Gyász

Az élet kemény és tele van meglepetésekkel. Legyenek azok jók vagy rosszak. És még számos hasonló bölcsességeket, nyilvánvaló közhelyet puffogtathatnék… Így sem kizárt, hogy az itt leírtak mások számára csak unalmas klisé-halmok. Igazából nem érdekel, mert elsősorban saját magamnak írtam.

Nagyon könnyű belekényelmesedni a jóba, szinte gondtalanul átérezni az örömöket, de ezt követően elég fájdalmas dolog koppanni a padlón, majd érezni a fojtogató ürességet. Persze ilyenkor még rögtön nem a kínálkozó lehetőségeket látjuk, hanem a korábban tervezettek elvesztése okozta hatalmas, végtelennek tűnő űrt. A boldog pillanatok még fájdalmasan vágnak bele a húsba, és még egész apró dolgok -, hangok, képek vagy érzések - is könnypatakot nyithatnak.

Persze a büszkeség nem engedi, hogy gyengének, törékenynek látszunk. Mások szemében a megingathatatlanság bástyájaként kell mindenek fölé emelkednünk, nem pedig összetört roncsként a földön heverni. A gyászom csak az enyém, sírok én magamnak. Ebben másra nincsen szükségem.

Szinte hihetetlen, hogy a korábban még a boldogságot erősítő dalok már a gyásznak szólnak. Velünk vannak a tagadás pillanataiban… Nem! Ez nem történhet meg! Biztos csak rossz álom, amit vissza lehet csinálni… Szép lassan utat enged magának a tehetetlen düh, esetleg a vádaskodás, hibáztatás. Ki lehet mindezekért felelős? Más, mások, vagy egyedül sikerült okozni ezt a kétségbeejtő állapotot? Biztos, hogy nem. Ez mindig rengeteg tényező összessége, felesleges csak saját magunkat hibáztatni. De nem szabad másokra sem átrakni a felelőséget. Csak nehéz ezt is elfogadni. (Apró mosoly, hogy beugrik A Birodalom visszavág jelenete: „Nem haragszom önre, Needa kapitány.”)

Kétségtelen, hogy ilyenkor pörögnek a fejben a gondolatok. „Mi lett volna, ha…” Bármi. Nem lehet tudni, hogy más utat bejárva mi lett volna a végkimenetel, vagy mikor. Mondhatni felesleges ezen töpregni… De igazából bosszankodni felesleges, mert ugyan megváltoztatni már nem lehet, de mindenből is lehet tanulni. Új lehetőségek tűnhetnek fel jövőben. (Önkéntelenül is a számítógépes szerepjátékok jutnak az eszembe, amikor a folyamatos tapasztalatszerzés után megjelennek az új dialógus lehetőségek. De végülis ezek a játékok csak az életet másolják, nem?)

És közben továbbra is ott van az üresség. Szinte érzem, hogy sikítok egy fekete lyukba. Minden olyan távoli, a sötétségen kívül nincsen más, ami magához öleljen. Bőgök, most is, mint egy kisgyerek…

Pedig sokan vannak, akik körülvesznek, mégha nem is látok mindenkit. Természetes, hogy ilyenkor a fókusz máshol van. Azt is nehéz ilyenkor megérteni, hogy nem a szánalomra van szükség, vagy arra, hogy más is osztozzon a fájdalomban. Persze, jól esik a támogatás, jól esik egy erőt adó ölelés. Nem a szomorú, bánatos arcokra van szükségem, hanem az előre vivő energiára. Az előttünk álló végtelen lehetőségekből kell erőt meríteni, nem a fájdalomból…

Nem szeretném, ha bárki rosszul érezné magát. Tényleg nem hibáztatok senki. Nem haragszom senkire és mindenkinek megbocsátottam. Nem szeretnék senkiben sem rossz érzéseket kelteni, de erre most szükségem van…

Szánalom nélkül, magamban el kell siratnom a közös, boldog pillanatokat. Az együtt töltött időt, az igazi örömteli mosolyokat, a jó érzéseket, az előre vivő beszélgetéseket, vagy akár az együtt megélt csendet. A közös lehetőségek illúzióját és a ki nem mondott ígéreteket…

Ez itt most a gyász ideje. Az elfogadásé. Az új lehetőségek felé nyitásé.

Nem fog minden az egyik pillanatról a másikra megváltozni vagy elmúlni. A gyász különböző szakaszai még vissza-vissza fognak térni… egy ideig. De az éppen körülvevő sötétségben látok valami pislákoló fényt. Lehet, hogy most csak valami erőtlen gyertyaláng, de magában hordozza a végtelen lehetőségeket…