2009/08/20

Egy véndégblogger a szülésről…

Egy véndégblogger a szülésről…

… avagy tapasztalataim a Tétényi úti Szent Imre Kórház szülőszobájáról és szülészetéről

Mivel az utóbbi héten megszületett második gyermekünk, van hasonlítási alapom a szülésekkel, orvosokkal, csecsemősökkel és ápolókkal kapcsolatban.

Mindkét gyermek a Szent Imre Kórházban jött világra, és mivel egyiknél se számítottunk komplikációra, ezért egyiknél se fogadtunk se szülésznőt, se orvost, így az éppen akkor ügyeletben lévő orvos/szülésznő vett kezelésbe engem/minket.

A kislányom 2007 Karácsonyán született. 25-én este kezdődtek a fájások, de nem volt vészesebb az elején, mint egy menstruációs görcs. Aztán kicsit vérezgetni kezdtem este 9 körül, ami miatt fölhívtam a szülészetet, hogy szabad-e ilyet csinálni, vagy rohanjunk be a kórházba. Megnyugtattak, hogy valószínűleg minden rendben van, nyugodtan vegyek egy jó meleg fürdőt, aztán próbáljak meg aludni, amíg tudok.

A fürdés közben a 10 perces fájások kb. fél óra alatt 7-8 percesekké sűrűsödtek, úgyhogy szépen kipattantam a kádból, és nekiláttam a készülődésnek. A kórházba ¼ 12 körül értünk be 4-5 perces fájásokkal. A kórház nincs tőlünk messze, kb. 20 perc autóval, de az út minőségéről semmi pozitív dolgot nem tudnák említeni. Ha 20 km/h sebességgel ment a drága uram, akkor is zökkentünk akkorákat, hogy azt hittem, kiugrik a gyerek... Szóval megérkeztünk a kórházba, ahol is a szülésznő megállapította, hogy tényleg szülni fogunk, a méhszájam ügyesen nyitva van, nem sok van hátra, apa beöltözhet a szüléshez, nincs beöntés (közben megtudtam, hogy a beöntés esetleg segíthet a gyorsabb szülésben is), fazonírozás, semmi…

Éjfél körül mentünk a szülőszobára a szülésznővel, Molnár Zsuzsával. Nagyon hálás vagyok az emberséges ellátásért, mindent előre elmondott, kedves volt, és neki köszönhetően a kislányom gátvédelemmel született. Le a kalappal előtte. Az akkori ügyeletes orvos Dr. Kovács volt, egy fiatal orvos. Nekem ugyan nem sokat segített, konkrétan kb. összesen 5 percet lehetett benn a szülőszobán (és nem találta a gyerek szívhangját bő egy percig, úgyhogy csak a szívbajt hozta ránk), de másoknak jó véleménye van róla – legalábbis, ahogy a második gyermekem születése előtt a többi kismamával beszélgetve megtudtam. A szülésznőnek köszönhetően nem lett gátvágásom, kislányom nagyon formásan, egészségesen jött a világra, minden rendben volt. A méhlepény nem akart megszületni, amiatt a hasamba könyököltek, nem volt éppen jó érzés. Amikor minden rendben volt, a szülésznő a mellemre tette a gyermeket, megmutatta, hogy kell szoptatni. Nagyon kedves volt.

Ezen a pozitív élményen felbuzdulva úgy döntöttünk, hogy a második gyermekhez se fogadunk föl se orvost, se szülésznőt. De, amikor már az embernek vannak elvárásai, akkor nem lát mindent annyira pozitívan… és ezt a szülésznőt nehéz lett volna überelni…

Márton fiunk születése teljesen másképp zajlott J Hajnalban elfolyt a magzatvíz, telefon a szülészetre, mondták, hogy 1-2 órán belül menjünk be a kórházba. Hát, megtörtént. Megvizsgált a szülésznő (aki szintén nagyon rendes, vicces, jó kedélyű, és számomra nagyon szimpatikus volt, de a nevét, sajnos, nem tudom), és mondta, hogy 1 ujjnyira van nyitva a méhszájam, és tényleg megrepedt a magzatburok. Hát, nem sok L Fájásaim meg annyira nem voltak, hogy mire a kórházhoz értünk, már abban sem voltam biztos, hogy tényleg a magzatvíz folyt hajnalban…

Kaptam egy ágyikót, mondták, hogy pihenjek, majd úgyis jönnek a fájások. Hát, időnként tényleg voltak, de maximum 3 egy órán belül, és utána órákra megint abbamaradt. Aztán volt váltás délelőtt, és megjelent mosolyogva az a szülésznő, akinél Annamária született. Nagyon megörültem neki. Megint nagyon rendes volt velem (is). Szerettem volna, ha gyorsan beindulnak a fájások, és megint nála szülhettem volna. De Márton még nem érezte úgy, hogy szeretné meglátni a napocskát, úgyhogy lekéstem a szülésznénit. Akkor Barna főorvos is megvizsgált, a szűk két ujjnyiból bő két ujjnyi lett a méhszájam nyitottsága (apropó, ez függ az orvos ujjainak vastagságától? J). Ő is nagyon kedves, vicces volt, jót beszélgettünk. Kérdeztem, hogy mit tegyek, hogy beinduljon a szülés, mondta, hogy sétáljak, és kapok egy nospát. Az utóbbi egy injekció volt. Nem merném azt állítani, hogy kellemes. Hát, nekiálltam a sétának. Egy órát sétafikáltam, de a korábbi fájásaim is abbamaradtak, úgyhogy gondoltam, alszom egyet. Közben a vajúdóban egyre változtak az arcok, csak én maradtam biztos pont J A kedvenc szülésznőm adott dél körül homeobogyókat, hátha azok segítenek, de ennek hatására 1 egész fájásom volt kb 2 órával később, egyéb semmi.

Aztán volt egy kis affér, mert úgy nézett ki, hogy mégsem tud Zoli bejönni a szülésre, és nekiálltam telefonálgatni, hogy ki tudna beugrani. Eléggé sikerült rajta fölidegesítenem magam, de aztán mégis meg tudták apámék oldani Annamária ellátását, így megint nyugodtabban vártam, hogy beinduljon a szülés.

Aztán jött az esti váltás. Mondtam, hogy nem volt nagyon fájásom. Úgyhogy meg se vizsgáltak, csak a szokásos ctg-t tették föl rám, illetve beígérték este 10-re az antibiotikumot, hogy nehogy a magzatvízszivárgás miatt gond legyen. Közben hallottam, hogy rólam beszéltek az orvosok és szülésznők, mert senki más nem volt a környéken fájások nélkül. A téma az volt, hogy másnap reggel meg kell indítani a szülést nálam. Megnyugodtam, hogy ők is úgy látják, hogy még pihenhetek az éjjel. Este fél 11-kor meg is kaptam az antibiotikumot, fölhívtam drága uramat, hogy lezuhanyozom, és lefekszem aludni, legalább kipihenem magam a nagy napra. Nos, a zuhany nagyon jót tett. Lefeküdtem 11 körül aludni, és negyed óra múlva föl is keltem, mert úgy éreztem, hogy eléggé fájásos vagyok J Végre. De még mindig tartottam tőle, hogy abbamarad megint, úgyhogy nem szóltam se a szülésznőnek, se Zolinak, mert minek a vak lárma. Hát, fél 12 körül mégis rászántam magam, hogy megvizsgáljanak, és csodák csodája, bő 3 ujjnyi volt a méhszájam, mondta a szülésznő, hogy hívhatom az uramat. Szegényt mégse hagytam aludni…

Éjfél körül gondoltam, hogy akár ideért az uram, akár nem, én inkább megyek a szülőszobára, de fölhívtam, hátha már a közelben van. És tényleg J Már a kórház előtt volt – saját bevallása alapján. Tovább róttam a köröket a folyosón, megjött, beöltözött, közben kikészítettem a cuccokat, amiket a szülőszobára célszerű vinni (bugyi, betét, víz, illetve a fényképezőt mondtam az uramnak, hogy hozza). Közben már gondolkoztam rajta, hogy mi a fene tart eddig az öltözésben…

A szülésznéni (annyit tudok róla, hogy Éva volt a neve) bevitt minket a szülőszobára, adott még egy labdát is, ami valamiért kikerült az alternatív szülőszobából. Gondoltam, akkor már kipróbálom, tényleg sokkal kellemesebb volt azon vajúdni, de ez csak akkor derült ki, amikor az egyik fájás közben úgy gondoltam, hogy fölállok… Hát, nem volt jó ötlet J Mindenesetre volt kb. 3 labdás fájásom, meg még annyi anélküli, és fölfeküdtem az ágyra. Szülésznéni megnézte, hogy volt méhszáj – nincs méhszáj, ha akarok, elkezdhetek nyomni, és kiment. Mondanom se kell, hogy semmilyen fölvilágosítást nem adott, hogy hogyan lélegezzek, hogyan lenne könnyebb, le voltam sz..va. Na, mindegy, néhány fájás után rászántam magam, hogy csináljak is valamit. Az első kettőnél éreztem, hogy ügyetlen vagyok, a 3. nyomás már jól sikerült. Nem sokkal később mondtam Zolinak, hogy szóljon már a szülésznőnek, mert érzem, hogy székletürítési ingerenciám támadt. Hát, cseszett jönni a drága. Következőre elindult Márton lefelé. Éreztem, hogy már nincs sok. Megint kiküldtem az uramat, hogy jön a gyerek, jó lenne, ha nem késnék le. Mire bejöttek (a szülésznéni és Dr. Bálint Mihály dokibá), már éreztem, hogy a gyermek feje teteje már a lámpafénynél „hunyorog”. Akkor még gyorsan elmozdították az ágyat, engem más pozícióba rendeztek, aztán néhány perc alatt kinn volt a fiúcska feje, aztán az egész gyermek is. Ez 1 óra 00-kor történt. Pár perccel később a méhlepény is, de mint utólag kiderült, nem egészen egyben, úgyhogy szépen ki is pucoltak. Hát, ez már a végén molesztálásnak éreztem. Nem esett jól.

Utána megkérdezte a szülésznő, hogy szeretném-e megszoptatni a gyereket. Igent mondtam. Erre mondta, hogy ha mennék a későbbi szobámba, akkor szóljak, és kiment. Mintha még mindig tudnom kellene, hogy hogyan kell szoptatni, semmire nem is lehetne már a továbbiakban szükségem… Úgyhogy ennek az Évának a hozzáállásával egyáltalán nem voltam megelégedve. Remélem, csak azért volt ilyen lópokróc, mert rossz napja volt.

A dokibácsi utána és közben is viccesnek akart látszani, csak éppen lehet, hogy nem voltam vevő a humorára. Jobban értékeltem volna, hogy ha elhiszik, hogy ha kiküldtem az uramat, az nem véletlen volt, és tényleg érzem, hogy jön a gyermek. De, biztosan én voltam rossz lelkiállapotban, és túlságosan fölfújom a dolgot.

A csecsemőápolók és orvosok mind nagyon rendesek voltak. Amikor még Annamáriával voltam benn, akkor több időm volt a véleményalkotásra, mert ő nagyon besárgult, és egy hetet benn voltunk vele. Akkor a Csilla nevű csecsemőápoló nagyon lekezelően bánt velem, amikor a sárgaságról kérdeztem, illetve ő mutatta meg, hogy hogyan kell csecsemőt egyáltalán pelenkázni, fürdetni, stb. Akkor is eléggé kapkodósra sikeredett a bemutató, és a kérdéseimre egyáltalán nem válaszolt. Mártonnál viszont épp az ellenkezőjét tapasztaltam nála: nagyon kedves volt, és lecserélte a rózsaszín takarót, amit a kisfiunk kapott, meg szép kék ruhácskát adott rá J

Mártonnal 2 nap után hazamehettünk, mert szerencsére nem sárgult be annyira, hogy kezelni kellett volna – vagy inkább azért, mert még a nőgyógyászaton is szültek előző napon, mert annyira sok szülés volt az elmúlt 2-3 napban. Furcsa volt, hogy míg Annamária megszületése után legalább minden reggel kaptunk lázmérőt, most egyszer sem, és amikor rákérdeztem, visszakérdezett az ápoló, hogy lázasnak érzem-e magam, mert ha nem, akkor nem kell lázmérő… És ha mégis lázas vagyok?

A másik fő problémám az étel. Nem is az a része, hogy ehetetlen-e, hanem egyszerűen az, hogy nagyrészt olyan ételeket hoznak, ami egy kezdő szoptatós anyukának egyáltalán nem való. Ha enni akar az ember, akkor hozatni kell, mert különben hallgathatja a gyermek ordítását. Nem értem, hogy ez miért van így. Biztosan így olcsóbb az ebédrendelés…

Amit még tapasztaltam az az, hogy az Ági nevű szülésznőt a 2 nap alatt folyamatosan benn láttam (szó szerint éjjel-nappal). Aki szülésznőt fogadott, mind őt választotta (amíg a vajúdóban voltam). Nagyon kedves, figyelmes, és nem utolsó sorban észérvekkel magyarázó, türelmes szülésznőnek találtam. És ha kérdezett tőle más is, nem csak az, aki fölfogadta, annak is szívesen válaszolt, nem mondta sose, hogy nem ér rá, vagy nem tett úgy, mintha meg se hallotta volna a kérdést. A szülés utána pedig a szülők kaptak tőle puszit a gratuláció mellé. Nem tudom, hogy ez csak a jó marketing része-e, de nekem nagyon szimpatikus volt a hozzáállása.

Mindent összevetve, most nem voltam annyira elégedett a „kórház által nyújtott” teljesítménnyel, mint Annamária születésekor, de ez bőven amiatt van, hogy a szülést majdnem lekésték az illetékes kollégák és nem volt semmiféle gátvédelem. A hozzáállásuk pedig csapnivaló volt szerintem. Egyáltalán nem rajtuk múlt, hogy nem adódott semmi bonyodalom, és nem lett gátmetszésem, hogy az első mellre helyezés sikerült, stb. Természetesen nem tudhatom, hogy más kórházakban ezek a dolgok hogyan zajlanak, mivel csak a két gyermekem világrahozatalát tudom összehasonlítani.

1 megjegyzés:

Tejes írta...

Köszönöm kedves "RaveAir-né" :)a tapasztalatokat amiket leírtál, most már tényleg nem tudom aggódjak-e a szüléssel kapcsolatban, avagy ne. Nekünk fogadott orvosunk van, nagyon kedves, szimpatikus még nekem 'férfinak' is, de csakis mint orvos ;). Egy közeli ismerősünk is ő nála szült, csak pozitívat mesélt mindenről, mindenkiről. Kivéve a csecsemőgondozókat tartotta lelketleneknek, fellengzősködőknek, szó szerint bunkóknak. Az összes szülésznőt dicsérte, profizmusukat, kedvességüket bizonygatta. Örülök mindenesetre, hogy minden rendben veled és a picivel is. Remélem minden rendben alakul nálunk is, ha majd túl leszünk rajta, én is elmesélem tapasztalataimat.