Lehet, hogy saját magamtól soha nem akadok rá erre a sorozatra. Talán korábban párszor át is futott a szemem a különféle sorozatokkal foglalkozó oldalakon, a különös című Life on Marson, amiről azért lehetett sejteni, hogy nem a vörös bolygón játszódik. Különösen, mivel egy angol sorozat amerikai feldolgozásáról van szó.
Az előbbi bekezdésből talán kitűnik, hogy az eredeti, két évados, Egyesült Királyságban készült elődöt nem láttam, ezért utólag végeztem egy pici nyomozást. Amiből kiderült, hogy az angol verzió összesen 16 részből áll, lezárt történetet alkot, és a vége teljesen eltér az amerikai verziótól.
A történet nagyvonalakban arról szól, hogy egy Sam Tyler (Jason O'Mara) nevű nyomozót munka közben baleset éri, majd amikor felébred 1973-ban találja magát. Kiderül, hogy abban a korban is egy nyomozó, akit frissen helyeztek át Hyde-ból a New Yorkban lévő 125-ösökhöz.
A beilleszkedés közel sem mondható zökkenőmentesnek, ugyanis az 1970-es évek bűnüldözői módszerei jelentősen eltérnek a 21. században alkalmazottaktól, valamint a nyomozók viselkedése is meglehetősen furcsa mai szemmel.
Sam Tyler főnöke Gene Hunt (Harvey Keitel) például munkája közben meghúzza a zsebeiben lévő piát tartalmazó butykosokat, valamint Ray Carling (Michael Imperioli) nevű kollégájával rendszeresen verik laposra a gyanúsítottakat kihallgatás címén. Főhősünk számára még a női egyenjogúság kérdése is igen furcsa, ugyanis Annie "No-nuts" Norris (Gretchen Mol) rendőrnőt nem igazán veszik zsaruszámba. Az ötödik főszereplő Chris Skelton (Jonathan Murphy), aki egy tipikus béna, lágyszívű zsarut alakít, de nagyjából ebben ki is merül minden szerepe.
Igazából soha nem voltam az 1970-es évekért. Mai szemmel nézve béna ruhákban, béna kinézettel mozognak egy olyan korszakban, amikor még a zenék is bénák voltak... Gondoltam először. Aztán sikerült kellemeset csalódnom, mert nagyon jó atmoszférát sikerült teremteniük a készítőknek. Persze ez nem azt jelenti, hogy magamtól el kezdenék olyan zenéket hallgatni, mint amik ebben a sorozatban voltak, de az 1970-es évek hangulatának megteremtéséhez pont megfelelő.
Szerintem a Life on Mars egy üde színfolt volt a mostani nyomozós sorozatokat felvonultató választékból. Nem a technika dominál, klasszikus bűnüldöző és kihallgatási módszerek... Meglehetősen vicces, amikor Ray ráhamuzik vagy majonézzel leeszi a hullát. Nem is beszélve arról, hogy milyen szövegeket mond saját társainak, különösen Annienek.
Aztán külön mókára ad okot, amikor Tyler az anyjának Luke Skywalkerként mutatkozik be, vagy egy akkor frissen játszott filmről úgy nyilatkozik, hogy nagy klasszikus. Nagyon sok olyan pici dolog van, ami könnyen mosolyt csal az arcunkra.
Szerencsére el lehet mondani a sorozatról, hogy folyamatosan ugyanazt a minőséget hozta. Ha valamit ki kellene emelnem, akkor az az első rész humorban bővelkedése, vagy a túszdrámás rész szükségtelensége, és az utolsó rész remek befejezése lenne. Ezen kívül is akadnak olyan epizódok, amelyekben vannak olyan jelenetek, amelyek negatív értelemben verik ki egy kicsit a biztosítékot (Tyler Windy nevű szomszédja, a "2B-zés", a "nu-nuts"-ozás, és pár jópofizás, amint amúgy nehéz lesz magyarra fordítani, mert csak az idióta amerikai szleng használ ilyeneket), azonban összességében annyit elmondhatok, hogy nem bántam meg azt, hogy George R. R. Martin Not a blog-jának írása alapján a sorozat megnézése mellett döntöttem. Az pedig külön jó pont, hogy a17 részből álló Life on Marsnak van befejezése és lezárása. Nem is akármilyen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése