2011/01/30

XXXI

Előző bejegyzésem akár folytatása is lehetne, vagy akár abba is írhattam volna, de azt hiszem, hogy egy újabb év eltelte megér egy újabb bejegyzést.

Tegnap töltöttem be 31. életévemet, és el kell mondanom, hogy qrva öregnek érzem magamat. Örültem volna, ha egy picit több embernek jut eszébe, hogy születésnapom van, de így sem panaszkodhatom. Akik valamilyen szinten fontosnak tartanak és nem felejtették el, azok felköszöntöttek. Remélem, hogy én sem felejtem el az ő hasonló ünnepüket.

A tegnapi nap nem igazán volt ünnepszerű. Évi pakolászott, a gyermekek mászkáltak, én meg punnyadtam. Nem mondom, hogy nem esett rosszul. Délután csináltam panna cottát, majd gofrit.

Születésnapomra kaptam kicsi családomtól egy doboz különleges csokit, amit azóta majdnem sikerült teljesen bezabálnom. Ezen kívül semmi ünnepelnivalót nem éreztem.

A gyermekek mellett nem nagyon lehet semmit sem csinálni. Elmászkálni amúgy sem szeretek itthonról, mert örülök, amikor nem kell kimozdulni. Viszont az itthon lévő káosz igazán idegesít.

A múlt héten vasárnap úgy jöttünk haza Annamária-műtétes hétvégéjéről, hogy a nappaliban 10 négyzetcenti szabad helyett sem lehetett találni a földön. Ruha és játékdarabok voltak szerteszét, amelyek mellett ceruzák, ecsetek és zsírkréták voltak szétszórva a földön. Nem is beszélve azokról a papírdarabokról, amik Annamária ollóval való vágásának köszönhetően hevertek szanaszéjjel. És persze ne feledkezzünk meg az asztaluk alatt maradt ételdarabokról sem. Ekkor elhatároztam, hogy kerek egy hétig nem vagyok hajlandó rendet rakni a nappaliban. Főleg, hogy azon a héten végig felpakoltam minden este a földről, amikor hazajöttem munkából.

Évi egész héten takarított, végig ment az összes szobán, amiknek van is látszatja, de a nappalihoz nem nyúlt. Itt nem lett jobb a helyzet. És sajnos az én hülyeségemnek megint ő itta meg a levét...

Ugyanis, ha a héten valamelyik nap felpakoltam volna a földről, akkor most nem lépett volna rá valamilyen játékra, és nem mehetett volna ki a bokája. Remélem, hogy csak ilyen apróság történt vele, mert biztos, ami biztos alapon elment dokihoz, aki talán majd megmondja, hogy mi lett...

Én mindenesetre tartom magam az elhatározásomhoz, és este hatig nem szándékozom hozzányúlni a nappalihoz. Remélem, hogy én nem fogok ráfázni... A héten mondjuk nekem is majdnem kiment a bokám. Egyszer kosarazás közben, egy másik alkalommal pedig itthon, amikor figyelmetlenül ráléptem valamire. Ezek ruha alatt és mellett megbújó fakockák sajnos elég veszélyesek...

Nincsenek megjegyzések: