-2 alkalommal rakjuk ki és játszunk vele.

Az egész kiállítás jó, érdekes és ingyenes. Mindenképpen érdemes megnézni, ha arra járunk... és közben lehet folytatni az álmodozást, ha nyerünk a lottón, akkor megvehetjük maguknak a LEGO Halálcsillagot, Csillagrombolóval és amivel akarjuk.

Joe Abercrombie - A penge maga (Az Első Törvény első könyve)

Már egy pár éve a polcomon porosodott ez a könyv, aminek a borítója anno annyira megragadta a figyelmemet. Beismerem, hogy én is azon olvasók közé tartozom, aki előszeretettel választ a külcsíny alapján is. A valóban gyönyönyű és kreatív borítón túl mentségemre szóljon még, hogy korábban már olvastam néhány meggyőző kritikát Az Első Törvény könyvsorozat első kötetével kapcsolatban.

 

Az első fejezet még annyira nem is fogott meg, de szükséges volt, hogy Logent kiragadja társaival alkotott közösségéből és hogy egy kicsit betekintést nyújtson számunkra a karakteréből. Persze a későbbiek során jóval többet meg tudunk a számtalan sebet elviselni képes harcos személyiségéről és a benne rejlő potenciálról.

 

A második fejezet Gloktával, a könyv egyik legjobb karakterét mutatja be számunkra. Az inkvizítor nem csak kínzásaival hoz egyfajta brutalitást a vaskos kötetbe, hanem egyedi gondolataival és humorával is. Érezzük a szánnivaló, szerencsétlen kripliben lévő állandó dacot, az ünnepelt hősből, szánalmas, megvetendő ronccsá változott alakot, aki napi szintem megküzd az élettel.

 

A harmadik nagyobb hős egy Jezal névre hallgató nemes, aki gyakorlatilag Glokta fiatalkori énje is lehetne. Az inkvizítor többek között ezért is utálja annyira. Olvasás közben talán az ő karakterével szimpatizáltam a legkevésbé. A belőle sugárzó arrogancia és gőg még a (remek) magyar fordításon is bőven érezhető.

 

A könyv felénél jött egy törés, ami egy újabb központi szánt karaktert hozott be a történetbe. Persze rajta kívül még számos nagyobb, vagy kedveltebb szereplő is van, de valamiért úgy érzem, hogy a sötétbőrű nő kulcsfigura lesz. A vele kapcsolatos első fejezetek nem váltak ugyan a kedvenceimmé, mégis nem rontottak a könyv színvonalán.

 

A történetet olvasva, a karakterek kifejtését és konfliktushelyzeteket Joe Abercrombie valami fantasztikusan alkotta meg. A könyv felénél az járt a fejemben, hogy nem lehet ez az író első könyve. Pedig úgy tűnik, hogy ez az.

 

 

Az azonban kétségtelen, hogy ez még csak egy nagyobb eposz első darabja. Ebben a könyvben még "csak" a karakterek és a politikai helyzet felvázolása történt meg, valamint a csapatépítés. Ugyan már körvonalazódtak a nagyobb konfliktusok is, de én úgy érzem, hogy ez még csak erősen a kezdet. Innen még bármi történhet, ugyanis még nem lehet látni a végső célt, a kaland elsődleges okát.

 

A penge maga nem ajánlható könnyűlelkűeknek. A vad, nyers brutalitás, a kínzások és szinte derült égből előtörő káromkodások nem mindenkinek való. Én kifejezetten élveztem, amikor 1-2 karakter szájából abszolút nem várt káromlatok törtek elő, vagy például, amikor a könyv vége felé Bayaz előjött a fürdőből. Egyszerűen zseniális.

 

Most még nem tudom, hogy mi vár rám a trilógia következő könyveiben, de remélem Abercrombie tudja tartani ezt a stílust és színvonalat. Már régen éreztem bármilyen olvasmánnyal kapcsolatban azt, hogy most és azonnal szeretném falni a folytatást.

Lost - Eltűntek

Úgy döntöttem én sem akarok kimaradni a 6 évad nyújtotta kalandból, amit a sokak által mérföldkőnek tartott Lost - Eltűntek című tévésorozat nyújthat, ezért belekezdtem... Majd befejeztem.

 

A kezdet meglehetősen nehéz volt. Amikor az RTL Klubon ment a sorozat, akkor valószínűleg rosszkor tekinthettem bele, mert éppen valami orvosos dolog volt folyamatban, talán dzsungel körülmények között műtött valakit, a doki. Nagyjából itt vesztett el engem először a Lost, ugyanis nem szerettem volna egy orvosközpontú sorozatot nézni.

 

Eltelt pár év, mire újra felszívtam magam. Megtudtam, hogy a sorozat nem csak annyiról szól, hogy ott vannak egy szigeten, amit nem kiszavazás útján lehet elhagyni, és az egész nem (csak) az orvoslásról szól, hanem van benne kellő misztikum. Ennek kapcsán pár éve neki is láttam, aztán valahol a 4. rész környékén elakadtam. Nem azért, mert nem tetszett volna, hanem valami közbejött és hónapokkal később, már nem akartam újrakezdeni, vagy onnan folytatni.

 

Valamikor tavaly novemberben szántam el magam, hogy itt az ideje egy masszív Lost darának, amit kisebb megszakításokkal február végére sikerült is befejeznem. Voltak napok, amikor sikerült 4-6 részt is megnézni, de általában kettesével haladtam.

 

Az alaptörténet szerint egy repülőgép lezuhant a szigetre. Érdekes módon rengeteg túlélő van és súlyos sérült gyakorlatilag egy szál sem. Ugyanakkor van nagypocakú, mindennapos terhesnőnk, valamint olyan tolószékesünk, aki a lezuhanást követően futni is képes. Aztán lassan következnek a további furcsaságok, fura hangok az őserdőből, jegesmedve, beazonosíthatatlan rádióüzenet és egyéb nyalánkságok.

 

Aztán persze jöttek a pofonok is. Mert a szigeten nem csak halászás, vadászás és gyüjtögetés folyt, a szerelemes párok kialakulása mellett, hanem egyéb módon is harcolni kellett a fennmaradásért, túlélésért. Ez pedig vagy halálesettel, vagy sérülésekkel járt, amikor a dokinak gyógyítania kellett, vagy csak simán visszaemlékezés volt a múltba, esetleg egy "másik jelenbe", ahol megintcsak műtöttek. Az évadok jól kitalalált fősodor mentén haladtak előre, és ahogy hőseink folyamatosan szintet léptek, úgy találkoztak újabb főellenségekkel vagy újabb főküldetéssel. Mikor az íróknak már elegük lett, az adott helyzet körbetipegésével, akkor mindig kitaláltak valami újat, lehetőleg valami misztikusat, amin az egyszeri néző nyugodtan agyalhat a következő részig, évadzárásig, vagy évadnyitóepizódig.

 

Az érdekes agyszüleményeknek köszönhetően a Lost tobzódott a baromságokban. Tele volt olyan dolgokkal, amiken alapból nem érdemes fennakadni (miért állt mindig jól a szereplők haja, honnan volt tűzük, fáklyájuk), és olyanokon, amiken annál inkább (egy lezuhant repülővel felszállni).

 

Mindezek ellenére a Lost sikeres volt. Vajon miért is? A nézők szeretik, ha olyan kérdéseket vetnek, amire ők kereshetik a válaszokat. Valamint a Lost sikeresen magába tömörített több olyan dolgot, ami a sikerhez feltétlenül szükséges. Volt benne gyerek (sőt, kisbaba is!), kutya, szerelem, viszály, nagyjából minden bőrszín képviseltette magát, valamint több sorozattípus elemeit is meg lehetett benne találni. Ez utóbbiban nagy segítséget jelentett, amikor a szereplők múltjába kaptunk betekintést. Gyakorlatilag volt itt minden, nyomozós, orvosos, átverős, utcai rendőrős, stb. Aztán ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a kiszavazás részt leszámítva egy picit túlélő-valóságshow hangulatot is nyújtott, ahogy szerettek volna túlélni és kijutni a szigetről.

 

A Lost rengeteg kérdést dobott fel, amiket nem sikerült teljes mértékben megválaszolni. Én mégis azt mondom, hogy jól van ez így. Az egész sorozatot és lezárást illetően hasonló a véleményem, mint A setét torony könyvsorozattal: nem a célállomás a lényeges, hanem az út, amin keresztül sikerült odáig eljutni.

 

Nem voltam csalódott vagy bosszús a befejezés miatt, mert igazából annyira túlbonyolították addigra az egész történetet, hogy jobb megoldást nem nagyon lehetett volna találni. Mindenesetre nem tudom teljesen tisztaszívvel ajánlani mindenki számára az egész sorozatot. A menetközben koncepcióváltások, illetve misztikus elemek sokakat elriaszthatnak...