Nottingham bírája (Sheriff of Notingham)

Évente több játék is van, ami igazából nem annyira kiemelkedő, ugyanakkor annyira felkapnak a véleményvezérek, ami alapján az érzed ezt ki kell próbálnod. Ha bejön, ha nem. 

A tavaly magyar megjelent Nottingham bírája is ilyen volt, ami szinte könyörgött azért, hogy próbáljam ki, még akkor is, ha sejtette nem biztos, hogy teljesen nekem való játékról van szó.

A megjelenés

A játék doboza nagyjából hozza az elvártat. Van benne több, mint 200 kártya, nagyjából 100 pénzérme, valamint minden játékosnak egy kereskedőstand (ami egyben játékos segédlet is) és egy tarisznya. A játék grafikai megjelenése nem csúnya, de számomra egy kicsit "műanyag" számítógép grafika. Ez azonban semmit nem von le vagy ad hozzá a játék élvezeti értékéhez.

A játékhoz alapból papír bíró jelölő járna, de én olyan verzióval játszottam, ahol műanyag minifigurát használtunk. 

És ha már tartozékok. Két dolgot még kiemelnék. Van egy kártyatartó, ahol a húzó és dobópaklik tarthatók. Mi ezzel próbáltuk használni először a játékot, de inkább körülményesebbé tette a játékmenetet, mint gyorsabbá. A másik a tarisznyák. Ezzel kapcsán páran azt mondták, hogy a folyamatos nyitás-zárás miatt ezek hamar tönkremehetnek, ezért mi nem is igazán patentoltuk be az árukat.

A játék

A doboz szerint 3-5 fő játszhatja, ezért itthonra fel sem merült, hogy esetleg beszerezném. És amúgy is party játékról van szó, amit amúgy kevésbé szokott kedvenc lenni. A furcsa, hogy előzetesen azt gondoltam ezt lehetne akár nyolcan is játszani, de a megtapasztalást követően láttam, hogy az kevésbé lenne szerencsés.

A játék célja, hogy a végén mi rendelkezzünk a legtöbb ponttal. A végső pontozásra akkor kerül sor, ha már mindenki volt másodszor is Nottingham bírája.

A játékos fordulója a következőkből áll. Piacolás, amikor a többieknek is megmutatva cserélünk lapokat a két dobópakliból, vagy a nem nyilvános húzópakliból. A tarisznyák feltöltése, amikor titokban lapokat (árukat) teszünk a tarisznyánkba. A bejelentés, amikor megmondjuk az éppen aktuális bírónak, hogy mit tettünk a tarisznyába. Itt szabad, sőt kifejezetten ajánlott hazudni, és csempészárut is rejteni a legális cuccok közé. Ebben a részben lehet alkudozni is bíróval, esetleg pénzzel "megkenni", hogy engedjen át. Ezt követően jön az átvizsgálás, amikor kiderül, hogy igazat mondott-e a kereskedő vagy sem. Ezt követően jár jutalom, vagy büntetés az eredménytől függően. Ezután jön a forduló vége, amikor a bíró jelölő eggyel tovább kerül és mindenki húz annyi lapot, hogy újra 6 legyen a kezében. Majd jöhet a következő forduló, egészen addig míg mindenki másodszor is betöltötte a bíró szerepét.

A játék végén össze kell számolni a pontokat, ami kapható a nálunk lévő érmékből, az eladott áruk után, vagy abból a bónuszból, ha valamiből mi adtuk volna el a legtöbbet. Nagyjából ennyi.

A vélemény

A Notthingham bírájára nem lehet mondani, hogy rossz játék. Meglehetősen egyszerűen működik az áruk cserélgetésével, tarisznyába helyezéssel, majd a bíróval való alkudozással. Abban az egyben nem szabad hazudni, hogy mennyi darab áru kerül a tarisznyába, viszont az összetétel kapcsán nem kötelező igazat mondani.

A játék lényegét gyakorlatilag ez a meggyőzés, alkudozás rész fűszerezné meg, amihez megfelelő társaság szükséges. Fapofával elő lehet adni, hogy csak 4 alma van nálam, ugyanakkor legalább 3 csempészárut raktam be tarisznyába. Lehet győzködni a bírót, hogy ráfázik, ha kekeckedik, vagy akár néhány tallérral meggyőzni, hogy akár ő is jól járhat, ha továbbenged. Aztán az átvizsgálást követően lehet röhögni, hogy mi is volt a tarisznyában és ki is járt jól igazán. 

De hangsúlyozom, hogy ezeken a beszélgetéseken van a lényeg, ha valamiért nincsen meg a játékosok között a party-hangulat, akkor ez nem feltétlenül lesz mindenki számára élvezetes, sőt egy-egy ilyen beszélgetés még akár kínos, feszengő, kötelező hangulatú is lehet. A mi esetünkben például olyan játékos nyert, aki végig igazat mondva, csak legális árukat tett a tarisznyájába...

Nekem az érzésem egy kicsit felemás a Notthingham bírája kapcsán. Nem mondanám kiemelkedőnek, de ugyanakkor túlzónak érzem a vele kapcsolatos rajongást. Azt is el tudom fogadni, hogy megfelelően kommunikatív társaságban igazán nagyon-nagyon jó játékélményt adhat.

Battlestar Galactica (a régebbi sorozat)

Nagyon nagy kedvenc volt nálam a 2000-es évek elején futó Battlestar Galactica (magyarul Csillagközi romboló) sorozat. A gyengébb részek és a befejezés ellenére is azt mondom, hogy érdemes volt végignéznem.

Tudtam, hogy létezik neki egy korábbi változata is, de csak az elmúlt hetekben vettem a bátorságot a Battlestar Galactica sorozat, 1970-es évek végén készült változatának megtekintésére. És ha már lendületben voltam, akkor mögé csaptam még a Galactica 1980-at is. Jelen írásomban ezekről szeretnék pár gondolatot ejteni.

A régi sorozat is nagyjából arról szólt, mint az új. Az emberiség harcot folytat a csúnya robotokkal, akiket cylonnak hívnak. Éppen béketárgyalásra készülnek, amikor is fémből készült barátaink alattomos, végső támadást indítanak. A hirtelen érkező csapás teljesen váratlanul érte az embereket, aminek nyomán csak egyetlen harci csatahajó maradt meg, valamint számos egyéb űrhajó. Az emberek menekülni kényszerültek, amiből végül egy a Földet felkutató küldetés alakult ki.

Ez idáig egész jól is hangzik. Aztán idővel a sorozat átcsapott valami egészen másba. Lehetett látni a rengeteg ötletet, és elképzelt irányt, de ezek valahogy nem tudtak rendesen kiteljesedni. Nem nagyon tudtak mit kezdeni az idő rendes kezelésével, ezért mai sorozatos léptékkel meglepően gyorsan lett egy románcból, gyakorlatilag egy részen belül esküvő, majd megözvegyülés. Ugyanakkor voltak részek, amik túlzottan elnyújtottnak hatottak, vagy éppen teljesen feleslegesnek.

A korai sorozatot megpróbálták megfelelően családbarátnak kihozni. Vették a szokásos receptet, hogy egy jó filmbe (filmsorozatba) kell egy gyerek és egy kutya. A kutya végül valami mókásnak szánt, de igazából idegesítő robotkutya lett, és a kisfiú is tipikusan arra volt jó, hogy láb alatt legyen. Az írók bizonyára jó ötletnek tartották, hogy a veszélyesnek tűnő küldetésre a gyereket is el kell vinni (vagy éppen hagyják, hogy ellógjon velük).

Az 1970-es  évek végéhez képest egészen jól sikerültek a technika megvalósítások. Ugyan a vizuális- és hangeffektek folyamatosan visszaköszöntek és ismétlődtek, ezek megjelenítése nem hagyott kivetni valót.

Nagyon érdekes párhuzamot lehet vonni Glen A. Larson későbbi sorozatával a Knight Riderrel is. Nem lehet elmenni szó nélkül a beszélő számítógépről, a jobbra-balra mozgó vörös LED-ről, a turbóról, vagy a Galactica 1980-ból a repülő járgányokról, vagy az óratelefonról.

Nem meglepő módon a Battlestar Galacticát az első évadot követően elkaszálták. Egyszerűen nem vezetett sehová, tele volt logikai bakikkal, túl családias volt, és nem elég ötletes.

Aztán a megújulás reményében érkezett a csak 10 részes Galactica 1980 sorozat. Érdekes, hogy a főcímben szintén Battlestar Galacticát lehet olvasni és a jelenetek is abból vannak a főcímnél. Majdnem a teljes színészgárda lecserélésre került, amit azzal magyaráztak, hogy jó pár év eltelt időközben, mire a Földre találtak. Az utolsó részre, gondolom közkívánatra, csak elővakarták valahonnan Starbuckot.

Ez a sorozat bár ígéretesen indult, a Föld megtalálásával, a földlakókkal való találkozással, időutazással a II. világháború végére, mégis egyszercsak azt vettem észre, hogy az Űrgammákat nézem. Jobb ötlet híják oktatni próbáltak a gyerekeken keresztül.

Borzasztóan idegesítő volt az is, hogy amikor a cylonok minden előzmény nélkül megjelentek, akkor mindig csak adott fajta űrhajót támadtak, és intéztek el. Aztán eltűntek.

Összességében nem tudom, hogy megérte-e végignézem ezt a sorozatot, és a folytatását. Közel negyven év távlatából nem túl szépen öregedett, de inkább a történettel volt baj, nem a technikával. Az újkori feldolgozása sokkal jobban teljesített, talán valamikor még újra is fogom nézni. Erre már nem érzek késztetést.