Firkaland

Az első reakcióim nagyjából ezek voltak, amikor a Firkaland (Loony Quest) magyar megjelenéséről tudomást szereztem. "Mi ez már megint?" "Miért nem jelentetnek meg valami normális játékot?" "És ráadásul még partijáték is, amiben rajzolni kell?" Ez biztosan nem kell... Gondoltam akkor.

 

Aztán láttam, hogy többen megvették és elismerő szavakkal nyilatkoztak róla. Majd eljutottam odáig, hogy megnéztem róla egy angol nyelvű videót és erősen meginogtam.

 

Otthon belebegtettem, hogy talán ez jó lenne a gyerekeknek Húsvétra. Nem meglepő módon megkaptam rá a támogatást és a beszerzésre való jóváhagyást.

 

Mi lapul a dobozban...

21 dupla oldalú szintkártya, 52 jelző (negatív és pozitív hatásúak), 5 átlátszó plasztik lap, 5 saját tábla (fehér és tarka oldallal), 5 filctoll (a végükön törlőszivaccsal), 5 játékosjelző lap és korong, a játék doboza (ami pontjelző sáv is egyben), egy homokóra, egy szabálykönyv és egy poszter(!).

 

A játék célja

Úgy kell teljesíteni az elsődleges és másodlagos küldetéseket, hogy nekünk legyen az adott szinteken a legtöbb pontunk.

 

Előkészületek

Mindenkinek osszunk ki egy játékosjelző korongot, egy pontjelzésre szolgáló hosszú lapkát, egy filctollat, egy plasztik lapot és egy táblát. A büntetést és jutalmat adó kartonkorongokat tegyük képükkel lefelé külön kupacokba, tegyük közelbe a homokórát és válasszunk ki egy szintkártyát, amit tegyünk a doboz közepére helyezett kartonlapra.

 

Játékmenet

A játékban 7 szintből választhatunk, amikhez 6 pálya tartozik (7-hez csak 4). Korábban már kiválasztottunk egy szintet, amit érdemes először a "Level 1" szinttel kezdeni és onnan is az első pályával. Ha a lapot középre helyzetük, lehetőleg a legfiatalabb játékos felé fordítva, akkor a homokórát felfelé fordítva kezdődhet a játék... azaz a rajzolás.

Mindenkinek a saját plasztik lapjára kell rajzolnia az adott feladatot, amik lehetnek:

- vonal egyik pontból egy másikba,

- egy adott tárgy bekarikázása,

- egy adott tárgy bepöttyözése.

 

Ez sem túl egyszerű, de vannak még nehezítések is. Lehet további pontokat szerezni, ha a két célpont között érintünk előre megjelölt köztes pontokat. Azonban, ha a vonalunk valahol tiltott tereptárgyhoz ér, akkor az negatív pontot ér, vagy az adott pályán nem kapunk egyetlen pontot sem.

 

Ügyes vagy ügyetlen rajzolásunk következményeként az adott pályákon szerezhetünk saját magunk számára valami előnyt-, vagy hátrányt nyújtó lapkákat is. Ezek jól meg tudják kavarni a játék nehézségét és hangulatát. Főleg, mikor a másikon röhögünk, hogy annak az ügyetlenebbik kezével kell a szúnyogot egyensúlyozva rajzolnia.

 

Gyengeségek

A dobozban lévő fekete pontozósáv, a plasztiklap és filctoll a játék gyenge pontjai. A fekete műanyagra dombornyomott számokat nehéz meglátni, de oldalról szerencsére minden jól látható. A filctoll egy idő múlva kifogyhat, vagy beszáradhat, ami a játék tartósságát gyengíti. Azonban ez bármilyen más filctollal helyettesíthető. A plasztiklapról még érdemes pár karaktert ejteni. Az első néhány körben nem kell feltétlenül eltávolítani róla a fóliát, amely mindkét oldalán megtalálható. Nálunk a gyerekek nagyon rányomták a filctollat, ami elég csúnyává tette a plasztiklapot. De szerencsére észrevettük, hogy az csak a rajta lévő fólia. A filctollak végén lévő szivacs talán nem a legjobb, ezért érdemes nedves papírzsebkendőt bekészíteni a későbbi törlésekhez.

 

Erősségek

Ez van bőven. Meglepő módon nagyon kellemes szórakozássá vált az egész család számára. Először aggódtam, hogy Márton fiam (~6 éves) nem fogja annyira élvezni, mert a kézügyessége és rajzkészsége nem a legjobb. Az elsődleges célpontja a játéknak azonban ő volt, mert bíztam benne, hogy így egy kicsit fejlesztheti. Szerencsére neki is bejött a játék, mert ma délután az ő kérése volt, hogy a testvérével kettesben játszhassanak a játékkal.

A játék remek szórakozást nyújthat a felnőtteknek is, ugyanis lehetőség van egymás szívatására is, pl. a szúnyog lap kijátszásával, vagy a saját magunk által begyűjtött büntetésekkel. További nehezítés, hogy mindenki számára is válaszható kollektív büntetés.

Az is egy plusz pont, hogy a játékhoz tervezheztőek saját pályák is, így meg lehet nyújtani a játékban rejlő lehetőségeket. Kíváncsi vagyok, hogy fog-e ehhez kijönni hivatalos "térképcsomag".

 

Kinek ajánlanám

Röviden: mindenkinek, de elsősorban gyerekes családoknak. A dobozon szereplő 8 éves kortól ne ijedjen meg senki, hiszen már egy ügyesebb óvodás is nagyon jól tud szórakozni a játékon. Szerencsére a játék, a különféle nehezítésekkel, tartogat kihívást a felnőttek számára is, tehát akár gyerekek nélkül is remek móka tud lenni.

 

A végére hagytam még a kiadó, azaz a Gémklub jóvoltából készített magyar nyelvű ismertetőt.

 

(Ijesztő, hogy a Gémklub a mai napon jelentette be a magyar nyelvű Colt Express játékot is, amit EDDIG szintén nem akartam beszerezni. Nem akarok több kellemes csalódást! Vagy mégis?) 

 

Dolák-Saly Róbert - Madáretető

Van valami törvényszerű abban, hogy április elsején írok néhány gondolatot a napokban befejezett, humorosnak szánt könyvről, a Madáretetőről, amit Dolák-Saly Róbert követett el.

Ha röviden kellene fogalmaznom, akkor ez egy rakás fostenger volt.

Hosszabban... Olyan 20 évvel ezelőtt nagyon könnyen befogadtam magamba a szerző humoros munkásságát. A L'art pour L'art társulat tévés műsorait egyszerűen imádtam, Boborjánostól-mindenestől. Aztán idővel ez is kezdett kikopni, elgyengülni. Szépen szét is hullottak és lekerültek a műsorról. Párszor még belefutottam pár gyenge próbálkozásukba, de ennyi.

Kolléganőmtől kaptam kölcsön a címben említett könyvet. Kíváncsi voltam, hogy vajon írott formában átjön-e abból valami, amit régen imádtam. Nos, nem. Volt ugyan nagyon kevés, talán maximum 5%-nyi tartalom, ami tetszett, de ezek egyszer már mind szerepeltek valahol. Gondolok itt a Winnetou történetekre. Azonban még ezek jóságát is tönkretette a körülötte lévő ötlettelenség.

Az egész könyv ugyanis ettől vérzik. Erőtlenül kiizzadott dolgok, amiket nagyon nehéz még poénosnak is értelmezni. Én persze töretlenül próbálkoztam, az utolsó lapokig végigszenvedtem az egészet, ami elég kemény egy küzdelem volt. Az egész kerete arra épül, hogy megtaláltak pár - képzeletbeli - újságot, amit egy-egy az egyben leközöltek. Ezek között vannak cikk-szerűségek, képregény-szerűségek, poénosnak szánt kép-szerűségek és szinte üres lapok.

Többet karaktert nem is nagyon szánnék a könyvet illetően csak annyit, hogy MINDENKI MESSZIRŐL KERÜLJE!

Red7

Többször előfordult már velem, hogy egy társasjáték pnp (nyomtasd-ki-és-játszd), vagy egyéb házibarkács változatát itthon elkészítettem. A 2014-es Red7 mellett szólt a legális ingyenesség, a viszonylag kevés (54) lap, a 2-4 játékos és a szerzőpáros (Carl Chudyk, Chris Cieslik). Mivel a játékszabály nem volt hosszú, ezért még le is fordítottam. A legnagyobb nehézséget a PDF-be történő szerkesztés jelentette, de ezzel most nem untatnék senkit.

Carl Chudyk korábbi játékaihoz hasonlóan (Glory to Rome, Innovation) itt is többféleképpen hasznosíthatunk és nyerészkedhetünk egy lapból. Magyarul a szabályt egy mondatban nem annyira könnyű, mint az angolban, de nagyjából arról van szó, hogy "a magad elé kirakott lapoknak az aktuális szabály szerint nyerőnek kell lennie, vagy kiestél a játékból".

Mi lapul a dobozban...

54 lap

Igazából még doboz sincsen, mert kinyomtattam a lapokat, kártyavédőbe bújtattam őket és mögéjük merevítésként egy pakli pókerkártyát használtam fel. Sajnos nem volt itthon feleslegben megfelelő méretben, de ez a kisebb is bőven megteszi.

A játék célja

Neked kell utoljára játékban maradnod és mindenki másnak ki kell esnie.

Előkészületek

Középre rakjuk ki az elsődleges fő szabályt tartalmazó piros lapot, amely szerint az áll nyerésre, akinek a legnagyobb értékű lapja van. Ezt követően osszunk minden játékosnak 7 lapot a kezébe és mindenki elé tegyünk le egy további lapot felfordítva. Akinél a legmagasabb értékű lap van áll éppen nyerésre, tehát a tőle balra ülő játékos fog kezdeni.

Játékmenet

Egy játékos a körében a következőket csinálhatja.

1. Lerak egy lapot maga elé, amit a szabálykönyv (festő)palettának nevez. Ezen lapnak olyannak kell lennie, amivel az aktuális szabály szerint ő nyerné a játékot.

2. Lerak egy lapot középre (szabálykönyv szerint festővászonra), hogy szabályt változtathasson, amivel szintén ő állna nyerésre. A lerakott lapnál a lap színe határozza meg a szabályt, de ez fel van írva a lapra is. A szabályok a következő lehetnek:

PIROS                   A LEGNAGYOBB ÉRTÉKŰ LAP NYER

NARANCS           A LEGTÖBB AZONOS SZÁMÚ LAP NYER

SÁRGA                 A LEGTÖBB EGYSZÍNŰ LAP NYER

ZÖLD                     A LEGTÖBB PÁROS LAP NYER

VILÁGOSKÉK      A LEGTÖBB KÜLÖNBÖZŐ SZÍN NYER

SÖTÉTKÉK           A LEGJOBB SZÁMSOR NYER (PL. 4 5 6)

LILA                       A LEGTÖBB 4-ES ALATTI LAP NYER

3. Lerak egy lapot maga elé, majd EZT KÖVETŐEN egy lapot középre. A sorrend fontos, de igazából csak a haladó szabályok esetén. Szintén nyerésre kell állni.

4. Ha nem tudunk mit lerakni, amivel nyerhetnénk, akkor elbuktuk a játékot. A pontozós variáns esetén taktikai megfontolásból dönthetünk úgy is, hogy szándékosan nem rakunk le lapot, nehogy ellenfelünk túl sok pontot szerezzen.

Ha a körünk véget ér, akkor jön a következő játékos. Ha már csak egy valaki marad játékban, akkor ő nyert. Nem olyan bonyolult és nagyon hamar lejátszható egy parti és pont ezért van szükség a haladó szabályokra. Itt jön elő a lerakási sorrend. Ha miután lapot raktunk magunk elé, majd középen szabályt változtatunk, és a középre tett lapon magasabb számérték szerepel, mint amennyi lap magunk előtt van, akkor húzhatunk egy lapot a kezünkbe.

Még egy fontos dolgot kell megemlíteni a szabályokkal kapcsolatban. A pakliban 7 színben, 7 szám található meg a segédletlapokon és az első szabály lapján túl. A lapoknál először a lap értéke határozza meg a sorrendet, majd a lap színe. Mivel minden lapból csak egy van, ezért a döntetlen lehetősége kizárt.

A játék nagyjából ennyi, de további szabályokkal még bonyolítható. Ezek benne vannak a szabálykönyvben, és most ezeket inkább nem részletezném tovább.

Gyengeségek

Nálunk a játék (még?) nem kapható, egyelőre még arra sem kaptam választ, hogy Kártyagyárban vajon le lehetne-e gyártatni a pnp file alapján. 2000Ft környéki áron simán megvenném üzletben is. Ha magyar lapokkal jelenne meg (halló Compaya, halló Gémklub!), akkor az még jobb lenne. 

A játéknak nem nagyon van témája. A szivárvány színeit használja, a szabálykönyvben festőpaletta és festővászon szavak jelennek meg, de én ezeket egy kicsit erőltetettnek találom.

Erősségek

Nagy előnye, hogy könnyen tanítható, gyors, ugyanakkor gondolkodtató is. A kezünkben lévő lapokkal előre lehet tervezni a stratégiát és nem csak mindig az aktuális állapotra kell koncentrálni. Továbbá kedvező szempont még, hogy kis helyen is elfér, könnyen szállítható.

Kinek ajánlanám

Gyakorlatilag mindenkinek, mert a szabályokat gyorsan el lehet mondani és pár játékból, 5-10 perc alatt eldönthető, hogy tetszik-e vagy sem. 

 

Andy Weir - A marsi

Andy Weir nem aprózza el, rögtön belecsap a lecsóba. Már a történet első szavával megalapozza az egész könyv hangulatát. Ha valakinek ez bejön, akkor nagy baj már nem lehet.

 

A helyzet a következő. Egy marsi küldetés első napjaiban becsap a ménkű, a kis 6 fős csapatnak menekülnie kell egy nagyobb vihar elől. Sajnos a nagy porkavalkádban az egyik űrhajóst szerencsétlen módon elsodorja egy antenna, ami olyan károsodást okoz az űrruhájának, ami után a biológiai jeleket fogó berendezések halottnak hiszik. A többi 5 űrhajósnak sikerül elhagyni a bolygót a küldetés Marsi Felszálló Egységével (MFE), de Mark Watney ott marad.

 

A szerencsétlenül járt biológus és egyben gépészmérnök nem sokkal társai távozása után eszmél rá kétségbeejtő helyzetére. Tök egyedül marad egy élhetetlen bolygón, ahová legközelebb csak évek múlva érkezik újabb ember. A lassú vagy gyors halál vár rá... vagy elképesztő életösztönével és leleményességével legyőzheti a bolygót és túlélheti annak viszontagságait?

 

Megmondom őszintén, hogy félve kezdtem az olvasásnak. Jó, szinte minden könyvnél (vagy könyvsorozat első kötetéténél) ezt mondom, de akkor is. Igazából soha nem szerettem az olyan történeteket, ahol egyedül marad valaki és az ő dolgait kell követni. Nekem egy könyvbe kell a párbeszéd és attól tartottam, hogy itt nem lesz. Szerencsére volt és talán azok nélkül is életképes lett volna az írás.

 

Szerencsére az író jól választotta meg a figurát. A marsi expedíció "humorzsákja" maradt a bolygón, ráadásul személyében egy örökké küzdő, szeretni való zsenit kaptunk, aki nem csak a biológia vagy műszaki területen állta meg a helyét. Nagyon sokminden megtalálható volt karakterében, egyszerre volt Robinson Crusoe, MacGyver, vagy az akár a remek (sic!) magyar Űrgammák sorozat egyik okostojása. Ez utóbbit kénytelen voltam kiemelni. Hiába tartom nagyon jónak a könyvet és akár még hihetőnek is a dolgokat, de néha a tudományok és számok belénk súlykolása, többszöri elméleti dolog ismétlése egy picit fárasztó volt. Rendben, valamivel ki kellett tölteni a könyvet. Nem lehetett csak az egyik vészhelyzetből másikba jutást megírni, vagy a szintén számomra kényszeresen megjelenített földi eseményekről tájékoztatni. Picit olyan volt a könyv, mint ami rövid novellának készült, majd tovább bővült. Szerencsére, hellyel-közzel jól vette az akadályt.

 

Lehetne írni a könyv hibáiról, de nekem is több minden csak később szúrt szemet, az írónak nagyon jól sikerült álcázni a hiányosságokat. Ahogy nagyon jól érezte, hol fulladhat unalomba a történet és hol van szükség arra, hogy legyen valami váltás. Ezért is volt majdnem letehetetlen a könyv és sokszor még a buszról való leszállást követően is azt olvastam a járdán sétálva.

 

Mark Watney figurája nagyon találó. Élvezet volt olvasni a történetet, ahogy kistermelővé és felfedezővé vált a bolygón. Rengeteg kilátástalan helyzetbe került, de nem veszítette el az eszét, sem a humorérzékét. Érezte, hogy Mars királya, de közben annak is a tudatában volt, hogy nemzetközi vizeken jár. Ennek ellenére nem volt az ő személye sem túldimenzionálva, ahogy az összes többi szereplő is csak egydimenziós töltelék volt. De jelen esetben ez bőven elég volt.

 

Két dolgot szeretnék még megemlíteni, amellett, hogy bátran ajánlom mindenkinek. 1-2 fejezet már mindenki el tudja dönteni, hogy tovább akarja-e olvasni vagy sem. Az egyik, hogy ebből film készül, ami szerintem egész jól megoldható és még akár jó is sikerülhet. Én legalábbis meg szeretném nézni.

 

A másik, hogy a történet olvasása közben eszembe jutottak a Marson játszódó filmek, de ezek közül is egy videóklip tört át élesen, amit nem is osztanék meg beillesztve, ha nem lennék nagy RMB rajongó.

 

Ernest Cline - Ready Player One

Kicsit féltem belevágni ebbe a könyvbe, mert előzetesen nem tudtam mennyire fog lekötni. Szerencsére az írás tartalma és hangulata kellően jó volt ahhoz, hogy elégedett legyek választásommal. Ha már így ellőttem tetszésemet a könyv felé, akkor részletesebben is kifejteném.

2044-ben járunk, amikor az energiaválság olyan szintet ér el, hogy az autózás és egyéb távolsági közlekedés luxusnak számít. Az embereknek gyakorlatilag egy nagyobb szórakozása létezik, egy OASIS nevű virtuális térben való szórakozás. Gyakorlatilag a legszegényebb rétegek is hozzáférnek a jövő internetes hálózatához és olyan eszközökhöz, amikkel lehetővé válik a barangolás ebben a mesterségesen létrehozott térben. Elég szomorú jövőkép, ahol ez a függőség van jelen, de érezhetően a világ ezen irányba halad.

A történetben az egész világot megrázza James Halliday halála, azé a multimilliárdosé, aki degeszre kereste magát az OASIS létrehozásával. Csak, hogy életét követően se csituljanak a dolgok, az általa kreált virtuális valóságban egy "easter egg hunt"-ot, "húsvéti tojásvadászatot" szervezett. Az OASIS-ban meg kell találni három jól elrejtett kulcsot, majd az ehhez tartozó kapukat. Számos feladaton kell majd a próbálkozóknak végigverekednie magát, mire megkaphatja valaki a főnyereményt, a rendszergazda jogot és a milliárdos örökséget.

A történetben Parzival (polgári nevén Wade Watts) kalandozásait követhetjük végig, amint próbálja megnyerni a tojásvadászatot. A játékban mindenki a vetélytársa, amik között megtalálható igaz barát és halálos ellenség is. A lepukkant konténervárosban élő fiú teljesen rabja lett a tojásvadászatnak és Halliday életének. IRL életéről, azaz a valós világban való létéről nagyon keveset tudunk meg, viszont alaposan elmerülünk avatarja mindennapjaiban. Furcsa látni, hogy az OASIS-on belül tanul, látogat meg világokat, barátkozik és játszik játékon belüli játékokkal.

A pénz nagy úr, ezért a tojásvadászok, más néven nyestek alaposan megismerik Halliday munkásságát, életét, mindennapjait, kedvenc könyveit, filmjeit, sorozatait, játékaikat, amik nagy része az 1980-as években készült. Kicsit nehéz elképzelni, hogy lehet valakinek valós élete, a régi sorozatok és filmek többszöri(!) darálása és játékok szintén többszöri végigjátszása mellett. És közben rajongójává válni a korszak pop és rock slágereinek. Jó, a könyv hatására én is megnéztem a háborús játékokat és kaptam kedvet több, abban az időszakban készült film egyszeri megnézésére, de ennyi. Sajnos, a könyvből sok utalást nem fogtam teljesen, de még így is nagyon élvezetes olvasmány volt.

Itt Magyarországon, mi egészen másmilyen 80-as években éltünk. 1988 volt, amikor először otthon püfölhettem egy C64-es klaviatúráját és rángathattam a joystickokat. A filmek is később érkeztek be hozzánk akkortájt és a korszakban készült zenék egyáltalán nem lopták be magukat a szívembe.  Mindezek mellett jó volt látni a Firefly sorozathoz és Vissza a jövőbe trilógiához köthető említéseket is...

Sokkal jobban élveztem volna, ha a 90-es évekről szól a könyv, ha az akkor pop és számítógépes kultúra jelenik meg benne. Mindennek ellenére a könyv valami zseniális. Ha a 90-es évek előtt születtünk, ha szeretjük a számítógépes történelmet, valamint ha félre tudjuk tenni a hatalmas függőséget, a sok képtelenséget, ami a valós világban folyik, és bele tudjuk élni magunkat a játékba, akkor a szórakozás garantált.

Szerencsére a könyv maga teljes, egy kerek, lezárt történetet kapunk és nincsen semmi hiányérzetünk. Én nem nagyon tudom elképzelni, hogy film legyen belőle. Nem is hiányzik... csak egy olyan könyv, ami egy 10 évvel későbbi korszakot ölel fel hasonló módon.

A témaválasztás fontossága (társasjáték)

Különböző társasjátékos fórumokon gyakran előjön a kérdés, hogy melyik játékfajta a jobb, az eurogame vagy az ameritrash. Véleményem szerint ez egyáltalán nem lényeg, mindkét típus lehet jó, ha számunkra élvezetesnek találjuk. 

A téma részletesebb kifejtéséhez egy kicsit nézzük meg az alapokat. Nem mindenki lehet otthon a társasjátékos szakkifejezésekben, főleg ha ismeretei a dobj-és-lépj játékokon alapulnak, vagy esetleg a Monopolyn és a Gazdálkodj okosan! társasokon túl már találkozott néhány belépőszintű játékkal (Catan telepesei, Carcassonne, Keltis, Alhambra).

Az eurogame nevét onnan kapta, hogy szerzői európaiak, jellemzően Németországból származnak (Power Grid, Agricola, Puerto Rico). Az ilyen típusú társasoknál a szerzők lehetőség szerint új fajta mechanizmusokkal próbálkoznak, a szerencsét igyekeznek háttérbe szorítani, és a végkimenetelt nagy százalékban az előre kiszámított lépéseinktől függővé tenni. Fontos még kiemelni, hogy a közvetlen konfrontáció ritkább, főleg a nyersanyagokért folyó versenyre korlátozódik. Az általában letisztult, könnyen megérthető szabályokon túl kevesebb hangsúly kerül a hangulatelemekre és a körítésre. Lehetnek hangulatosak a játéktáblák, színesek a fa jelölőelemek, de mégis sokan mondják azt, hogy hogy "jaj, de szép Excel-tábla". A stratégiai és matematikai látásmóddal rendelkező, gondolkodni szerető játékosok nem véletlen, hogy ezen stílusú játékokat kedvelik jobban. Ugyanis, bár a kezdeti állapot és néhány körülmény hordoz magában szerencse elemet (pl. hogy miből gazdálkodhatunk), de a győzelem mégsem azon fog eldőlni, hogyan fordul a kocka, hanem azon, hogy ezen feltételekből mit tudunk kihozni.

Az ameritrash játékok elsősorban az amerikai kontinensről származnak (Descent, Arkham Horror, Mice & Mystics). Jellemzőjük, hogy a téma mindenek felett! Színesek, szagosak, jó ránézni a minifigurákra, háttértörténettel felvértezett lapokra. Valamilyen kitalált világban "játszódnak", előszeretettel kerül elő a fantasy, sci-fi vagy a zombis téma. Vannak saját döntéseink, de mindent drasztikusan megváltoztathat egy vagy több kockadobás, vagy egy szerencsétlen laphúzás. Az eurójátékok 30-90 perces partijaival szemben itt a játékidő gyakran meghaladhatja a 3 órát is. A trash kifejezés nem feltétlenül jelenti azt, hogy "szeméttel" lenne dolgunk, ugyanakkor az ilyen játékokat sokszor a látvánnyal, szépen kivitelezett (bár utólagosan festésre szoruló) minifigurákkal akarják eladni a játékot, ahol a motor, a működés másodlagos szempont.
Kapunk egy zajos kockafesztivált (dicefest!), ahol mindenféle bónuszcuccal felruházott hőseink "küzdenek" a félelmetes szörnyek és főellenségek ellen. Ugyanakkor a hosszú játékórák az egész élményét - a stílus kedvelői szemében - epikussá teszik. Hipp-hopp elszaladhat az az 5-6 óra.

Véleményem szerint nem elég erre a két témára szűkíteni a kört és nem is lehet mindet ezekbe a csoportokba besorolni. (Sőt vannak olyan játékok is, amelyek a két irányzat kombinációjából próbál meríteni több-kevesebb sikerrel.)

Nem szabad említés nélkül hagyni a wargame-eket, ahol általában két fél feszül egymásnak, hogy sakkjátszma-szerű küzdelmükből egyikük győztesen hagyja el a csatamezőt (ami általában 2. világháborús térkép, de ez is játszódhat sci-fi vagy fantasy környezetben). Aztán ott vannak a különféle kártyás variánsok, kezdve a gyűjtögethető kártyás játékokkal (CCG, collectible card games, lásd Magic the Gathering), vagy a fix lapokból álló pakliépítős játékokkal (Dominion, Star realms).

Hazánkban az egyik legismertebb vonulat a családi játékok kategóriába esik. Kétségtelen, hogy ezek általában eurogame alapokon nyugszanak, de mégis sokkal könnyedebbek, kevesebb számolást és előrelátást igényelnek. Őket szokták általában belépőszintű játékokként emlegetni, és jellemzően őket találjuk meg még a hipermarketekben valamilyen német- vagy magyar játékdíj jelöléssel.

Azonban a lényeg - számomra - a jó témaválasztás. Lehet bármilyen jó a működtető mechanizmus, ha mondjuk a hajózásról, ruhavarrásról vagy a francia forradalomról szól. Egyszerűen nem kerül annyira a fókuszba, hogy érdekeljen. Ugyanez igaz nálam a zombis játékokra is. Ezeknek valahogy nem én vagyok a célközönsége. Persze, ha arról van szó, akkor teszek velük egy próbát, de nem érzem hiánynak, ha valamiért kimarad. Ugyanezt gondolom az absztrakt játékról is. Lehetnek bármilyen jók, rejthetnek stratégiai mélységeket, valahogy nem vonz, hogy perceket várjak az ellenfelem előre megfontolt lépésére a fehér/fekete korongjával vagy golyójával. Persze kivételek mindig vannak...

A társasjátékok iránt érdeklődőknek érdemes többféle stílust és játékot kipróbálni, hogy ráérezzenek melyik fekszik nekik legjobban. Ezen felül fontos még, hogy lehetőleg ne legyünk előítéletesek a másikkal annak kedvenc irányzata miatt.

Philip K. Dick - Az ember a Fellegvárban

A sok fantasy után egy picit másra vágytam, és még csak nem is olyan könyvre, ami hosszú ideje az olvasnivalók listáján szerepel. Remek apropó volt erre az Amazon egyik saját gyártású sorozatának első (pilot) része, ami olyan témával indított, amit nem lehetett elkerülni.

 

A németek és a japánok nyerték a második világháborút. Amerikát felosztották egymás között, Európát a kis bajszos megtisztította a számára nem kívánt egyénektől és Afrikát kísérleti teleppé alakította, sőt majdnem kiirtotta. És akkor még nem is beszéltünk az oroszok sterilizásáról.

Ezen témákkal kapcsolatban csak nagy vonalakban kapunk betekintést, a fő vonal a mi világunk Egyesült Államok névre hallgató területén játszódik. A keleti parton a német, a nyugati parton a japán megszállók telepedtek meg, míg a középső rész afféle senki földje, semleges terület.

 

A történet három cselekményszálon fut. Az egyik vonal, az Európából érkező rejtélyes személy, akinek találkozója van egy tekintélyes japán üzletemberrel. A másik két szál egy korábbi házaspár két különálló tagjának történetét írja le. A férfi zsidó, aki kikerül a munkahelyéről és magánvállalkozásba kezd egy teljesen új területen, a nő pedig a semleges területen éli világát, míg bele nem fut egy számára érdekes alakba.

 

A történet negyedik szereplője pedig a "Nehezen vonszolja magát a sáska", röviden "Sáska" című könyv, ami egy olyan alternatív történelmi szálról szól, amiben a szövetségesek nyernek a tengelyhatalmak ellen.

 

Az eseményeket bonyolítja, hogy Hitler már szanatóriumban van, birodalmi kancellár, Bormann pedig nagyon az élete végét járja, ami miatt fenyeget belharcok várhatóak. A végkimenetel már csak azért sem mellékes, mert kerülhet olyan német vezető is hatalomra, aki az amerikai kontinens nyugati partját az óceánba bombázná.

 

A felvetés és az alapötlet nagyon érdekes, azonban a történet több sebből vérzik. A felszínt karcolva beletekinthetünk egy elméleti társadalomba és egy másik világba. Érdekes módon a németek nagy technikai fölényre tesznek szert és már a Mars-utazást tervezik. A japánok pedig hagyománytiszteletük mellett nem sokat léptek előre. Itt látható egy képi zavar, mert látszólag nagyon sok mindent emeltek át a kínai kultúrából. Egy bizonyos Ji King írta jóskönyvre támaszkodnak, amit az amerikai lakosok nagy része is átvette. Az utcákon inkább riksákon utaznak (míg a németeknek olyan technológiájuk van, amivel Berlinből az USA-ba lehet érni 45 perc alatt repülővel).

 

A három karakterszál alig halad előre és az időbeli ugrások is elég  hirtelenek. Úgy lóg minden, valamibe beletekintünk, aztán haladunk is tovább, valami felé, amiről nem tudjuk, hogy mi, aztán vége a könyvnek. Olyan semmilyen az egész. Talán úgy is le lehetne írni az egészet, hogy "nehezen vonszolja magát a történet, ami néha sáska módjára ugrik előre".

 

Volt egy remek, érdekes alapkörnyezet, amivel az író egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Elég nagy csalódás volt a könyv, főleg azok alapján, amit az azóta berendelt sorozatban láttam. Eddig sem nagyon jött be Dick írói munkássága (csak az azokból készült mozgóképes dolgok egy része), úgyhogy a jövőben sem fogom erőltetni irodalmi alkotásait.

Brandon Sanderson: Ködszerzet III. - A korok hőse II/2.

Sanderson egy kicsit megvezetett. A könyv befejeztével kicsit hasonló érzésem lett, mint a Battlestar Galactica sorozat végén. De ennél többet nem árulnék el, mert már lehet, ez is sok lett.

Az előző könyvből sokat sikerült megtudni a Romlás titkos módszerét illetően. Akik testébe valamilyen fémcövek került, azt szinte bármikor az irányítása alá tudja vonni, vagy valamilyen képességgel tudja felruházni. Legyen szó emberről, acélinkvizítorról, koloszról vagy akár kandráról.

A mindent lezáró kötetben nagyon durva dolgokat tudhatunk meg ez utóbbiakról, azok múltjáról és vallásáról. Az egészen megdöbbentő első nemzedéken túl, azért jó lett volna valamit megtudni a ködlidércekről és azok kialakulásáról is.

A valláson túl Sanderson még a számmisztikát is erősebbé teszi. Jobban mondva ezt a két dolgot egyszerre erősíti. A 16-os szám fontossága talán még a későbbiekre tekintve is érdekes lehet.

A ködszerzet könyvekkel kapcsolatban mindenképpen jó tudni, hogy a vaskos téglák története nem folyamatosan találódott ki és nem az volt a koncepció, hogy először ír egy jó könyvet, ami ha sikeres, akkor majd kitalálja hozzájuk a folytatást is. A harmadik könyv végén is érezhető, hogy már mindent kitervelt az első soroktól kezdve.

Sajnálatos módon a karakterek nincsenek túlságosan kidolgozva. A picit színesebb fő karakterek mellett a kevésbé fontos karakterek kontrasztosan szürkébbek, nem is beszélve a népről, a katonákról, akik szinte mintha nem is léteznének. Az utolsó könyvnél talán ez nem is annyira nagy gond, mert a végjátékban már a hatalmasok végjátékáról van szó. Az azonban mégis fura, hogy Marshon kívül nem ismerünk más acélinkvizítort.

Érdekes az is, hogyan szakad el folyamatosan az író Vintől és Elendtől. Azzal, hogy fokozatosan háttérbe szorítja őket, kezdünk egyre kevésbé aggódni a sorsuk miatt.

A záró könyv dinamikája is nagyon furcsa. A könyv közepénél nagyon bedurvul, nagyon sok mindent megtudunk, ami el is tart a könyv háromnegyedéig, aztán azt követően mintha lenne egy gödör. Az olvasó várná az előző oldalak dinamikáját, ami nem jön. Vin és a Romlás viszonya egy kicsit érdektelennek tűnt, és én már nagyon vártam, hogy a többiekkel történjen valami. Hiába kaptunk megerősítést arról, amikről korábban csak a dőlt betűs "emlékezésekből" tudhattunk meg, mégis kicsit érdektelenné vált, hogy mi lesz majd, hogyan élheti túl az egészet az emberiség.

A válasz ezekre talán túl triviális is. Bár van benne egy kis logikátlanság, de talán ezt meg tudjuk bocsátani Sandersonnak. Nagyon jó LEZÁRT történetet írt, aminek a végén van egy kis függőben hagyott dolog, de a Ködszerzet sorozatot mégis egésznek érezzük. Szeretnék még sok könyvet olvasni Sandersontól...

Brandon Sanderson: Ködszerzet III. - A korok hőse II/1.

Ez a sorozat immár ötödik könyve, ha a magyar szétbontást nézzük. Egyenként sem kis téglák, a maguk 500-600 oldalával, de sokkal jobb ilyen formában szétbontva, mintha egy 1000+ oldalas könyv lenne a kezünkben. A Ködszerzet korábbi részei elég jól sikerültek, ezért nem volt kérdéses, hogy nem szakítom meg az olvasását, és azonnal belevetem magam a trilógia lezáró darabjába.

A könyv elején rögtön belecsapunk valaminek a közepébe. Csodálatos módon Elend ködszerzetté vált, de nagyjából ez az egyetlen jó hír az előző rész óta eltelt, közel egy évből. A Romlás, melyet Vin szabadjára engedett egyre csak teszi tönkre a birodalmat. Elend hiába (önkényesen saját magát megválasztó) császár a birodalom összes királysága mégsem hódolt be előtte.

Vinnel sorban járják a városokat, hogy az ott található minisztériumi épületekből újabb titkokat tudjanak meg, amivel megmenthetik népüket. Ez nem annyira könnyű, mert az egyre erősődő inkvizítorok minden fortély és sok koloszhordát vetnek be, hogy a végső harcban majd a Romlást hozzák ki győztesnek.

 

Az események több szálon futnak. Egyrészt követhetjük a ködszerzet párost, amint az utolsó titkot rejtő várost szeretnék uralmuk alá hajtani, másrészt a hitét vesztett, önmagát marcangoló terrisi Sazedet, aki egy másik várost szeretne békésebb úton a birodalomba olvasztani. Továbbá ott van még a súlyos árulással vádolt kandra, aki magányosan vívja harcát fajtársaival szemben az igazáért, és kezd előjönni a háttérből Kobold, aki rejtélyes hangnak köszönhetően nagy ajándékot kap. Csak az a kérdés, hogy ezen ajándéknak a későbbiekben milyen ára lesz.

 

A könyv olvasása során több dolog is el kezdett foglalkoztatni. Az Uralkodó által teremtett lényekről, a kandrákról, a koloszokról és az inkvizítorokról már elég sok mindent sikerült megtudni. Elég megdöbbentő és ocsmány dolgokat. Erősen kérdéses, hogy miért volt erre szükség? Persze a logikus válasz az, hogy a hatalom megerősítésére. A csúnya dolgok és annak ellenére, hogy korábban nem láttunk bele az Uralkodó nézeteibe és gondolkodásába, mégis úgy érezzük, hogy elég sok mindent helyesen cselekedett és Kelsier a bukás felé taszította el a népet.

 

Végül ugyan Vin győzedelmeskedett a vélt zsarnok ellen, de azzal magát a Romlást szabadította a világra. Utóbbinak minden a kezére játszott, és gyakorlott bábosként terelte az embereket abba az irányba, hogy végül mindenki neki hódoljon be. Nem akarok poént ellőni a találgatásaimmal, de most a következő bekezdéssel azt teszem találgatásaimmal.

 

Vajon ő is súgott Kelsiernek és biztatta a gyilkolásra, ahogy Zane-t tette? Vajon Kobold mögött is ő munkálkodik? És akkor ott van Vin, akinek kezdetek óta sugalmaz valamit a közelben nem lévő bátyja "szelleme".

 

Nagyon érdekel, hogy mi lesz a végjáték, és hogyan alakul hőseink sorsa, nem is beszélve a végkifejlettről. Az már valamennyit ellő, hogy ebben a világban, egy későbbi korban is íródott könyv, tehát a világnak nem lesz vége.

 

Az látszik, hogy összeszedett annyiból az írás, hogy Brandon Sanderson már az első könyv óta tudta, hogy mi akar és csak menet közben - kandraként - építette fel a húst és izomzatot a meglévő csontokra. Érezhető, hogy már az első könyvtől konkrét elképzelése volt, miként is fog zárulni ez a hosszú kaland. Remélem, hogy mielőbb a végére tudok járni a dolognak.

 

 

King of New York

A játék elődje a King of Tokyo óriási sikert aratott nálunk a családban. Nem is tudom, hogy miért lepődtem meg, mikor Márton fiam azt mondta a King of New Yorkról látott angol nyelvű bemutató közben, hogy ez neki bizony kell. Meg is hozta a Jézuska...

A meglehetősen bonyolultan alakuló január miatt még nem sikerült annyiszor játszani az amerikai városban zajló szörnyarmageddonnal, mint szerettük volna, mégis úgy érzem, hogy játék nagyon jól sikerült és bőven megfér az előd mellett.

Mi lapul a dobozban...

Hasonló dolgokat, mint az elődben.

- Kartonból szörnyfigurák, műanyag talppal és élet/győzelmipont jelző lappal. A kreatúrák neveinek kitalálásánál nem volt túl kreatív a szerző, de a gyerekeket ez nem is nagyon érdekelte.

- Egy játéktábla, amin New York van több területre felosztva.

- 6+2 kocka, amikből a világosabb színű dobótestek valamilyen kártya hatásaként kerülhetnek hozzánk.

- Sok-sok zöld, műanyag energiakocka, amik a költőpénzünket jelzik.

- Kartonkorong jelzők

- 45 Kartonnégyzet, ami az épületeket és egységeket jelöli

- Kártyalapok

- Játékszabáyl

A játék célja

Ugyanaz, mint a már magyarul is megjelent Tokiós elődben. Nekünk kell a város elsőszámú uralkodójává válnunk. Ezt továbbra is két módon tehetjük meg:

1. vagy leszámolunk minden egyes vetélytársunkkal, hogy azok életerő pontjait nullára csökkentjük,

2. vagy összeszedünk 20 győzelmi pontot, azaz akkora tekintélyt, hogy senki sem kérdőjelezi meg uralkodói képességeinket.

Előkészületek

Tegyük a táblát középre, osszuk szét a szereplőket, a talpakkal. Az ezekhez tartozó állapotjelző lapokon az életet tekerjünk 10-re, a győzelmi pontokat jelképező csillagos korongot pedig 0-ra.

A 45 kartonlapot osszuk el egyenelő arányban az 5 fő területre, ahol az egyes területeken 3db 3 lapka magasságú oszlopot képezünk. Fontos, hogy a lapkák az épület, azaz a kék felükkel legyenek felfelé.

A kártyapakliból vegyük ki a különleges lapokat, a Statue of Liberty-t (Szabadságszobor) és a Superstart. A többit keverjük meg és felső hármat fordítsuk képes felével felfelé. Ezek közül vásárolhatunk majd, ha lesz hozzá elegendő zöld energiakockánk.

A dobókockákat, energiakockákat és korong alakú jelzőket tegyünk mindenki számára elérhető helyre, majd válasszunk ki egy kezdőjátékost. Mindenki tegye le a szörnyét egy szabadon választott kerületre, de nem Manhattanbe.

Játékmenet

Itt is történt egy kis változás az elődhöz képest. A következő fázisok vannak az adott játékos körén belül:

1. A magunkhoz vett kockákkal dobunk. Ha nem tetszik az eredmény, akkor még kétszeri újradobásra van lehetőség, bármelyik kockákkal.

2. A végső dobáseredményt összegezzük

A kockák oldalai jelentősen változtak a KoT-hoz képest. Az 1, 2, 3 győzelmi pontot jelző számok eltűntek és helyettük új dolgok jelentek meg.

- Mancs: nem változott, ezzel tudunk sebzést okozni a többi szörnynek

- Szív: nem változott, ezzel tudunk gyógyulni, ha nem Manhattanben vagyunk éppen

- Villám: nem változott, ezzel tudunk a dobásnak megfelelő számú energiakockát szerezni

- Csillag: új. Amennyiben legalább 3 csillagot dobunk, úgy megkapjuk a Superstar kártyát, aminek megszerzése után minden további csillag dobásunkkal győzelmi pontokat kaphatunk. Ha egy másik játékos legalább 3 csillagot dob a körében, akkor onnantól ő használhatja a kártya bónuszát.

- Épület: Amennyi épületet dobunk, annyi értékű lapkás épületet rombolhatunk le. Pl. 3 épület kidobásával, lerombolhatunk egy 3-as jelű épületet, 1db 2-es jelűt és egy 1db 1-es jelűt, vagy 3db 1-es jelűt. Ugyanezen kockadobás eredménnyel lerombolhatunk egységet is, az épületromboláshoz hasonló módon.

- Halálfej: Ez jelzi a hadseregtől származó támadást. Ha 1-et dobunk, akkor csak minket sebez annyi piros egység, ami az adott kerületben van. 2 halálfej esetén a kerületben lévő összes szörny sebződik, 3 halálfej esetén pedig az egész városban minden szörny sebződik egyet a kerületén található minden egység után. Amennyiben 3 halálfejet dobunk úgy megkapjuk még a Statue of Liberty lapot is, ami 3 plusz győzelmi pontot jelent, amíg a lap nálunk van. Ha valaki a saját körében szintén 3 halálfejet dob úgy átkerül hozzá ez a lap.

3. Mozgunk

Amennyiben Manhattanben vagyunk egyet előre kell lépnünk és a következő kör elején több bónuszt kaphatunk.

Amennyiben mi vagyunk a kezdőjátékos vagy a csapásainkra egy szörny kimenekül Manhattanből úgy nekünk kell a helyére belépnünk.

Ha nem kell bemennünk Manhattanbe, akkor szabadon átmehetünk egy másik általunk válaszott városrészbe.

4. Kártyát vásárlunk

Ez a rész sem változott. Az energiakockáinkból vehetünk magunknak bónusz jelentő lapokat, amiknek hatása lehet egyszeri vagy tartós.

5. Átadjuk a kockákat a következő játékosnak

Akik ismerik a Tokió királya néven nálunk megjelent játékot, azok láthatják, hogy van pár változás ahhoz képest. Egy kicsit konfliktsosabb lett a játék, amivel talán valamivel csökkent a játékidő is. Kevésbé van esély, hogy békés taktikával megnyerhessük a játékot.

Az új kockaoldalak, épület/egységlapkák hoznak egy kis színt a játékba, ahogy az új kártyalapok is. Érdekes, hogy vannak olyan lapok, amik megvásárlása esetén eggyel több energikockát nyerhetünk, mint amennyiért megvettük lapot és az így megszerzett fizetőeszközzel újabb lapokat vehetünk magunknak.

Gyengeségek

A játéknak a legnagyobb hibáját nem sikerült sokat javítani. Két játékos esetén nem annyira nagy móka, mintha többen lennénk. 4 játékos felett pedig már túlságosan elhúzódhat a holtidő, amikor a többiek körét kell végigvárnunk. Szintén kellemetlen, ha már kiestünk a játékból, akkor már csak szurkolhatunk a többieknek.
Hosszabbak lettek az előkészületek is lapkák miatt, arról nem is beszélve, hogy egy kerületben lerombolt több épület milyen kaotikus látványt tud okozni.

  

Erőségek

Nagyon jó, könnyed partijáték, sok pofozkodással és nevetéssel. A rajzok szépek, a kockákat jó kézbefogni (ugyanakkor a halálfej-valami és az épület oldal elég hülyén néz ki). És ott vannak a korábban már említett, változatosságot hozó elemek. A KoT és kiegészítői szörnyeit itt is használhatjuk.

A játékot már egy 5 éves is tökéletesen élvezheti, ha elmondjuk neki, hogy milyen szövegek vannak a kártyalapokra írva. Azért ezen kijelentésemet csak olyan 5 évesekre érteném, akik már több és nem csak dobj-és-lépj típusú játékokkal szereztek maguknak ismeretet.

Végső következtetés

Több elemzésben és játékismertetőben is elhangzott, hogy a King of New York gémerebb játék, mint az elődje. Valamivel több dolog van, amire figyelni kell, de alapjaiban véve ugyanaz a játék. Ennek ellenére megfér mindkettő egymás mellett a polcon, vagy az egész egy dobozba pakolva. Ha választani kellene a kettő közül, akkor egy picit bajban lennék, mivel a KoNY játékkal még nem játszottam eleget, hogy azt emeljem-e ki egyértelmű győztesnek. A lényeg, hogy mi ezt is imádtuk és azok is, akiknek eddig megmutattuk.

Kinek ajánlanám

A KoT nagy kedvelőinek. Azonban nekik már hiába ajánlom, mert valószínűleg ezt is kipróbálták. Új játékos esetében megfontolandó, hogy először a már magyar nyelven megjelent Tokió királyát vagy a picit változtatott (javított?), de még angol nyelvű King of New Yorkot vegyük-e meg vagy próbáljuk ki.

A képek részben saját forrásból, részben a BGG-ről beszerezve kerültek ezen blogba.

Brandon Sanderson: Ködszerzet II. - A megdicsőülés kútja II/2.

Mondhatni remek helyen vágták ketté A megdicsőülés kútja könyvet. A főszereplők szempontjából a rossz helyzet még rosszabbá fordult, de érezhetően itt még nem volt vége a negatív irányú történéseknek.

 

A várost körbevevő három sereg többszörös patthelyzetet eredményezett, ami biztos feloldásra várt a könyv végéig. Közben Vin egyre jobban elmélyéti kapcsolatát OreSeurral, megtudva pár fontos dolgot a kandrákról, sőt a koloszokról is. A terrisiek eközben egyre jobban beleássák magukat a Korok Hősének legendjába és vélnek dolgokat felfedezni a Mélységgel és a Megdicsőülés Kútjával kapcsolatban.

 

Brandon Sanderson karakterábrázolásával még mindig nem vagyok teljesen kibékülve. Szereplői meglehetősen egysíkúak. Ugyan próbál egy kis színt belevinni a karakterekbe azzal, hogy egymással is beszélteti őket, de ettől csak olyan érzésem támadt, hogy bizonyos személyek nem fogják megélni a könyv végét vagy iszonyatos áldozatokat fognak elszenvedni.

 

Vin a szuperhősök szuperhőse címre tör. Nem egyszer éreztem, hogy egyszerűen sok az, amire képes. Nem is beszélve arról, hogy amíg bizonyos dolgokkal nagyon sokat szenved, addig másokat játszi könnyedséggel old meg. És akkor ott vannak a síron túlról való visszaérkezései. Erős a gyanúm, hogy valamelyik könyvben afféle Obi-wan Kenobis jedi-szellemalakként fog megjelenni.

 

Szerencsére meglepetés volt bőven. Nem lehetett kitalálni előre minden fordulatot, sőt a könyv végén még nem várt szereplő is megjelent. És ami a végkifejletet illeti... elég meglepőre sikerült.

 

A megdicsőülés kútja második felét nagyon élveztem, ezért 5 csillagot adtam rá a Goodreadsen. Miután befejeztem azonnal rácsaptam a folytatásra.

Kiflipuding

Nagy kedvenc, ezért feltétlenül be írnom a blogomba, hogy elektronikus kütyüim "szakácskönyv funkcióját" használni tudjam.

 

Hozzávalók:

5 szárazabb kifli (vagy zsemle) karikára vágva

6dl tej

2-3 ek cukor

3 vaniliás cukor

5dkg vaj vagy margarin

3 tojás

3 ek porcukor

 

A tejet, kristálycukrot és vaníliáscukrot és vajat forrásig melegítjük, majd ha már nem forró, akkor belekeverjük a 3 tojás sárgáját. Ezt követően keveréket ráöntjük a tűzálló tálba belekarikázott kiflikre.

 

A tetejére 3 tojásfehérjéből habot készítünk 3 evőkanál porcukorral, majd ezt ráöntjük a korábbiak tetejére.

 

Ezt követően sütőbe tesszük és addig sütjük, amíg egy kicsit meg nem pirul.

Brandon Sanderson: Ködszerzet II. - A megdicsőülés kútja II/I.

A Ködszerzet sorozat első darabja nagyon tetszett, ezért nem volt kétséges, hogy folytatom Vin és társai kalandjainak folytatását.

 

A történet kis idővel az uralkodó bukása folytatódott. Elendet megválasztották királynak, a ködszerzet lett a személy testőre (és szeretője) lett, míg Kelsier bandájának tagjai az újdonsült vezető segítői. A helyzet azonban nem lett sokkal jobb.

 

A város kapui előtt ellenségek sorakoznak, akik csak a megfelelő pillanatra várnak. Közben Elend demokráciába vetett hite saját vesztét okozhatja. Nem is beszélve az ellene felbérelt orgyilkosokról. Közben pedig még a köd is furcsán kavarog és aggasztó tüneteket produkál. Úgy tűnik, hogy az Uralkodó legyőzésével valami nagyon retteneteset sikerült a világra szabadítani.

 

A történet jó, bár nekem már egy kicsit túlburjánzottnak tűnik. Sanderson bizonyára nagyon szeret írni és sok betűt tenni műveibe. Azonban lehetett volna egy kicsit feszesebb is a (Magyarországon) kettébontott könyv első része. Érdekes módon engem legkevésbé a harcjelenetek kötöttek rá, mikor Vin ide-oda taszított, vonzott, horgonyzot és lobbantott. Sokkal érdekesebb volt, amikor újabb dolgot lehetett megtudni a világról, a Hősről vagy éppen kandrákról. Például OreSeurral kapcsolatban elég sok mindent nem tudunk még meg és Sanderson az első könyv végéről is mintha szándékosan homályban hagyott volna pár dolgot.

 

Érdekes látni Vin önmarcangolását, valamint Elend fejlődését. Sazed kutatásai ugyan érdekesek lennének, de ezekből nagyon keveset kapunk meg. A többi szereplő meg egyszerűen csak van, nem tudunk meg róluk szinte semmit, csak díszként funkcionálnak.

 

Mindenesetre elég szórakoztató volt ez a könyv, mégha nem is annyira, mint az előzmények. Talán ennek is tudható be, hogy az első felén nehezen lendültem csak át, és a könyv vége felé kezdett érdekes lenni. Mármint, a kettébontott könyv első könyvének vége felé. Már olvastam pár oldalt a folytatásból és az elég ígéretes, de arról majd csak akkor írok, ha már végeztem vele.

 

A hobbit: Az öt sereg csatája

Nagyon szerettem volna megnézni A hobbit kisregényből készült, de mozgóképesen trilógiává növekedett alkotás befejező részét. Aztán úgy alakult, hogy sikerült moziban kikötnöm.

 

Az előző részek hangulata nagyon megfogott. Nem is nagyon kellett akciónak történnie, a látvány és Középfölde világa, a hozzá írt filmzenével nagyon hangulatosra sikerült. Már már bántónak hatott ebben a világban a csúnya orkok és a gonosz jelenléte. Egy picit ezért is aggódtam mi lesz abban a részben, ahol szinte kizárólag a zsigerontásról lesz szó és hogy kihúzom-e a közel 2 és fél órát a mozivászon előtt.

 

Azt már szinte minden helyen megírták, hogy az első 15 perc alatt rendeződik a sárkány kérdése. Az is biztos volt, hogy lesz pár szereplő, aki biztosan életben marad, tehát lesz olyan, akiért annyira nem kell aggódni.

 

A történetről sokat nem akarok írni, mert egyrészt egy gigantikus harc az egész, másrészt úgyis mindenki azt fogja majd számolgatni, hogyan is jön ki az öt sereg és hogy ki kivel van éppen. Az arany és a gazdagság soha nem jó, ha hirtelen jelenik meg. Könnyen meg tudja szédíteni az embert, tündék vagy törpét, ami végül bonyodalmat teremt.

 

Inkább arról szeretnék írni, hogy milyen érzések kavarognak bennem a filmet követően. Lehet, hogy lövök el dolgokat a cselekménnyel kapcsolatban, ezért csak óvatosan az olvasással...

 

Ha az emberek településére sárkány csap le abból semmi jó nem származik. Szinte borítékolható, hogy hiába vannak egy tó közepén a tűz végül mégiscsak erősebb lesz. Innentől az emberek egyik helyről a másikra csapódnak, ami meglehetősen céltalannak tűnik. Peter Jackson is érezte, hogy ez így annyira nem jó, ezért pár képkockával erősíteni akart a nyomorúságukon és kilátástalanságukon, de valahogy ez nem volt elég. Én még azt sem teljesen értettem, hogy Alférodot miért kellett annyira erőltetni, és miért kellett benne folyamatosan megbízni. Egyáltalán nem hiányzott és a hozzá fűződő jelenetek inkább kínosak, mint viccesek voltak.

 

Kicsit gyenge volt a tündekirály motívációja is. Egyszer csak megjelent a semmiből, hozott egy szekér élelmet és haverság volt az emberekkel. A tündék persze droidok és cgi lények mind, ezért ők nem kérnek enni, inni és táborozni. Ahogy az orkok sem, de abba már nem is tudok belegondolni, hogy egyáltalán miként tudnak létezni.

 

Ez egy fantasy, vagyis inkább egy mese. Kapcsoljuk már ki az észérveket és élvezzük a látványt, a harcokat, mert Peter Jackson ezért csinálta a 3. részt. Ami szerintem tök felesleges volt, még akkor is ha élvezhető. És ha már a látvány. Miért kellett az események magas százalékának sötétben vagy ködben játszódnia? A 3D szemüveg pedig csak tovább ront a helyzeten.

 

Egy picit kitérnék a karakterekre is. A filmet követően azon gondolkodtam, hogy vajon ki volt a főszereplő. Minden kulcsfigura inkább afféle mellékszereplőnek tűnt és nem nagyon emelkedett ki senki. A törpkirály problémája elég mondvacsinált volt, nem nagyon lehetett átérezni. Ahogy azt sem, hogy maroknyi csapatával csatamegfordító tényező lehet.

 

Fura volt látni, hogy Legolas milyen öreg A gyűrűk urában megismerthez képes. A készítők megint hoztak neki képtelen képsorokat, amik inkább röhejesek voltak, mint menők. Persze ez nem az ő hibája.

 

A varázslók elég vicc kategóriák voltak. Gandalf a híres, nagyhatalmú varázsló nem mutatott semmit, csak, hogy a bottal milyen jól harcol. Galadriel bezzeg nagy erők birtokosa. Nem is igazán értem az egészet. Azt éreztem, hogy velük sem igazán tud mit kezdeni a rendező, de mégis akar egy kis előzményt megmutatni a korábban leforgatott folytatásokra.

 

Bilbo... Mintha egyszerre lett volna Star Wars filmek C-3PO-ja és R2D2-ja. Szőröstalpú hobbitunk itt-ott megjelenik, aztán vagy történik valami bölcs vagy vicces dolog és annyi. Lehet mondani, hogy kulcsfontosságú a jelenléte, de nem igazán erős.

 

Az öt sereg csatája egy erős látvány film, ami miatt érdemes megnézni. Nem kifejezetten háromdében, mert ahhoz sötét. Nagy mélységet és történetet ne várjunk, mert az egész a csatáról szól, egy olyan látványorgiáról, amit Peter Jackson meg akart csinálni. Azt, hogy ezt jól tette-e vagy sem, döntse el mindenki maga.

Szénre fel! / Coal Baron / Glück Auf

Már nagyon régóta, a Társasjátékok Ünnepe utánról terveztem ezen bejegyzés megírását. A saját képekkel már korábban elkészültem, csak egyszerűen nehéz időt találnom egy blogbejegyzés elkészítéséhez.

 

A tavaly ősszel Coal Baront a Boardgamegeek oldalon szervezett a "10 éves a Pegasus Spiele játékkiadó" címen futó nyereményjátékon nyertem. Szintén időhiány miatt csak egy évvel később került le a polcról. És közben a Delta Vision kiadásában megjelent magyarul is, Szénre fel! néven az amúgy nyelvfüggetlen játék.

 

A Michael Kiesling és Wolfgang Kramer által tervezett bányászat-menedzsert 2-4 személy játszhatja egyidejűleg. Az ajánlott életkor 10 évestől kezdődik, de a néhány nap múlva hetet betöltő lányommal is játszottam már vele vagy két partit. Ugyan nem teljesen ért minden stratégiát, de a lényeget igen és többször kért már, hogy újra vegyük elő. És nem csak azért, mert a társasjáték - sokak szerint - leggyengébb komponensével, a játékpénzzekkel szórakozzon.

 

Mi lapul a dobozban...

A játékszabályon túl egy közös játéktábla, négy egyedi "játszótér", saját liftaknabelsővel és felvonóval. 4 színben fakockák, amelyek a különböző széntípusokra utalnak, valamint 4 egyedi színben játékosjelőlő korongok és hengerek.

Papírból is kapunk rendesen. Kartonlapkákon találhatóak a különbőző színben és széngazdagságban álló tárnák, kártyákon a leszállítandó rendelések és a korábban már említett, silány minőségű, papírpénzek.

 

A játék célja

Az adott széntípusok kibányászását követően teljesítjük a rendeléseinket, amikkel győzelmi pontokat szerezhetünk. A különböző széntípusok, szállítóeszközök után a fordulók végén győzelmi pontokat szerezhetünk, míg a játék végén levonásokat szerezhetünk a tárnaegyensúly felborulása vagy a teljesítetlen rendeléseink után.

 

Előkészületek

A nagy játéktáblát, kártyákat, kartonlapokat és fa jelölőket rakjuk mindenki számára elérhető helyre. A játékosszámtől függően zárjuk le bizonyos akcióhelyeket, osszunk ki munkásjelzőket és korongokat. Az elvehető tárnák helyeit töltsük fel, a rendelésekből mindenki válasszon egyet-egyet a szabálykönyv szerint, amíg a végén csak egy marad. A maradék helyeket itt is töltsük fel.

 

Játékmenet

A játék három fordulóból áll, amiknek végén értékelés van. Minden fordulóban a következő akciókat lehet végrehajtani.

1. Pénzszerzés: 1 munkásért meghatározott értékben márkát (régi német fizetőeszközt) vehetünk magunkhoz.

2. Tárnavásárlás vagy csillegyár: 1 munkásért egy kiválaszott tárnát vehetünk meg a rendelkezésünkre álló márkából. Vehetünk a kirakott helyekről, vagy választhatunk a kupac felső 5 tárnájából.

3. Rendelés kiválasztás: 1 munkásért válaszhatunk magunknak valami rendelést a kirakott helyekről vagy a pakli 5 felső lapjából.

4. Mozgást választhatunk a tárnánkban, vagy kitermelési akció. Minden egyes szénkocka mozgatása, illetve minden le- vagy felmozgás (megtett úttól függetlenül) egy mozgáspontba kerül.

5. Választhatunk szállítóeszközt a rendelés leszállítására.

 

A játékosok felváltva egymást követő akciózása elég érdekes. Ha egy akcióhely nem lezárt és éppen üres, akkor csak egy munkást kell feláldozni, hogy azt végrehajthassuk. Ha azonban ott már van egy vagy több munkás, legyen az saját vagy valaki másé, akkor nekünk annál egyel többet kell odatennünk, hogy mi is azt az akciót csinálhassuk.

A játék során több dologra is figyelnünk kell. Jól ki kell gondolnunk, hogy éppen milyen akciót szeretnénk végrehajtani és azért mennyi munkást vagyunk hajlandóak feláldozni. A rendelések kiválasztásánál tartsuk szemmel, hogy pontosan milyen típusú szenet és milyen eszközzel szeretnénk majd végül elszállítani. Gondoljuk át, hogy mennyi munkást szeretnénk feláldozni és mekkora pénzmennyiségért. És az sem mellékes, hogy a csillegyár mezőin az egyes fázisokat követően hány munkást hagyunk, mert az fogja majd meghatározni a következő forduló játékossorendjét.

 

A fázisokat követő pontozás sem a megszokott. Az első forduló végén azt összesítjük, hogy ki hány rendelést teljesített széntípusonként. A második forduló végén újra megnézzük a rendelést széntípusonként, valamint már azt is, hogy milyen szállítóeszközzel teljesítettünk. A harmadik, egyben végső forduló végén a korábbiakat, valamint, hogy a tárnákban hány üres csillénk maradt széntípusonként.

 

Gyengeségek:

- A játék látványbeli szürkesége és a nem túl erős téma. Bár nem lehet minden zombis, sci-fi-s vagy fantasy-s jellegű.

- A papírpénz minősége. Legalább értékenként lehet másmilyen a színük.

- Az utolsó néhány kör nagyon üresjárat lehet.

- Egy lépésnek számít, ha felülről egy vagy négy szintet haladunk a lifttel. (Ez nem biztos, hogy valóban gyengeség, inkább csak furcsaság.)

- A pontozás két fő esetén talán nem a legjobb.

 

Erősségek:

- A dobozban van tartalom.

- A szabályok könnyen érthetőek.

- Kevesebb, mint egy óra alatt lejátszható.

- A "szürkeség" ellenére azért mégis szép játék.

 

Végső következtetés

A Szénre fel!/Glück Auf!/Coal baron nem egy rossz játék, ugyanakkor vannak tőle sokkal jobbak is. Számomra a szénbányászat nem annyira vonzó témakör, és a játékelemek színvilága sem nagyon jött be. Ugyanakkor szinte bármikor hajlandó vagyok vele játszani, ha éppen úgy alakul. Erős pozitívum, hogy Annamária a hétéves kor küszöbén saját maga akart vele többször is játszani és nem is volt benne ügyetlen.

 

Kinek ajánlanám

Szerintem ez egy kicsit bonyolultabb családi, ugyanakkor könnyedebb gémer játék. Már pont nem a bevezető kategória, de nem is a keménymagnak szánt társas. Egyértelműbben nem tudom megfogalmazni, hogy kinek tetszhet. Ugyanakkor a játék értékélese a BGG-n egész jó és még bőven az első 500-ban található, ami nem egy rossz teljesítmény.

Társasjátékok Ünnepe 2014

November utolsó hétvégéjén került megrendezésre a Lurdy ház első emeletének 2 termében az idei Társasjátékok Ünnepe. Előzetesen túl sokat nem tudtam róla és csak a hét második felében derült ki, hogy az egyik nap sikerül majd kijutni. A vasárnapi nap tapasztalatáról szeretnék néhány gondolatban megemlékezni.

Maga az ötlet zseniális, hogy valamilyen módon közelítsük meg azokat az embereket, akik vásárlók vagyis inkább társasjátékosok lehetnek. Nem tudom, hogy a Facebook-marketingen túl még milyen csatornákon próbálkoztak hirdetéssel a szervezők, de én mással nem nagyon találkoztam. Így maga az esemény nem volt túl zsúfolt, Évi szerint is pont optimálisan mérték fel az előzetes helyigényt. Amiért utólagos gratuláció! Pont el lehetett férni, volt levegő és még játszani is lehetett. Már csak egy gyerekmegőrző hiányzott...

Miután felmértük a terepet és a rengeteg, asztalra kipakolt játékot a két teremben (gyerek/családi és gémer terem) úgy döntöttünk, hogy kipróbálunk valamit. A két nagyobb gyermekemmel először a Dobble nevű játékot próbáltuk ki. Egy elég egyszerű gyorsasági játékról van szó, ahol egyezőségeket kell találni a nálunk lévő és a középre kipakolt korongon. Aki előbb észreveszi a megfelelő elemet, az elpakolhatja magának a korongot. Elég egyszerű, de ugyanakkor szórakoztató játék, amiben egy gyermek simán egyenrangú fél egy felnőttel szemben.

A gémer teremben az első kipróbált játékunk a King of New York volt, aminek szabályát csak kutyafuttában mondták el nekünk, ezért többször is segítséghez folyamodtunk. Miután sikerült tisztázni az alap dolgokat egész jót játszottunk Márton fiammal.

A játék egyértelműen a King of Tokyo-n alapszik (amit időközben kiadtak magyar nyelven, Tokió királya néven), de rengeteg változás és játékelem jelent meg, amik miatt egy teljesen más játékot kapunk. Egyetlen játék alapján nem mondanám meg, hogy melyik jobb, de úgy tűnik, hogy a New York témájú konfrontatívabb és mintha valamivel gyorsabb lenne. A King of Tokyo esetében békésen, a háttérben meghúzódva való pontszerzéssel is sokszor kifizetődő taktika volt nyerni, de itt erre nagyon kevés esély van. Egyelőre úgy tűnik, hogy az előd és az utód játék is szépen meg fog férni egymás mellett és hogy a New Yorkosból is akkora kedvenc válhat, mint a Tokiósból.

Ezt követően gondoltuk, hogy kipróbálunk valami mást is. A Tiny Epic Kingdoms névre hallgató játékot próbálta nekünk egy lány bemutatni, de Mártont nagyon hamar elveszítette. Elmondása szerint még csak egyszer játszott a játékkal és ezért nem is nagyon tudta helyesen visszaadni a szabályokat. Én adtam volna a játéknak egy esélyt, de így sajnos kimaradt ez a Kickstarteres "csoda" és nem tudok érdemben nyilatkozni róla. Ha érdekes a szabálya, akkor talán egy pnp verziót megérhet.

Kisebb kóborlás, ördöglakatozás után visszatértem a gémerek termébe, ahol beerőszakoltam magam egy Hanabi partiba. A játékról korábban már sok jót hallottam (többek között egy 2013-as Év játéka győzelmet is), de el nem tudtam képzelni, hogy annyira jó lehet. Ez egy kooperatív kártyajáték, ahol a játékosok a megszokottal fordítva tartják a kezükben a lapokat és többi játékos elmondása alapján tájékozódnak, mi is van a kezükben. Csak azt mondhatjuk el, hogy milyen színű lapok vannak a másiknál vagy milyen szám szerepel rajtuk. Egyszerre egyetlen színt vagy számot említve. A játék célja, hogy az öt színből 1-től 5-ig sorokat képezzünk. Ennyi alapján egyszerűnek tűnik, de nem az. A koncepciója elég érdekes és emellett még egész működőképes is.

Volt egy kis zavar, hogy mivel játszunk utána, amíg meg nem jelent valaki egy Bora Bora nevű Stefan Feld játékkal. A szemet vonzó és játékra ösztönző, gyönyörű tábla és játékelemek a háttérben bonyolult matematikát és kombinálást rejtenek magukban. Pár körnek le kellett mennie mire felfogtam mit is csinálok. Sejtettem, hogy hiába vagyok a végső értékelésig az élen, mert a végén úgyis nagyot fogok bukni. Így is lett. Ahogy azt a játékmesterünk előre jelezte, ha valamit rosszul csinálunk, akkor a játék lecsap kegyetlen szigorával és keményen büntet. Szívesen játszanék vele még egyet vagy többet, még úgyis a játékideje több, mint másfél óra.

Az esemény során több extrém akció is volt, aminek keretében, a Gémklub jóvoltából játékokat lehetett fél áron megszerezni. Így tettem szert egy Puerto Ricóra, amivel szemben elég magasak az elvárásaim. Ezen kívül még 30%-os akció keretében bezsákoltam a Dobble és Hanabi nevű játékokat is.

A Társasjátékok Ünnepe nagyon tetszett, remélem, hogy lesz jövőre is, mert akkor leszek én is. Elég pozitív volt minden, egyedül talán a gyermekmegőrzőt hiányoltam.