Azt hiszem, hogy először mindenki gyermekként találkozik a társasjátékok világával. Ilyen korunkban még nem tudjuk befolyásolni, hogy mivel is játszunk és szinte a döntésünk arra korlátozódik, hogy akarunk játszani vagy sem.
Most kizárólag a klasszikus értelemben vett, dobozos társasjátékokról írnék, azaz most fordítanék időt az UNO-SOLO-magyar kártya-francia kártya kvartetre, ahogy a sakk és malomjátékokra sem. Ha mostanság szétnézük egy átlagos bolt kínálatán, ami társasjátékot is árul, akkor túlnyomó részben csak dobj-és-lépj típusú játékokkal találkozunk. Igaz, ez létezik rengeteg témában, főleg valamilyen rajzfilmhez köthető változatban.
Jelen blogbejegyzésem írásának kiváltója a Vuk kalandjai nevet viseli, amit a lányom kapott születésnapjára. Nincs is különösebb gond a játékkal. Egy kő egyszerű alaptábla, melyen a számozás nélküli mezőkön kell a rajttól a célig eljutni, kockadobás segítségével. A haladásunk nagyban befolyásolják a bizonyos mezőkön lévő események, illetve eseménykártyák. Mivel ezt két mondatban sikerült összefoglalnom, ezért látható, hogy igazi családi társasjátékról van szó, amit mindenki játszhat.
Ezzel sincsen különösebb probléma, ahogy azzal sem, hogy a gyermekek lelkesen dobálják a kockákat (6-os dobást követően egy újabb dobással is), majd lépegetnek. A felnőttek persze hamarabb elunják, hiszen tudják, hogy pusztán csak a szerencsének köszönhető, hogy mi lesz a végleges eredmény. A Vuk kalandjai azért nyújt egy, egyetlen egy választási lehetőséget, de hülye lenne bárki is a hosszabb utat választani a STOP mezőről, amikor onnan akár egy hatos dobással nyerhetne.
Ahogy mondom a gyermekeknek egész jó szórakozást jelent ez a játék, de mégis van KÉT fő probléma.
1. Sokan azt gondolják, hogy ilyenek a felnőtt társasjátékok is és a hagyományos boltok erre rá is erősítenek a kínálatukkal. A kevés igazi döntést kínáló és főleg kockadobásra építő dobozok hiába színesek, szagosak, ha a tényleges élvezeti értékük alacsony. Persze nosztalgia faktorból végig lehet dobálni 2-3 órán át egy-egy Monopoly vagy Az Ezüst-tó kincse partykat, de utána hónapokig rosszul vagyunk a társasjáték szó puszta említésétől is. De ezekről inkább majd máskor írnék.
2. Rossz a játék nyelvezete. Leszögezném, hogy rengeteg jó gyermektársasjáték is van, ami nagyon szépen és jól használja a szöveg nélküli, könnyen érthető szimbólumokat. Sajnos a dobj-és-lépj játékok nem ilyenek. Ott szükség van felnőttre is, hogy a színesítő szövegeket felolvassa a mezőkről vagy a húzott kártyákról. Egy idő után ez a gyermeket már nem érdekli, csak az, hogy dobjon és lépjen, illetve kövesse a konkrét utasításokat.
Az lenne a jó, hogy ha iskoláskor alatti gyermekeknek is lenne olyan dobj és lépj típúsú játék, ami nem követeli meg a felnőtt jelenlétét. Nem hiszem, hogy a kártyákra nem lehetett volna kockadobást imitáló vagy kimaradást jelző ikonokat rakni, illletve olyan jelelöléseket, amikből mindenki könnyen érti, hogy előre vagy hátra mennyit lehet haladni. Ha a gyermekek közt van olvasni tudó is, akkor az így könnyen csalhat a kisebbek, olvasni még nem tudók kárára.
Az ilyesfajta dolgokból való kudarcélmény nagyban hatással lehet arra, hogy a jövőben miként viszonyulunk majd a társasjátékokhoz. Én például nagyon sokáig nem tudtam kiverni a fejemből, hogy egy társas sokkal többet is tud nyújtani.
Azt tanácsolnám, hogy legyünk körültekintőek. Ne csak az alapján döntsünk, hogy milyen a téma és hogy mi az ár, hanem egy picit "nézzünk be a doboz alá" is, hogy mit nyújthat az adott játék. Szerencsére erre ma már jó támpontot ad az internet, de akár ismerősök és mások tapasztalat is sokat segíthet.
Nyugodtan lehet játszani dobj és lépj típusú játékokat, de nem, ha közben mást is megismerünk, esetleg olyanokat, amikben van választási lehetőség is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése